Vándorok és színészek

Minden színjáték, maga az élet is, sugallja a film, melyben a színészek mai nyelven beszélnek, a jelmezek nem korhűk, a historizálásnak pedig a leghalványabb jele sem látható.

Földrajzilag sincs pontosan megjelölve, honnan indul a trupp, a kis csapat, mert akárcsak a Régi idők focijában, Sándor Pál immár legendás alkotásában, itt is kell egy csapat. De ez volt a Miss Arizonában vagy a Ripacsokban is, hiszen csapat nélkül nincs játék, játék nélkül pedig mennyit ér az élet? Hegyek között, víz mentén, erdőn, mezőn át ekhós szekérrel döcög a kis csapat, hogy megmutathassák mániájukat: azt szeretik, ha színészetükkel szórakoztathatják az embereket. Ha sírnak-nevetnek rajtuk. Ezért pedig mindenre képesek. Hóban, fagyban, esőben, sárban, kánikulában járják a magyar vidéket, hogy a végén pesti kőszínházba kerülhessenek. Valóságos megszállottjai a mesterségüknek, céljukat még a Dunába fordulva sem adják fel.

Mai kifejezéssel élve: excentrikus figurákból áll a csapat. Vezetőjük, az öblös hangú direktor (Gáspár Sándor) csupán addig dominál, amíg meg nem jelenik egykori vetélytársa, a forrófejű Kova (Hegedűs D. Géza). A társulat üdvöskéje, Emma, a fiatal primadonna (Martinovics Dorina), akinek a húga (Jazmin Gonzales) is élvezi már a játékot, de nem cserélne senki mással. Zengő, a papucsférj (Rudolf Péter), sőt Zengőné, a vérmes felesége (Nagy-Kálózy Eszter) sem. A történet Ede, a súgó (Végh Péter) naplójából indul ki, ő fuvarozza a társulatot, ő eteti, ápolja a szekeret húzó lovat, elvégre ő is tartozéka a csapatnak. De nem ő a főhős, hanem egy ifjú honvéd, aki miután megnézi az egyik (tömegverekedéssé fajuló) előadást, úgy dönt, csatlakozik a csapathoz, és majd szép lassan elsajátítja a színészet egyszeregyét. Így válik szökött katonává, s hogy még több baja legyen magával: két nővel is kapcsolatba kerül. Ez utóbbi miatt gyűlik meg aztán a baja a színészi ambícióktól fűtött kellékessel, Borostyánnal (ifj. Vidnyánszky Attila), aki a hangoknak, zörejeknek is kiváló mestere, hiszen az égdörgés mellett különböző állati hangokat is remekül utánoz.

Ezer fokon ég, és ezeregy fokot ad, mondják a színészei. Így születik meg minden filmje, ebből a szenvedélyből.

Nálam a filmkészítés nem úgy van, hogy akarok vagy nem akarok – mondja Sándor Pál. – Valami megmozdul bennem, aminek a hatására elindul egy történet. Producerként Mészáros Mártával dolgoztam egy televíziós filmen. Amikor a Bajor Gizi Színészmúzeumban forgattak, elmentem megnézni őket. Az előtérben egy lépcső vezetett felfelé, a fal bemélyedéseiben pedig mellszobrok sorakoznak. Kik ezek? – kérdeztem. Egyiket sem ismertem. Vándorszínészek, mondta a múzeum munkatársa, és már sorolta is a neveket. Közben kijött Jancsó Nyika, és hallja, miről beszélgetek a hölggyel. A mi családunk tagja volt az első magyar komikus, vetette közbe. Valami átfutott rajtam. Kimentem rágyújtani, közben gyönyörű pelyhekben kezdett hullani a hó. S ezekkel a mellszobrokkal a hátam mögött azon gondolkodtam, hogy csinálok egy filmet a vándorszínészekről. Én ilyen fickó vagyok! Nekem a filmkészítés élvezeti cikk. Egy vándorlás története lett ez a road movie. Olyan emberekről szól, akik megszállottan azért küzdenek, amiért én. Hogy mosolyt vagy könnyeket varázsoljanak az emberek arcára. Szerelembe esnek, aztán elárulják, megcsalják egymást, majd kibékülnek és folytatják hosszú útjukat. Ez egy hatni akaró, zárt társaság, érzelmi közösség, amely kitart a célja mellett.

