Mennyből a pokolba

Tóth 2016. május 16-án vett doppingmintájának vizsgálata azt mutatta, hogy vérében alacsony a hemoglobinszint. Az előző öt évben 24 mintát vettek a besztercebányai Dukla 34 éves gyaloglójától, és csak ebben az egyetlenegyben mutattak ki változást, de ez is elég volt ahhoz, hogy vérdoppinggal, ún autológ vérgyűjtéssel és autotranszfúzióval vádolják. Az elmúlt időszakban 7 jó nevű szakember, többek között Kevin Hampton, a témában jártas brit hematológus, valamint Tomáš Kára, a híres amerikai Mayo Klinika szívsebésze adott véleményt az esettel kapcsolatban. Ennek alapján a Szlovák Atlétikai Szövetség fegyelmi bizottsága október 4-én úgy határozott, hogy az olimpiai bajnok nem vétett a doppingszabályok ellen. Tóth a döntést és a szakvéleményeket továbbküldte az IAAF-nek, amely december 3-ára ígérte a választ, hogy elfogadja-e a magyarázatot. Aztán 18-ára halasztotta a döntést, majd további két nappal kitolta.

A várakozás szörnyű, még szörnyűbb a tehetetlenség. Tudja, hogy nem vétett, mégsem lehet biztos a dolgában, nem tehet semmit. Sorsa nem a saját kezében van. Mi volt legidegfeszítőbb?

Az egész ügy óriási stresszel járt; ezalatt hol higgadtan a dolgok fölébe tudtam kerekedni, hol meg majd szétrobbantam az idegességtől.

Térjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor megtudta, hogy valami nincs rendben a biológiai útlevelét illetően. Mi játszódik le egy olyan emberben, aki meg van győződve arról, hogy nem követett el szabálysértést?
Szörnyű volt az a pillanat. Erre nem lehet felkészülni. Ahogy az ügyvédem mondta: a legnehezebb feladat egy ártatlan ember védelme, mert nem tudja, mit kell takargatni. S valahogy hasonló a helyzet a pszichikummal is. Ha valaki vét a szabályok ellen, akkor kockáztat, és számolnia kell azzal, hogy ilyesmi megtörténhet vele. De ha teljesen tiszta, akkor ilyen a legrettenetesebb álmában sem fordulhat elő.

Tudott egyáltalán aludni? Nem voltak rémálmai? Mi volt a legnehezebb, amit el kellett viselni?
Voltak álmatlan éjszakáim, melyek során sok minden megfordult a fejemben, egymás után törtek rám a gondolatok, de egy idő múlva már annyira fáradt lettem, hogy este beestem az ágyba, és azonnal elaludtam. A legnehezebb az volt számomra, hogy a gyanú terhével oda kell állnom a nagy nyilvánosság elé, s nem tudtam, hogyan reagálnak majd rá az emberek, mellém állnak-e, vagy megköveznek.

Egy tévés interjú során azt is említette, volt olyan nap, amikor kételkedni kezdett abban is, hogy megéri-e folytatni a sportot, ha az embert ilyen sokkok érik.
Bevallom, hogy voltak ilyen gondolataim. Ha csak egyetlen sportolót is igazságtalanul megvádolnak és megbüntetnek (s az én esetemben meg voltam róla győződve, hogy ez történt), akkor a rendszer hibás, és nem vagyok benne biztos, hogy a sport olyan tiszta, mint ahogy hirdeti, s nem vagyunk-e bábuk, amelyeket zsinóron rángat néhány kiválasztott. Én ilyen sportnak nem akarok részese lenni. Mindenesetre ha az ügyem úgy végződik, hogy tisztára mossák a nevem, adok még egy esélyt az élsportnak, bár részemről már eltűnt az a tiszta naivitás, amellyel eddig sportoltam.

Nézetem szerint az volt a legszörnyűbb, hogy nemcsak egy olimpiai bajnokot tiportak sárba, hanem egy egész családot, a feleségét és a két lányát is. Rettenetes érzés lehetett számukra, hogy a férj, az apa s vele együtt ők is egyszeriben a mennyből a pokolba jutottak.
Vizsga volt ez az egész család számára. Vizsga, amelyben megmérettettek a kapcsolataim, s nemcsak a családban; de nagy örömömre megbizonyosodtam afelől, hogy erősek, összetartók vagyunk. Az egészet legnehezebben a szüleim viselték: egyrészt mert valaki bántotta a gyermeküket, s támadta azokat az elveket, amelyekkel felnevelték.

