Lélekrés

A cigarettám aranyfiltere is lyukakból áll, úgy megy át rajta a füst, hogy kitöltse a tüdőmet. Még a sejtjeimnek is hely kell, hogy mozogni tudjanak.

Apám arra tanított, ügyeljek a részletekre, mindent figyeljek meg. De én csak a hézagokat láttam: a perselybe mindig annyi pénzt raktam, hogy ne látszódjon a rés, az ablakaimat függöny fedte, a spagettis dobozt színültig pakoltam, utáltam, ha a cigarettásdobozból akár egy szál is hiányzott. Minden rést be akartam tölteni.

A nép szeretett. Soha egy rossz szavuk se lehetett. Alig tapadt valami a kezemhez, fiatal vagyok, jóképű, jó szónok. Amit módomban állt, megadtam nekik, a hóbortommal, hogy minden rést be akarok tölteni, nagyrészt sikerült is.

Tizenhét évesen jöttem rá az identitásomra. A szüleimmel éltem. Anya egy híres divatlapnál dolgozott, apa egy modellügynökség főnöke volt. Anyám szép hölgy volt. Fiatalon szült meg, egyetlen gyermekük voltam. Csodás természetének egyetlen hibája, hogy nem szeretett. Kislányt akart. Apám az esetek többségében dolgozott, nem volt otthon. Ilyenkor anyám beöltöztetett lánynak. Eljátszotta, hogy a barátnője vagyok, megtanított körmöt festeni, sminkelni, azt akarta, növesszem meg a hajam. Ha ebben nő fel az ember, normálisnak hiszi ezt, de tizenkét év távlatából tudom, ez volt a legbetegebb dolog, amit ember művelt velem. Egy nap anya szeme idegesen villogott, miközben nyugodt hangszínt próbált megütni. Azt mondta, elvisz az orvoshoz. Két éve egyedül jártam oda. Nem tudtam, mi ütött belé, nem is feltételeztem, mit akar csinálni, szó nélkül ültem be az autóba. A plasztikai sebészet ajtóját látva megdobbant a szívem. Mit keresünk itt? Csak arra emlékszem, hogy egy szempár üveges tekintettel néz anyámra, és megkérdezi, biztosan ezt akarja-e, mire ő bólint, nekem meg sajog a fejem. Ki akartam tapintani a fájdalom helyét, valami folyékony vörös bársonyba téved a kezem. Vérzem. Amennyire erőmből telik, felülök, anyámékon látom, megijedtek. Megnyugtat, hogy nekem eddig is jó volt lányként, milyen jókat trécseltünk, miért lehetnék tényleg az. Nem tudom, hogyan, de kijutottam az épületből, magam mögött hagyva mindent. Szaladtam, ahogy csak bírtam apámhoz, az ügynökségre. Közben ezer meg ezer gondolat ivódott bele a sejtjeimbe: anyám leütött, a doki meg akart csonkítani, mi vagyok én egyáltalán, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm. Még egy lyuk a testembe? Nem.

Apám nem szólt semmit, mindenről tudott. Mégis elbújtatott két napra. Aztán adott kétmillió eurót, hogy emigráljak. Ez volt a legnagyobb segítség, amit kaphattam. Mindent elintéztem, közben betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Egy szélsőségesen heteroszexuális, szőke, kék szemű, fiatal, intelligens német férfi lettem.

Pályámat befejezve tíz év után úgy döntöttem, végleg betömök minden lyukat a lelkemben. Megkeresem azt, ami kitölti az űrt. Ami alaktalan. Ezért elhatároztam, idejövök. Nem bírtam odahaza. Az események nem törlődnek ki az elmémből. Olyanok, mint a képszakadás a tévében, zavaros. Negyven földi napra jöttem ide. Kilencszázhatvan óra magányért. Nem volt könnyű. Több orvosi vizsgálaton kellett átmennem, de végül fellőttek az űrbe.

Régi vágyam vált ezzel valóra. Eleinte a szkafanderben alig tudtam mozogni. Étel és ital nélkül nehezebb, mint gondoltam. Ambiciózus vagyok: meg akarom találni Istent! Ha Jézusnak sikerült, nekem is fog. Meg aztán, nem csak Jézusnak, egy csomó embernek sikerült, de nekem még nem. Szerettem volna naplót vezetni, de nem tudok írni. Földi kapcsolatom nincs, nem érzékelem az idő múlását. Az egyszemélyes űrhajóm jelezni fog indulás előtt. Akkor haza kell majd mennem, akár megtaláltam Istent, akár nem. Tovább életveszélyes lenne itt maradnom. Bármelyik bolygó bevonzhat, és akkor elégek. 960 óra a maximum, amit itt tölthetek. Lehet, hogy már csak pár perc még, lehet, ez csak az első földi órám.

Minden krátert ismerek itt. Az összes fényt. Nem tudok aludni, az új hobbim a galaxisokkal való beszélgetés. Csillagokat simogatok messziről. Nekik mondom el, mi történt az elmémben. Néha válaszolgatnak, hogy örülnek, élek. Nem gondoltam volna, hogy a csillagok tudnak beszélni Az iskolákban nem tanították. Önöknek köszönöm ezt a terített asztalt a sok finomsággal, de szkafanderben nem tudok enni. Csak meg akarom találni Istent, és befogadni a réseimbe, hogy végre kitöltsön mindent.

Csak befogadni Istent. Hogy kitöltsön mindent. És ezt hagyni. Tökéletes. Soha többé rés.

Abban a pillanatban, amikor Gerhard elhallgatott, szétnyílt a lilafejű tömeg, legalábbis ő így meséli. Mindegyikük a kezét nyújtogatta, és meteorokat dobáltak felé. Hátulról kilépett egy gyönyörű nő. Szőke fürtjei, kék szeme, piros ajka ragyogott. Egyetlen szót mondott Gerhardnak, leállítva ezzel a meteoresőt. „Megtaláltál.”

Ebben a pillanatban megszólalt az űrhajó riasztója.