Mi volt az oka annak, hogy rendezőként tizenkét évig hallgatott?

Én akkor csinálok filmet, ha valami beüt.

Woody Allennek évente kétszer is „beütött valami”.

Így is lehet jót vagy rosszat csinálni, meg úgy is. Én már nem is tudom, hogyan voltam képes kétévente forgatni. Talán az volt a bioritmusom.

Mára ennyire „lelassult”?

Nem. Dolgoztam én akkor is, ha nem forgattam. Most éppen Szabó Istvánnak és Gárdos Péternek vagyok a producere. Mindketten új filmre készülnek. Én tényleg nem tudom máshol elképzelni az életet. Hal vagyok, a film pedig a vizet jelenti az életemben. Ez a mostani pedig, elsősorban a színészek miatt, örömzene volt. De még előtte, hetvenvalahány évesen el kellett jutnom oda, hogy egyedül, Tóth Zsuzsa, Garas Dezső és Margitai Ági nélkül vágjak bele. Senki nem állt mellettem.

Azok közül, akik a legfontosabbak voltak az életében.

Ott volt a stáb, az igaz, csak egy snitt után nem tudtam Tóth Zsuzsára, sokévi dramaturgomra nézni, megkérdezni Garast, hogy milyen volt, odafordulni Margitai Ágihoz, hogy szerinted? Nem mondom, hogy pótolhatók, mert nem, őket senki sem pótolja, mégis kaptam a sorstól néhány olyan színészt, akik életre szóló élménnyel ajándékoztak meg. Sőt, inkább az mondom: mély hitet adtak a filmcsináláshoz, mert olyan varázslatos volt velük a munka. Tőlem csak egy szerepet, egy lehetőséget kaptak, de amit én kaptam tőlük, az mindennél több, hiszen úgy dolgoztak, hogy szívükkel-lelkükkel, teljes valójukkal nekem adták magukat.

A Miss Arizona és a Ripacsok után harmadszor készített filmet színészekről. Így tervezte, trilógiát akart?

Ha egy hétig vertek volna, ez az összefüggés akkor sem jutott volna az eszembe. Gondolta a fene, mondta egy híres költő. Közel áll hozzám ez a világ, nem kétséges. Jól tudok ezeken a húrokon játszani. A vásznon nem lehet hazudni. Ott magamat adom. Hogy mi az ízlésem, mi vonz, milyen ember vagyok. Különben sok mindent elkövetek én is, mint más, amit aztán megbánok, vagy épp ellenkezőleg, örülök, hogy megtettem. De ami a vásznon van, az belülről jön. Ahhoz megvan a munícióm. Azt én rohadtul tudom. Két dolog volt fontos az életemben. Chabrol, Truffaut és Godard, vagyis a francia új hullám és Fellini alkotásai.

És a cseh új hullám?

Imádom azt is, csak az nem érintett meg olyan mélyen. Életem első fesztiválja Karlovy Vary volt, 1968-ban. Nagydíjat nyert Jiří Menzel filmje, a Szeszélyes nyár. Soha nem fogom elfelejteni. Kijött egy pasi a színpadra, és elkezdte keresni a beszédét. Nem hazudok. Csinált egy olyan ötperces magánszámot, hogy a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Majd megtalálta a papírt valamelyik zsebében, kivette, nézte, és csak annyit mondott: „Nagyon köszönöm!” És tántorogva, botladozva, díjjal a kezében lement a színpadról. Imádom a palit. Én is hívtam őt egyszer valamelyik filmembe, csak nem jött össze.