Miben tudtak leginkább segíteni? Azzal, hogy nem hagyták magára, végig kiálltak ön mellett? Hogy megtalálták a módját, mikor vigasztalják, mikor maradjanak csöndben? Hiszen ilyen helyzetben az ember sokkal érzékenyebb, mint máskor.
Főleg abban voltak segítségemre, hogy az egész idő alatt normális család maradtunk: ugyanolyan szeretetben és megértésben éltünk, mint addig. Ahogy nekik addig is mindegy volt, hogy olimpiai bajnok vagyok-e, vagy sem, most is ugyanúgy szerettek, mint korábban. A lányaimnak és a feleségemnek szerető apára, férjre volt szükségük, s ez az érzés adott nekem erőt.

Sokat foglalkoztam a doppingvétkekkel, megrögzött ellensége vagyok a tisztátalan sportnak. Visszapergetve az eseményeket, ha valamilyen gyanú, felmerült, azonnal támadásba lendült a sajtó, nem kímélve a vétkest. Most például a kerékpáros Chris Froomot pofozzák, még a kollégái is. Matej Tóth esetében semmi hasonló nem történt, mindenki egy emberként hitt az ártatlanságában.
Lényeges különbség van abban, hogy milyen a vád. Más, ha valakinél a doppingellenőrzés pozitív eredménnyel zárul, vagy ha a biológiai útlevél alapján van valami valószínűsége. Úgy hiszem, így értelmezik a sportolók is, és hiszem, hogy valamennyi ember az országban. Ráadásul: aki személyesen ismer, beleértve az ellenfeleimet is, tudják, hogy ilyet én soha nem tennék. Sokszor edzettünk együtt, s látják, hogy a sikereimet kemény munkával értem el. Nincs szükségem doppingszerekre.

A dopping már régóta jelen van a sportban, és sokan kételkednek abban, hogy világcsúcsok, a teljesítő képesség határait egyre tovább kitoló eredmények elérhetők doppingszerek nélkül. Ez azoknak árt, akik »tisztán« érik el a sikert, nem folyamodnak ilyen praktikákhoz.
Amikor az élsportot elkezdtem, nekem is az volt az érzésem, hogy tiltott szerek használata nélkül nem lehet feljutni a csúcsra. Azután, hogy 2005-ben 21. lettem a vb-n, úgy gondoltam, hogy ez nem is olyan rossz helyezés, hiszen az első tíz biztosan nem tiszta, s azok között, akik nem szedtek semmit, egész jó helyen végeztem. A következő években egyre előbbre jutottam, még mindig dopping nélkül. Külföldön a legjobb versenyzőkkel edzettem, s rájöttem, hogy ők is csak egyszerű emberek, akikért tűzbe tenném a kezem. Aztán én is felértem a csúcsra. Még mindig tisztán, miközben nem vagyok rendkívüli tehetség. Csak olyan ember, aki szereti a sportot, és keményen dolgozik.

Azok után, amit átélt, meg tudta őrizni a hitét?
Az önmagamba vetett hitemet egy pillanatra sem veszítettem el, tiszta a lelkiismeretem. Az a hit, hogy minden jól végződik, viszont már nem az én kezemben van. A biológiai útlevél rendszere olyan, hogy bármennyire tudományosan megmagyarázott és bizonyított is a dolog, elsülhet rosszul is. Ezért kételkedem benne.

Az elmúlt hónapok pokoljárásában felfedezhető valami jó is?
Igen, sőt több jó, mint rossz. Az, amit a családdal kapcsolatban már elmondtam, hogy jóban-rosszban mellettem állnak. Ez vonatkozik az intézményekre, reklámpartnerekre, de az atlétikát szerető emberekre is. Jó érzés érezni a támogatásukat. Ráadásul nem árthat egy évre megpihenni a nagy versenyektől. Lehet, hogy ez több erőt ad a továbbiakhoz.

Mi a biológiai útlevél (ABP)?
A sportoló biológiai útlevelének (ABP) fő alapelve, hogy olyan kiválasztott változó adatokat (doppingbiomarkereket) kövessen nyomon egy adott időtartam alatt, amelyek doppingszerek hatását árulják el, a dopping hagyományos közvetlen, analitikus doppingellenőrzéssel történő feltárásával szemben.
•    A biológiai útlevél jelenleg két modulból áll: A 2009-ben bevezetett hematológiai modul célja, hogy felismerje az oxigénszállítás fokozódását, beleértve a vörösvérsejt-stimuláló anyagok (ESA) használatát és a vértranszfúzió vagy a manipuláció bármely más formáját.
•     A 2014. január 1-jétől bevezetett szteroidmodul célja, hogy azonosítsa androgén anabolikus szteroidok (AAS) külső használatát (vagyis ha nem az emberi test termelte őket) és az egyéb anabolikus hatóanyagokat, mint a szelektív androgén receptor modulátorok (SARMS).