Szeretetben minden teher könnyebb

Aztán újra itthon nyugodtabb évek következtek, de hol az árvíz, hol a hatalom szabott gátat a vágyaknak, ezért Gogola József megtanulta, hogy az egyetlen, amit valóban a magáénak mondhat, a családja. Mára a feleségét és egyetlen fiát is eltemette, hosszú életéből csak az emlékek maradtak.

A vitális öregúr szeptember 25-én töltötte be a 94. életévét, de ma is egyedül lakik izsai házában, melyet ő épített. Komáromban élő menye és unokája gondoskodik róla, de a géneknek, és mint mondja, a sok munkának, hála, képes ellátni magát, sőt még a helyi éneklőcsoportnak is tagja.

Dolgozni kell

„Nincs a hosszú életnek semmi titka, csak annyi, hogy dolgozni kell, nem szabad ellustulni sem testileg, sem szellemileg. Egész életemben keményen dolgoztam, s ha volt egy kis szabadidőm, azt sem töltöttem tétlenül, hanem olvastam, verset írtam, vagy feljegyeztem az emlékeimet” – mondja. Volt is mit feljegyeznie, mert élete tele volt veszéllyel, megpróbáltatással. Hogy mindezt kibírta, és a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben sem veszítette el a reményt, annak köszönhető, hogy edzett volt, mert soha nem kényeztette őt az élet.

„Szüleim szegény föld nélküli napszámosok voltak, mindig oda mentek dolgozni, ahol több pénzt ajánlottak nekik. Mellettük én is voltam földműves, pásztor, dolgoztam építkezésen, gyárban, mindent kipróbáltam. Egy öcsém volt, András, öt évvel fiatalabb nálam, de már tíz éve, hogy ő sem él. Mindketten ide jártunk magyar iskolába, de a Masaryk-érában két évet a szlovák osztályban végeztem. Nagyon biztattak a cseh fináncok, hogy mehetnék én is tanulni az állam költségén. Szépen rajzoltam, szobrász vagy festő szerettem volna lenni, de 1938-ban bejöttek a magyarok, és berukkoltattak munkaszolgálatra árkot ásni. Hamar kiderült, hogy itt már nincs helye az álmodozásnak. 1941-ben elmentem Pestre, géplakatosnak tanulni. Miután elvégeztem és hazajöttem, itt dolgoztam az olajművekben, de 1944 augusztusában megkaptam a behívót, és berukkoltam Pestre. Onnan Esztergomba, majd Zala megyébe helyeztek, a páncélosokhoz kerültem. A parancsnokunk megengedte, hogy karácsonyra hazamenjünk, de akkor már olyan közel voltak az oroszok, hogy azt sem tudtuk, tőlük tartsunk jobban, vagy a németektől” – emlékezik Józsi bácsi, aki 1944 karácsonyán sok viszontagság után javarészt gyalog ért haza Izsára.

Kalandok az oroszokkal

Szegényes, szomorú szentestét ült a szüleivel és az öccsével, még fájuk sem volt, de együtt voltak, és azokban az időkben senki sem vágyott nagyobb ajándékra. A pár napos kimenő azonban hamar letelt, és már azon kellett gondolkoznia, hogyan jut vissza az alakulatához, nehogy katonaszökevényként a nyilasok tartóztassák le.

„Pestet már körbekerítették az oroszok, csak túlsó Komáromig jutottam el, és karhatalmi zászlóaljhoz osztottak be. Mikor az oroszok bejöttek Komáromba, még fogságba is estem; csak annak köszönhettem, hogy nem hurcoltak el magukkal, hogy voltak nálam orosz katonai jelvények, amelyeket a magyarok hadizsákmány-raktárából hoztam el. Elvittek Hetényre, ott egy családnál találtunk szállást, és reggel megint a szerencsének köszönhetően úsztam meg, hogy elhurcoljanak. Kimentem az udvarra, és amíg ott magyaráztam kézzel-lábbal egy orosz katonának, ki vagyok, mit keresek, addig a többieket felrakták egy teherautóra, és elvitték. Nagy kerülővel jutottam haza Izsára, közben kétszer is elfogtak az oroszok, de valahogy mindig kimagyaráztam magam. Persze, féltem én is, mert a fegyvert mindig hamarabb kapták elő, mint hogy meghallgattak volna, és sosem lehetett tudni, mikor nyomják meg a ravaszt. Mégsem az ellenséget láttam bennük, hiszen ők is csak olyan szerencsétlen katonák voltak, mint mi. Ha kisgyereket láttak, sírva ölelgették, máris azt sorolták, ők hányat hagytak otthon. Voltak köztük kegyetlen barbárok, asszonyok megrontói is, az igaz, de ilyenek mindkét oldalon akadtak. A háború már csak olyan, hogy a legjobbat és a legrosszabbat is kihozza az emberből – még azt is, amit saját magáról sem tudott.”

