Mászóparadicsom és piacozás

Képzeljetek el sok vidám, kedves, színes, kreatív hippit távol a civilizációtól, hegyekkel, kecskékkel és zebukkal körülvéve, akik mind a sziklamászás szerelmesei, és esténként nagy közösségi, ülőpárnás faverandákon heverészve szórakoznak egymással. A táborban mindenfelé slackline-ok és hasonló izék vannak szétszórva. Ide jó lenne visszatérni. Előmásztam életem első hatos útját (igaz, otthon ez legfeljebb V- lenne), Laci pedig megtanult elöl mászót biztosítani, és rájött, hogy tetszik neki a sziklamászás.

Itt röplabdáztunk finnekkel, akiknél most –20 fok van, és gyakran mondják azt, hogy vitto. Egy svájci páros ott tartotta nagyobb szünetét biciklis körútja során. Mögöttük volt már Burma és Thaiföld, most Laoszban tekernek, közben ahol lehet, másznak. Egy krakkói fickó, aki megkért, hogy biztosítsam egy nehezebb hegyi úton, egész nap úgy mászott, hogy 2 x 5 expresszt összefűzve, magába akasztva, via ferrata kantárként használva őket haladt nittről nittre – egészen beteg volt, ilyet még soha nem láttam. A Mekong szigetvilágát is megnéztük, láttuk a vad vízeséseket is.

Kambodzsa jó hely

Amikor először jártam itt, eldöntöttem, visszajövök. Nem mondom, hogy nagyot csalódtam, de 2012-ben a buszon ketten voltunk turisták, most két khmer volt rajta a turistákon kívül. Ugyanaz a buszjárat. Öt évvel ezelőtt a határ egy sátortábor volt, ahol függőágyban heverésztek a határőrök, tábori ágyakon kártyáztak kifeszített ponyvák alatt, súlyemelőben. Most egy hatalmas, többsávos, modern épületkomplexum áll ugyanott. Áraiban az ország akkoriban nem sokkal járt India előtt, most Laosznál is drágább. De azért még mindig egy poros kis koszfészek. Az emberek pedig még mindig kedvesek és mosolygósak. Az emlékeimben élő nyomor persze megmaradt, de már sokkal gyakrabban váltakozik nyugati modernitással.

A főváros, Phnompen (mostantól Pompen) felé vezető országút sok helyen nincs leaszfaltozva. A portól olyan érzésem volt, mintha sűrű, vörös köd ereszkedett volna a tájra. A buszon találkoztam az első szlovákkal utam során. Arról ismertem fel, hogy Treksport márkájú hátizsák feküdt mellette. Hanna utazni szeret, svájci férje síelni, ezért Hanna elruccant másfél hónapra Ázsiába backpackerkedni, svájci férje pedig Kanadába síelgetni. Hanna Bécsben él, és Ecserről származik. Tót nagyanyja anyanyelve magyar volt.

Pompenről mindenki azt mondta, ócska hely, ezért nem is nagyon vágytam oda. A kedvenc városom lett. Igazából az egyetlen város, amit most élveztem Délkelet-Ázsiában. A helyi Sudder Streeten vagy Khao San Roadon kívül elég kevés a turista, de van ír söröző a piacnegyedben. Lehet csak úgy sétálgatni az utcákon anélkül, hogy az embernek halálfélelme volna a járművektől, mint mondjuk, a burmai nagyvárosokban.

Az ételbe sikerült jól belenyúlnunk

Egészen szörnyűséges dolgokat fogyasztottunk. Itt például a csirkét csontostul, bőröstül felkockázzák. Úgy képzeljétek el, hogy az asztalra teszitek a teljes csirkét, és a természetes testszerkezetét teljesen figyelmen kívül hagyva négyzetrácsosan felszeletelitek 2 x 2 centis darabokra egy nagy, nehéz bárddal, s miután végeztetek, szilánkostul belesöpritek a készülő currybe.

Ettem például egy rizslevest is, amibe kisollóval vagdosta bele a fiú a csirkebelet, és valami halízű vastag porcogókat is beledobott, amiket képtelen voltam legyűrni a torkomon. Burmában többször fogyasztottam frissen kisütött, hurkapálcikára tűzdelt dolgokat: kiválogatjuk, ami szimpatikus, megsütik az orrunk előtt, leöntik szószokkal, s aztán jót élvezkedhetünk a fa(s)t foodon. Ezt kipróbáltuk Pompenben is az éjszakai piacon. Vettünk fasírtot, virslit, rákollót, disznó- és marhahúst meg hasonlókat. Mindennek ugyanolyan állaga volt: rugalmas, sűrű, szivacsszerű, gumis matéria, amit feltehetően a NASA fejlesztett ki szkafanderizolálás céljából, de aztán rájöttek, hogy ezt Indokínában megeszik, így kettős felhasználásra nyújtottak be szabadalmat.

Aztán ettünk jókat is. Ha azt hiszed, hogy kóstoltál már finom ananászt, de még nem jártál Kambodzsában, akkor sajnos tévedsz. Ugyanolyannak éltem meg a különbséget, mint a tescós és a thai piaci mangó közötti ízfokozati skálát. A kacsahússal töltött bagett is hiányozni fog az életemből. A tengerparton egy olasz kempingben igazi olasz pizzát ettünk, amit egy igazi olasz ember készített – finomabb volt, mint a Lónyaiban a mosolygós fiúnál.

Búcsúbuli

Lacival kiültünk a tengerpartra. Vizet nem vittünk magunkkal, és anélkül, hogy regisztráltuk volna, a Laci által szerzett vödörnyi jéggel hűtött ginnel oltottuk szomjunkat 35 fokban a napon. (Laci egyébként bármit be tudott szerezni, például két hét együttlét után előkapott a táskájából egy Pick szalámit, majd elfutott kenyérért, és ellenkező irányból megérkezett egy bagettel.) Gondolom, ennek tudható be, hogy hirtelen egy apró motorbiciklin találtuk magunkat a sofőrrel hármasban a város felé. Aztán sült békát és valami férgeket eszünk az utcán. Aztán táncolunk egy helyen a tengerparton. Aztán kint ülök egy padon, és szivarozok, hirtelen mocorgást érzékelek magam mellett, és egy prostinak tűnő nő kacsingat rám, és kérdezgeti, hogy tetszik-e nekem. Aztán Laci ott áll fölöttem, és kérdezi, tetszik-e a csaj. Mondom neki, igen, szép. Azt mondja, azért vigyázzak vele, mert férfi. Kijózanodok. Látom, hogy körülöttem mindenütt ladyboyok táncolnak. Behunyom a szemem, amikor kinyitom, egy ladyboy szája közelít az arcom felé. Mondom neki, hogy ő férfi, mondja, hogy nem, mondom, de, erre meg akar ütni. Keresem Lacit, épp egy nő pofozgatja. Gondolom, megmondta neki, hogy férfi.

Aztán Lacival pár napja érzékeny búcsút vettünk egymástól. Azt mondta, ha már egyszer itt van, megnézné Angkort. Én meg már azt láttam, így felszálltam egy hajóra, ami kihozott egy szigetre. Hát itt vagyok most.