Visszatérve a Vándorszínészekre, nagy válogatásokat tartott?

Azt például első pillanattól tudtam, hogy Hegedűs D. Géza lesz a Kova. Nem nagyon készítettem próbafelvételeket. Magától jött, természetesen, hogy ki kell nekem. Gerő Botond a kiskamasz szerepére. Végh Péter mint súgó. Megláttam a fejét, és Garasra emlékeztetett. Nagyon elrajzolt, furcsa fej. Nekem a filmcsinálás játék, nem alkotás. Nekem az a dolgom, hogy lubickoljak a halaknak teremtett vízben. Marha jó volt csinálni most is. Ötven helyszín, huszonnégy éjszaka, állandóan hat-nyolc színész a kamera előtt. Hóban, fagyban játszottak, fuldokoltak a vízben. „Ez a forgatás mindannyiunknak akkora élmény volt, hogy nagy amplitúdóval kerül be az életünkbe” – mondta Rudolf Péter.

Vele már a Szerencsé Dánielben is dolgozott. Ő volt a film címszereplője.

Nagyon vágytam újra dolgozni vele, mint ahogy Zsótér Sándorral is, aki Péter partnere volt a Szerencsés Dánielben. Be is került a Vándorszínészekbe, benne van egy epizódban. Én ezt a két embert olyan fokon szeretem, hogy amikor a Szerencsés Dániel forgatásának utolsó harmadában már nem beszéltem Ragályi Elemérrel, a film operatőrével, akkor mindig hozzájuk menekültem. Nagy-Kálózy Eszternek az arcát, a lényét, a gesztusait imádom. Én csak úgy tudok szerepet osztani valakire, hogy az a színész engem zsigerileg érdekel.

Martinovics Dorina?

Elképesztően okos, bájos ember. Gyönyörű az arca. De nagyon keményen kellett vele bánnom, hogy azt csinálja, ami nekem kellett belőle. Garas Dani, a film operatőre…

… aki pont akkor született, amikor édesapjával a Régi idők fociját forgatta, tehát 1973-ban.

Dani, ha lehet, még tovább fokozta ezt a gyönyört. Olyan emberi szépség van a vásznon!

Mohai Tamás, a szökött honvéd?

Nagyon kemény dió volt. Szeretem, bár fura emberke. Talán hozzá volt a legkisebb kulcsom, de rendben van az alakítása.

Ifj. Vidnyánszky Attila a szabadságra, szerelemre vágyó Borostyánt formálja meg, nemzedéke kimagasló tehetségű színésze. Hamletként, a Vígszínházban parádés alakítást nyújt.

Amikor forgattuk a filmet, még nem volt ekkora sztár. Őrjítően tehetséges fiú. Mázlim volt vele. A Veszettek című filmben és egy Zsótér-rendezésben láttam őt az egyetemen. Teljesen odavoltam tőle. Rögtön az első forgatási napon egy nagyon fontos jelenetet vettünk fel vele. Néztem őt, mihez kezd a szöveggel. Hát megmutatta! Nem tudtam volna olyan instrukciót adni neki, hogy úgy csinálja meg, ahogy megcsinálta. Az ő esetében nemcsak arról van szó, hogy nagyszerű színész, nagyon komoly tehetség, hanem pontosan tudja, kinek, hogy, merre, mettől meddig. Érzelmileg olyan mélységbe kerültem vele, hogy amikor összefutottam az édesapjával, arra kértem őt: „Add nekem a gyerekedet, örökbe fogadom őt!” Van egy jelenet a filmben, amikor Borostyán kiharcolja magának, hogy bekerüljön a Lear királyba. „De ilyen névvel? – kérdezik tőle. – Apád neve, foglalkozása?” És mondja, hogy Petrovics. A végén pedig elindul Pest felé. De az, hogy Petőfi, nem hangzik el a történetben. Egyébként semmi extra magyar nincs benne. Se Déryné, se Liliomfi, semmi. Belőlem jött az egész. Ez az én filmem.