A feltámadás szomorúsága

Ezt érzi óhatatlanul akkor is, ha nem vallásos, ha nem hívő (bár ilyen szerintem nincsen, hiszen mindenkinek kell hinnie valamiben, ha él). Idén minden tekintetben vérfagyasztó böjti időket éltünk, az éles kinti hideg mellett paradoxmód forr a világ bús tengere, mely forrás már dermesztő. Annál inkább áhítja az ember, hogy legyen vége már, hogy gördüljön el fölüle a hatalmas szikla, hogy süssön ki a nap, fakadjanak a rügyek, támadjon fel az élet, s benne ő maga. A kormányok, lett légyenek bármilyenek is, kormányozzák országukat, ne a saját hajójukat, a rendőrségek fogják el a bűnelkövetőket, ne csak üldözzék őket, de a bűnelkövetőket üldözzék, ne az elégedetlenségüknek hangot adó gyerekeket, újságírókat, civil szervezeteket, a bíróságok hozzanak adekvát ítéletet, ne a kormányuknak kellemetlen felsoroltakat vegzálják; aki álmos, aludjék, aki üde, cselekedjék, élődjön az élet. Legyen béke már!

Tudjuk ugyan, mindig így volt e világi élet, egyszer fázott, másszor lánggal égett, de húsvétkor leginkább, éljünk bármilyen kort, gyermek, felnőtt, bogár, virág napfényre vágy. Ennek szellemében készítettük ezt az idei ünnepi Vasárnapot is, bővített oldalszámmal ajándékozva meg kedves Olvasóinkat. Kellő komolysággal válogattuk össze a tartalmát, megszokott szeretettel nyúltunk a témáinkhoz, kivételes terjedelmet szánva az ünnep formai megnyilvánulásának, a küllemünk és belbecsünk, létünk színességének bemutatására.

Hogy a bárányaink Rómába mennek, azt például én is csak most tudtam meg, és meglehetős iróniával egyből az jutott eszembe róluk (a két fiatal élet brutális kioltásán túl), hogy onnan bezzeg cserében a maffia jön be hozzánk. Az áldozati jelkép ártatlan tekintetéért polipok a tengertelen síkon, hegyek s fenyvesek között. Erről meg az jutott eszembe, hogy a polipnak nyolc karja van, és a levágottakat állítólag képes újranöveszteni (plusz még a szíve is három neki, és egy szempillantás alatt változtatja bőre színét). Ordító cinizmus, tudom, de azt mondom, nevessünk magunkon inkább, mint hogy más nevessen rajtunk, én rájöttem, hogy éppen ez / ő, a polip a földi életében is fel-feltámadó élő. Lehetne a hitetlenek és lélektelenek húsvéti szimbóluma akár. És ha még mindig a szimbólumoknál tartunk, roppant érdekes annak a bájos fiatal színésznőnek a nyilatkozata, aki hol a Vígszínházban remekel, hol tévés kulturális műsort vezet, s otthonában aki várja, nem cica, nem kutya… nyúl. Számomra a legbeszédesebb mondat ebben is az, amikor e lakótárs nyuszi jellemét érinti: „Azt hiszi, én lakom nála. Hogy minden az övé, én meg csak úgy ott vagyok.” Sokan ismerünk ilyet, ugye? Emberben, vezérben egyaránt. Talán a legkedvesebb írás annak az erdélyi születésű Bogya Amáliának az élettörténete, akit már-már az oknyomozó riport módszereivel sikerült Pozsonyban megtalálnunk, s akinek 94 éve ugyancsak nem volt fenékig tejfel, mégis ragyog a szépségtől, a jóságtól, mégis sugározza ránk a reményt, s hogy van miért. A fénypontja, alfája és ómegája ez ünnepi kiadásnak azonban az a mélyreható beszélgetés, melyet Vrabec Mária folytatott Róbert Bezákkal, a máig tisztázatlanul leváltott nagyszombati érsekkel, és amely egy többrészes sorozat első témája, nagyon sok mindenben rávilágítva a jelenlegi áldatlan helyzetekre. Mert most a hatalomról és a felelősségről társalkodtak éppen, keresve a lelki és szellemi okait, hátterét annak, mi történik az emberrel, ha magas pozíciót kap. Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, mondja az érsek úr a Bibliát idézve, de egy sor olyan okos következtetésre is jut, amit mi mindnyájan, egyszerű halandók, megválasztói e szolgáknak ugyancsak megszívlelhetünk. Hátha magunkon még tudunk segíteni. És akkor nem áll meg az élet, és nem lesz igaz, hogy már semmi sincs, senkisem él és semmisem igaz. És akkor majd nem keshedt, vén arcok vigyorognak a tóból, akikről azt sem tudjuk: ki az.

Ugye feltámadunk?

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

-----------------------------

Néhány pillanat elteltével eszébe jutott, hogy húsvét VASÁRNAPja van. Az Úr feltámadott.

Emma Donoghue: A cafka