Tanár, utazó, blogger és muzeológus

Hogyan mutatnád be magad az olvasóinknak?

Pozsonyban nőttem fel, ott jártam iskolába, és ott érettségiztem, majd Nyitrán végeztem magyar–filozófia szakon. Egy ideig újságíró voltam, később Budapestre költöztem, mivel a Színművészeti Egyetemen másoddiplomáztam drámapedagógiából. Egy évig alkalmi munkákból éltem, utána sikerült a szakmámban elhelyezkednem, egy alapítványi iskolában oktattam és neveltem deviáns és szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeket. Azt hiszem, ez a munkahely felnőttkorom első fontosabb stációja. Két évig maradtam ott. Ezalatt sikerült annyi pénzt összegyűjtenem, amennyi elégnek tűnt ahhoz, hogy egy év alatt megkerüljem a földet. Miután visszajöttem, a Petőfi Irodalmi Múzeumban helyezkedtem el irodalmi muzeológusként, jelenleg is itt dolgozom.

Merrefelé jártál eddig?

Városturizmussal kezdtem. Párizs, Róma, Amszterdam – ilyenek. Aztán beleuntam, és izgalmasabb utakat találtam ki: vadkempingezés Andalúziában, kenuzás a Duna-delta csatornáin, a Fogarasi-havasok gerincének végigmászása (ez a Kárpátok leghosszabb egybefüggő hegygerince, és itt van a második legmagasabb csúcsa, a Moldoveanu), meg hasonlók. Utána jött a már említett föld körüli út, ezalatt sok országban jártam. Azóta a kisebb kirándulásokon kívül (Jordánia, Izrael, Törökország stb.) egy nagy utam volt: idén télen Burmában és Délkelet-Ázsiában töltöttem két hónapot. Utolsó utam egy kéthetes csavargás volt Portugáliában most ősszel. Összesen körülbelül harminc országban járhattam.

Honnan jött az ötlet, hogy világgá menj?

Egy kenutúrán széthasadt a hátizsákom. Miután megvettem az új, felső kategóriás expedíciós zsákomat, valami kalandosabb utat kerestem. Így jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy megkerülöm vele a földet egy év alatt – végül tíz hónap lett belőle. Ez elég nagy kihívásnak tűnt akkor. Most már nem tűnik annak. A hátizsákom egyébként még mindig újszerű állapotban van, pedig rengeteg dolgot túlélt, volt, hogy két kilométeren keresztül húztam az aszfalton, mert már nem bírtam vinni – és egy karcolás sincs rajta.

Hogyan volt összeegyeztethető egy ilyen hosszú utazás a munkahelyeddel?

Akkor még az iskolában tanítottam, meséltem az igazgatónak a tervemről. Kérdeztem, mondjak-e fel, vagy elengednek egy év fizetetlen szabadságra. Nem tudta megmondani, mi lesz egy év múlva, így felmondtam. Nem volt nehéz döntés. Szerettem tanítani, de lelkileg gyakran megterhelőnek éreztem, tudtam, hogy nem maradhatok ott sokáig, mert kiégek. Szükségem volt a változásra. És hát befészkelte magát a gondolat az agyamba, nem tudtam elengedni.

Hogy fogadta a környezeted, hogy világgá mész?

Nem nagyon terjesztettem. Nagyanyám próbált lebeszélni. A barátaim többsége nem hitte el. Aztán amikor az út alatt írtam a blogot, és megosztottam a Facebookon, akkor döbbentek rá, hogy nem vicceltem.

Mi alapján választottad ki az úti célokat?

Két irány közül lehet választani: nyugat vagy kelet. A fokozatos akklimatizáció miatt a nyugat ésszerűbbnek tűnt. Az Egyesült Államok után Dél-Amerika következett, majd Ázsia. Utólag azt gondolom, ez így volt jó. Az út elején csak a földrészek sorrendjét tudtam, egyébként mindig csak a következő állomást határoztam meg. A műemlékeket, látványosságokat nagyrészt kihagytam. Persze láttam a Machu Picchut, a Tádzs Mahalt, Angkort és pár hasonló nevezetességet, de inkább a társadalmak, az emberek hétköznapjai, a természet érdekeltek. A Grand Canyonban például leginkább a túrázási lehetőség vonzott, nem a kilátók körüli sétálgatás és fényképezés.

Karácsonykor éppen Hongkongban voltál. Milyen volt, hogyan emlékszel rá?