Deportálás marhavagonban

Sőt, amint később magyarok ezrei tapasztalhatták meg, nemcsak a háború, hanem az utána következő békeidők is a legrosszabbat hozták ki egyesekből. A győztesek diadalt ültek, és bosszút álltak azokon, akiket a véletlenek sorozata a vesztes oldalra sodort. Pedig ők is csak új életet akartak teremteni maguknak a romokon.

„Megint ott vállaltunk munkát, ahol tudtunk, külön engedéllyel átjártunk Magyarországra is, amíg lehetett. 1946 decemberében Harcsáson dolgoztam a katonai birtokon, oda jött utánam egy falubeli férfi, hogy menjek haza, mert ki fognak bennünket telepíteni Csehországba. Ott is hagytam a munkát azonnal, de mire hazaértem, már kiosztották a papírokat. Nem volt más hátra, mint összepakolni a holminkat. Senkinek nem volt mindegy, még úgy sem, hogy mindent vihettünk, mert a házunkat és a hazánkat itt kellett hagyni. Katonai teherautókon vittek ki a hetényi állomásra, ott marhavagonokba tereltek, és két napig vártunk az állomáson, amíg az összes vagon megtelt szegény magyarokkal. Mert Csehországba, munkára a szegényebbeket vitték, a jómódú gazdákat Magyarországra telepítették ki, ahol házat, földet kaptak. Mi még azt sem kaptuk meg, hogy ne haragudjatok, bocsánatot kérünk. Szlovákiában öt-hat vagon telt meg egy módosabb család holmijával, Magyarországról meg jött egy vagonban öt-hat család, ez az igazság. Mert onnan javarészt olyanok jöttek, akik otthon nem vitték semmire, itt meg beleültek a készbe. De el kellett fogadnunk, ők is emberek voltak, meg aztán féltek is, akik megúszták a kitelepítést, és Izsán maradtak. Olyan idők voltak azok, hogy a véleményét mindenki megtartotta magának. Azért akkor is a pénz beszélt: a tehetősebbek el tudták intézni a komissziónál, hogy kihúzzák őket a listáról. Mi, szegényebbek meg csak abban bízhattunk, hogy emberséges emberekhez kerülünk.”

Karácsony a hontalanságban

Gogoláék napokig utaztak, míg Čáslavba értek, ahol már nagybirtokosok várták a deportáltakat. Úgy válogattak közöttük, mint a rabszolgapiacon. A munkaképes fiatalokat hamar elvitték, az olyan családok, ahol öregek és kisgyerekek is voltak, utolsónak maradtak.

„A cseh gazdák csalódottak voltak, mert mint utóbb kiderült, munkásokat vártak, nem családokat. De bennünket hamar kiválasztott egy Štome nevű nagybirtokos, mert öcsém is tizenöt éves volt már, és a szüleim is jól tartották magukat. Lovas kocsival vitt Vlačicére, az egyik birtokára. Egy emeletes ház előtt állt meg a kocsi, ott az intéző fogadott bennünket, és azonnal bevezetett a házba. Ez lett az új otthonunk, 1946 karácsonyát már ott töltöttük négy másik deportált izsai családdal együtt. Szomorú volt az a karácsonyeste, pedig fát is állítottunk, az asztal is tele volt ennivalóval, de a gondolataink csak otthon jártak. Egymást vigasztaltuk, ahogy lehetett, de mindig csak arra terelődött a szó, milyenek voltak a karácsonyok Izsán. A hétköznapok könnyebben teltek, mint az ünnepek, ha dolgozni kellett is, mert a gazda nagyon rendes volt. Kaptunk fizetést, rendes lakásunk volt, megbecsülte a munkánkat, még egy malacot is adott, hogy neveljük fel magunknak. Apám a disznókat etette, öcsém a lovakat látta el, kocsis volt, én hol traktoron, hol a műhelyben dolgoztam, édesanyám meg a földeken. Jó ideig ott voltunk Vlačicén, aztán elvittek Prága mellé ugyanannak a gazdának egy másik birtokára, mert szerelőre volt szükségük. Amikor megláttuk, milyen elhanyagolt, penészes épületben kellene laknunk, azt mondtuk, itt nem maradunk. Vissza is vitt a sofőr Vlačicére, és semmi bajunk nem lett. Mondom, jól bántak velünk, ma is azt mondom, hogy a csehek nem olyan vallásosak, de nagyon emberségesek. Különösen a helyi kocsmáros, Svoboda bácsi kedvelt bennünket. Nagy bajuszú ember volt, az első világháborúban a Monarchia seregében harcolt. Amikor mi daloltunk a kocsmában, még a családját is odahívta, hogy hallgassák meg, hogyan vigadnak a magyarok, pedig többnyire szomorú nótákat énekeltünk.”

