Menekülés a gödörből

Sajnos ezek az emberek elutasítják a gyógyítás lehetőségét, azzal érvelve, hogy semmi szükségük rá. Vannak azonban olyanok is, akik egy probléma kialakulása után elfogadják a segítséget. Belevágnak a kezelésbe, és nyíltan felvállalják függőségüket. Hogy kinek mi ad erőt addigi élete megváltoztatásához, az egyénenként különböző. János történetét először hallva, be kell, hogy valljam, kicsit szkeptikus voltam. Mégis úgy döntöttem, meghallgatom. Akár csodának nevezzük, akár tudatos változásnak, mindenképpen példaértékű. 

Vallomás

A szőlőskei születésű, most 57 éves Gánóczy János ma már minden probléma nélkül mondja el magáról, hogy alkoholista. Bár sok éve nem iszik, nem okoz gondot neki őszinte vallomása alkoholproblémájáról, mélységekről, reményről és a változásról.

Sokgyermekes családban nőtt fel, tízen voltak testvérek, kilenc fiú és egy lány. Édesapjuk korán meghalt, minden édesanyjuk nyakába szakadt. Egyedül kellett megbirkóznia a sok gyerek nevelésének gondjaival és a ház körüli munkákkal. Mindennek ellenére hitben, szeretetben nevelte őket. Nem történhetett meg egyetlen alkalommal sem, hogy ne menjenek templomba, rendszeresen látogatták a hittanórákat is, voltak elsőáldozók és bérmálkozók. Ám idővel az anyának szembe kellett néznie a serdülőkori változásokkal. És épp János volt az, aki a legtöbb problémát, fájdalmat okozta. Nem törődve édesanyja tiltásával, rászokott a dohányzásra, és egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. Ahogy ő maga mondja, úgy érezte, ettől lesz erős és felnőtt. Pedig még csak tizenöt éves volt. Egyre ritkábban ment templomba, idővel csak ünnepek alkalmával, később akkor sem. „Elfordultam Istentől, megvetettem a vallást, nyilvánosan gúnyoltam édesanyámat és nagymamámat, mikor imádkoztak. Vádoltam az egyházat, szidtam a papokat” – meséli.

A középiskolai évek alatt helyzete egyre rosszabb lett. Érettségi után dolgozni kezdett, majd bevonult katonának. 1986-ban megnősült, és még abban az évben megszületett első gyermekük. Ez talán hozott némi változást ideig-óráig, de János nem lett más ember. Sőt, napjai egyre inkább az alkohol körül forogtak. Hiába voltak a másnapi rosszullétek, fogadkozások, miután rendbe jött, kezdődött minden elölről.

„Egy évvel később történt valami – leveszi a szemüvegét, összeteszi a kezét, mintha imádkozni akarna, és tovább mesél. – Édesanyám udvarán dolgoztam, mikor erős fényt pillantottam meg. Ma sem értem, mi történhetett, de nem tudtam folytatni a munkát. Csak azt a bizonyos fényt néztem, nem mozdultam, majd aléltan estem össze. Azonnal kórházba vittek, ott az orvosok, miután megtudták, hogy alkoholista vagyok, epilepsziás rohamként könyvelték el a rosszullétemet.” Második gyermekük születése sem tudta jobb útra téríteni. Folytatta addigi életét, egyre mélyebbre zuhant: ahogy ő mondja, notórius alkoholista lett. Elméje romlott, teste gyengült. Megjárta a pszichiátriát, s meg kellett ígérnie, hogy ambuláns elvonókúrán is részt vesz. Fél évig járt is rendszeresen hetente kétszer, és szedte a gyógyszereket. Alkoholmentes időszaka egy évig tartott. A család fellélegzett, úgy látták, jó útra tért. Igen ám, míg el nem fogadott egy kis pohár sört.