Meleg és páradús. A karácsonyi vacsora instant tésztaleves volt, elég ízletes. Teljesen más, mint nálunk. Olyan, mint az igazi étel. Az egyik sziget központi terén volt egy hatalmas arany Ferrero Rocher-karácsonyfa, körülötte indiaiak álltak nagy körben, és tablákkal, darbukákkal (ezek keleti dobfajták) kísérve énekelték az alleluját. Nagyon abszurd volt. Hongkong az egyik legszínesebb hely a világban, amit láttam. Még magyar étterme is van. Miután hazatértem, úgy gondoltam, hogy az összes hely közül, ahol jártam, Hongkong az egyik, ahol tudnék élni egy darabig. A másik egyébként Buenos Aires. Azóta Izraelt találtam még ilyennek Európán kívül.

Rengeteg inger ért a tíz hónap alatt, hogy tudtad feldolgozni őket?

Utazás alatt blogot vezettem, az egyik célja az volt, hogy az emlékezetes történéseket ne felejtsem el. Írás közben újragondoltam az eseményeket és a közelmúltat. A blog nélkül valószínűleg sokkal kevesebbre emlékeznék.

Szoktad olvasni?

Nem, de most, amikor a Vasárnapban megjelentek az írások, elolvastam őket.

Mi volt a legemlékezetesebb a tíz hónap alatt?

Vannak dolgok, amik sokszor eszembe jutnak. Például a utahi sivatag. Ott láttam életemben először csörgőkígyót és skorpiót. Vagy Manhattan és Brooklyn, amik nagyon pezsgő, színes helyek. A Machu Picchu és Cusco a kis inka emberekkel, körülötte a kabócáktól meg mindenféle állati zajoktól hangos dzsungellel. Az Atacama-sivatag, ahol semmi más nincs, csak flamingók. Thaiföld is sokszor eszembe jut, gasztronómiai gondolkodásomban paradigmaváltást okozott az az időszak, amit ott töltöttem. Legtöbbször azonban India jut eszembe, ezért is hagytam a végére. Annak ellenére, hogy folyamatosan visszavágyok, nem szeretnék ott élni. Életemben egyszer éreztem azt, hogy érzékelem a történelmet, ez Váránasziban volt, a föld Damaszkusz után a legrégebbi folyamatosan lakott településén. Nagyon összetett, építkezésében egyedülállóan rendszertelen, izgalmas hely lett a több ezer év alatt.

Amikor hazajöttél, a Petőfi Irodalmi Múzeumban kezdtél el dolgozni. Mivel foglalkozol ott?

Interjúkat készítek írókkal, költőkkel, kezelem a médiatár archívumát, írói hagyatékokat dolgozok fel. Néha a kiállítások létrehozásában is részt veszek, például filmeket készítek, vágok.

Télen másfél hónapig utazgattál Ázsiában. Mit szólt a munkáltatód, amikor ezt bejelentetted?

Nem bejelentettem, hanem megbeszéltem a feletteseimmel. Tavaly spóroltam a szabadságokkal, az ideieket is hozzájuk csaptam, és ki tudtam venni negyven napot. Szerencsére van rá lehetőség a múzeumban, hogy hétvégi ügyeleteket vállaljak, így tudtam például nyáron elmenni Portugáliába.

Legközelebb merre készülsz?

Nemsokára kislányom születik, és még nem tudom, milyen az utazás családdal, mi mindenre kell figyelni. Míg pici, addig nem mehetünk sehova, félteném is egy nagyobb úttól. Amikor a Mekongon hajóztam, láttam egy francia párt három gyerekkel, a legkisebb pólyás volt. Ezt egyelőre nem tudnám elképzelni. De egy két-három éves gyermeket szinte bárhova el mernék vinni. Thaiföldre és Vietnamba akár kisebbet is. Egyébként most leginkább Nepál érdekel. Ott kevés a turista, mert nem lehet kényelemben utazgatni; hetekig lehet úgy csavarogni a hegyekben, hogy az ember csak helyiekkel találkozik, és kolostorokban, kis falvakban, családoknál száll meg.

Mit adott neked az utazás, mi a legnagyobb hozadéka, és mi a hátránya?

Összeszűkült a világ: azt érzem, bárhova el tudok menni; nagyobb lett az önbizalmam. Sokkal színesebbnek látom a világot, már nem Európa és az európai kultúrkör az egyetlen és irányadó mérték számomra. Rengeteg emberrel találkoztam, mindenféle náció képviselőivel megbarátkoztam. Hátránya nincs. Szerintem csak pozitívumai vannak. Például azóta nagyon változatosan étkezem.

Vannak tanácsaid kezdő utazóknak?

A két legfontosabb praktikus tanács: oltassák be magukat, és sehol ne igyanak csapvizet. Egyébként pedig egyszerűen csak vágjanak bele. A legtöbb hely biztonságosabb, mint Európa. A világ nem félelmetes, hanem izgalmas.