Mikor volt jó világ?

A deportáltak három évet töltöttek Vlačicén, 1949 őszén kapták az értesítést, hogy hazajöhetnek, ha akarnak. Voltak, akik úgy látták, jobban boldogulnak már Csehországban, de a többség a bizonytalanság ellenére is a szülőföldjét választotta.

„A házunk megvolt, nem is lakott benne senki, munka is akadt, lassan helyrerázódott az életünk. Dolgoztam a komáromi hajógyárban, Szőnyben az olajműveknél, a helyi traktorállomáson, majd három évig Brünnben, a vasútépítésen. Huszonnyolc éves voltam, amikor megházasodtam, izsai lányt vettem el. Pálinkás Ilonát. Még a háború alatt, amikor a téglagyárnál voltam őrségben annál a földútnál, amelyen az izsaiak Komáromba jártak, két asszony jött arra, hogy engedjem át őket. Nem lett volna szabad, de megsajnáltam őket, azt mondtam, siessenek. Az egyik a leendő feleségem volt, meg is kínált borral. Jól megnéztem magamnak már akkor, és a sors úgy hozta, meg magam is úgy igazítottam a dolgokat, hogy 1951-ben elvettem. 1953-ban megszületett József fiunk, elkezdtünk építkezni; nyugodtabb volt az élet, de nekünk, magyaroknak azért mindig volt mitől félnünk. A legjobb világ számunkra a csehek alatt volt az első republikában. Bár én még csak gyerek voltam abban az időben, arra emlékszem, hogy az emberek jobbak voltak egymáshoz. Egy utca egy család volt: akárkinél volt baj, mindenki igyekezett kisegíteni, pedig alig volt miből. Ma inkább megtehetnék az emberek, hogy segítsenek egymáson, mert a pénzük és a tudásuk is több, mégis a többség csak magával törődik. Azt látom, hogy azoknak, akik soha nem tapasztalták meg, hogy semmijük nincs, semmi sem elég. Az 1965-ös árvíz után is sokan voltak, akik széltében-hosszában beszélték, mi mindenüket vitte el az ár. Hát bizony, azt kell mondanom, hogy sok olyan vagyont vitt el a Duna, ami sosem volt. De az ember is már csak olyan, hogy gyakran szeret többet mutatni, mint ami.”

Mindent ki kell bírni

Gogola József az árvíz alatt is megkapta a katonai behívót. Két hétig Csehországban volt, aztán amikor átszakadt a Duna gátja, levezényelték őket Patra.

„Erősítettük a töltést, hordtuk a bútorokat, nyakig gázoltunk a vízben. Sokszor még száraz ruhánk sem volt, úgy megfáztam, hogy négy hónapig kezeltek a Tátrában. Akkor már mentős voltam, 1983-ig, a nyugdíjazásomig mentőautóval jártam a környékbeli falvakat. Abban az időben még nem járt velünk orvos, egyedül voltam a sofőr, a szerelő, a betegellátó. Olyan autóink voltak, hogy tíz kilométeren kétszer kellett kerékgumit ragasztani. Se fűtés nem volt bennük, se rendes műszerek, csak rajtunk múlott, milyen helyzetben hogyan találjuk fel magunkat. Vezettem le szüléseket is, négy olyan keresztgyerekem van, akik a mentőautómban jöttek a világra” – mondja mosolyogva az öregúr, hozzátéve, hogy amikor cselekedni kellett, soha nem volt ideje megijedni. Az 1989-es rendszerváltást is a sokat megélt emberek óvatos optimizmusával kezelte. „Minden rezsimnek megvannak a haszonélvezői, és a zavarosban mindig sok szemét is a felszínre kerül. Nem vártam semmit, gondoltam, vagy jó lesz, vagy rossz, mindent ki kell bírni. Amikor Pestre mentem inasnak, ott is meg kellett szoknom a nagyvárosi zajt, a magyar pökhendiséget, a kitelepítésben is nekünk kellett alkalmazkodni a csehekhez, most meg a szlovákok mondják meg, merre, meddig. De nem ez a legnagyobb baj, hanem hogy gyakran még egymással sem tudunk kijönni, itteni magyarok. Amikor jó dolgunk van, magunk közül találunk ellenséget, pedig békességben, szeretetben minden teher könnyebb. Kár, hogy ezt az egyet sehogy sem tudjuk megtanulni.”