A gödör legalján

1989 és a 1990-es évek addigi talán legszörnyűbb időszaka volt. Annyira mélyre süllyedt, hogy alkohol nélkül létezni sem tudott. Már este odakészített egy üveg pálinkát az ágy mellé, hogy reggel azzal kezdhesse a napot. Alkohol nélkül remegett, képtelen volt kommunikálni. „Szörnyű időszak volt. Képes voltam az éjszaka kellős közepén felkelni, hogy italhoz jussak. Még azt is vállaltam, hogy bárkihez bekopogjak, ahol csak fényt láttam. A testvéreim szégyelltek, a barátaim elfordultak tőlem. A családomat is kezdtem elveszíteni” – meséli, most már könnyes szemmel. Egy hónapig albérletben laktak, úgy gondolták, megpróbálják, hátha ez összehozza őket. Minden hiába volt. Elitta az előlegét, a fizetését, felesége és családja egyre nehezebb helyzetbe került. „Augusztus volt, a feleségem már nem bírta tovább. Egy csúnya veszekedés után otthagytam mindent. Magam sem tudom, merre bolyongtam.” Céltalan csatangolása közben az is megfordult a fejében, hogy véget vet életének. Hol a Bodrogba akart ugrani, hol a vonat alá vetni magát. „Akkor ott történt valami. Azt hiszem, az Úr szólított meg, Ő volt az, aki lebeszélt a szörnyű tervemről.” Négynapi céltalan bolyongás után bekéredzkedett egy idős néni házába. Elpanaszolta életét, balsorsát. A néni meghallgatta, enni-inni adott neki, hagyta, hogy kipihenje magát. „Tudom, hogy Isten vezérelt az utamon, Ő irányított, hogy megváltozzak. Meghallgattam az öregasszonyt, aki biztatott, és azt mondta: Isten segítségével bármire képes vagyok. Térjek haza, kérjek bocsánatot, s bízzak a megbocsátásban. Hazaindultam, és magam sem tudom, hogyan, imádkozni kezdtem. Kértem az Úr bocsánatát, kértem a segítségét a gyógyulásomhoz. Eldöntöttem, hogy véget vetek addigi életemnek, visszaszerzem a becsületemet, a családomat, testvéreimet, barátaimat és elvesztett hitemet. Attól a naptól fogva nem fogyasztottam alkoholt; és ennek már huszonhét éve.”

Valami megváltozott

„Egy idő múlva azt éreztem, hiányzik valami az életemből. Kezembe vettem a Bibliát, és olvasni kezdtem. Később templomba is elmentem. Nem mertem bemenni, csak az ajtóból hallgattam Isten igéjét.” Aztán, igaz, kicsit szégyenkezve, de be is ment. Bár el kellett telnie egy kis időnek, hisz mindig azon járt az esze, hogy annak idején megtagadott mindent, ami a vallást illeti. Egyre többre vágyott. Szeretett volna gyónni, részese lenni a szentáldozásnak. Szerette volna, ha a család együtt megy a templomba. Felesége református volt, de a cél érdekében a gyerekekkel együtt a római katolikus hitre tért át. János azóta egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ott legyenek együtt a templomban. „Boldog vagyok. Így teljes az életem. 1996-ban megszületett harmadik gyermekünk. Gyermekeimet és unokáimat is csak a jóra nevelem. Én megjártam a poklok poklát, a gödör legalját. 2008-tól dolgozom Tóth Mihály atya keze alatt a hatfai Szent Lukács erdei iskolában mint gondnok. Szeretem a munkámat, minden egyes nap hálával a szívemben indulok dolgozni, és a nap végén ugyanolyan hálát érzek.” Eredeti szakmája vízvezeték-szerelő, nagyon sok helyen megfordul, ha felkérik munkára. A kísértés mindig ott van, de János határozottan elutasítja. És ha csodálkozva kérdik tőle, hogyan csinálja, hogy egyáltalán nem iszik, elmondja a történetét. „Azóta láttam sok megváltozott embert. Ilyenkor boldog vagyok, hisz tudom, hogy semmi sem volt hiába. És ha legalább egy embernek erőt és hitet adok a változáshoz, már megérte a poklom” – mondja mosollyal az arcán.

Története végén minden leolvasható az arcáról: az öröm, a megnyugvás, az elégedettség. És hogy mi a legszebb az egészben? Nemcsak a megtérése, gyógyulása, hanem az is, hogy nincs haragosa, irigye, csak csodálói vannak, emberek, akik elismerik, és felnéznek rá.