Cigány himnuszt a zsinagógában?

Régi énjétől, a tiszadobi nevelőintézetben töltött évektől mennyire van már távol?

Budapesttől Tiszadob 270 kilométer, ami nem kevés. Lélekben 8050.

A múltra tehát hét lakat került.

Vannak fejezetei, amelyeket soha nem tudok lezárni. Azokkal meg kell tanulnom együtt élni. Visszafelé már nem is gondolkozom. Sőt előre sem, ahogy mások. Inkább felfelé. Ott a mindenség. Elöl mi van? Emberek, épületek. Nem érdekel. De ott fent, az érdekesebb. Megfejthetetlen. Bejárhatatlan. Vannak nehézségek az életemben most is, de este ha kiállok a teraszra – mert lehet tél, vacoghatok a hidegtől, dőlhet rám az eső, akkor is kiállok –, mindig felfelé nézek. Kémlelem az eget, vizsgálom a csillagokat. S közben arra gondolok: ami nem öl meg, erősít.

Bele is roppanhatott volna a sok rosszba, amely gyerekként érte.

Nem volt gyerekkorom. Nem is játszhattam. A rendszerváltás előtt nagyon kemény volt az intézeti lét. Utána már lehetett egy picit lazítani, de rajtam az már nem sokat segített. A mindennapokat túl kellett élni. Beletanulsz vagy beledöglesz. Harmadik választás nincs. De egy kilencéves kislánynak ne ez legyen a mottója. Élje meg a gyerekkorát. Babázzon. Nekem ez nem adatott meg. Valami egészen mást kaptam helyette.

Mérhetetlen belső erőt, amely minden nehézségen átlendítette.

Egy dologra megtanítottak bennünket. A munka, az munka! Ha nem akarom, hogy belém kössenek, akkor tisztességesen, százszázalékosan kell elvégeznem. Ha leülök, vagy kávézok, ne tegye szóvá a közvetlen főnököm. Ezért én rohadt sokat dolgoztam. A dupláját, mint mások. Takarításban is a legjobb akartam lenni. Reggel ötkor keltem, fél hatra megfőztem a munkásoknak a kávét, hatra készen voltam az irodákkal, és mentem fel az emeletre, aztán a másikra, összesen ötven szoba volt. Sok mocskot láttam. Egy idő után el is ment az étvágyam. Elkezdtem fogyni. Nem bírtam enni.

Sejtette közben, hogy közeledik az idő, amikor majd minden megváltozik, és kikerül ebből a nehéz helyzetből? Hogy egy napon nagyon nagyot lép majd előre?

Nem tudtam. De most elmondok valamit. A nevelőotthonban minden eléd van tolva. Kényelmesen élsz. Falak között. Védve vagy. Engem viszont érdekelt, mi van a falon túl.

Szökdösött?

Nem.

Pedig még ma is betörhetetlen.

Nem poén. Tizennégy évesen láttam, mi zajlik körülöttem. A szülő köteles fizetni a családi pótlékot, azt mindig lerakják, s akkor van egy bankszámlád, és az évek során gyűlik a pénz, ami jár neked. Tizenhét éves korodban aztán, még mielőtt betöltenéd a tizennyolcat, megjelennek a szülők, és elvisznek, hogy felvehessék az összeget. Magyarul: mehetsz! És kint vagy az utcán. Persze nem kellesz senkinek, minek egy újabb teher? Különben is, felnőtt vagy már! Találd meg a helyedet! Ha lány vagy, belekényszerülsz a prostitúcióba, vagy belerohansz gyorsan egy házasságba, mert félsz, nem vagy önálló. Agyilag nem vagy érett. Mindezt látva azt mondtam: ez nem az én utam. Én különb vagyok. Azért menjek férjhez, hogy eltartson valaki? Ez kényelmes is lehet, csak nem nekem. A társaim, bent az intézetben, nem igazán tudtak jól kommunikálni. Én mindig a nevelők társaságát kerestem. Velük akartam lenni. Tőlük tanultam meg választékosan beszélni. Rengeteget olvastam. Éreztem, hogy nekem más életet szán a sors. Ezért kerestem inkább olyan fiatalok társaságát, akik egyetemre jártak. Velük akartam lenni, tőlük tanulni. Nem állhattam meg. Nem takaríthattam életem végéig. Valamit kezdenem kellett az életemmel. Csak akkor még nem tudtam, hogy mit.

De azt, hogy jó hangja van, tudta.

A zene születésemtől fogva jelen van az életemben. Édesapám muzsikus oláh cigány. A véremben a zene. Csak én ezt sokáig nem igazán tartottam fontosnak. A mai napig nem tudom megmagyarázni, mi volt a kiváltó oka, hogy erre a pályára léptem.

Isteni sugallat?

Máshogy akartam élni. Ha maradok ott, abban a közegben, ahol voltam, nagyon hamar véget vetettem volna a kib…tt életemnek. Éreztem, hogy jön valami, lesz valami, kell, hogy legyen valami. Nagyon sok áldozatot kellett hoznom, míg eljutottam 2003-ig, a televíziós szereplésig.

Nagyon mélyről verekedte fel magát nagyon magasra. Ebbe is bele lehet roppanni.

Bele is roppantam. Elolvastam, mi áll a szerződésemben, és azt mondtam: ezt nem! Már ment a verseny, és én voltam az egyetlen a szereplők között, aki még nem írta alá a papírt, amit elé tettek. Nem részletezem, miért nem. Legyen elég annyi, hogy 21. századi rabszolgasorsnak éreztem, amit kértek tőlem. Hogy a verseny után majd ezt csináljam, azt mondjam, ide menjek, oda menjek. Én nem vagyok bábu, akit rángatni lehet. Ha megteszem, amire a papír kényszerít, megerőszakolom magam. Önmagam ellensége legyek? Ezt! Tóth Verával döntőztem. Mindketten élveztük a versenyt. Tudtuk, hogy itt teljesen mindegy, melyikünk kerül ki győztesen. Annyit kértem csupán, hogy engem hagyjanak békén a döntő előtt. Megcsinálják a hajamat, kisminkelnek, kapok egy ruhát, aztán szeretném jól érezni magam. Verseny közben ne zavarjon senki. Vera megnyerte a versenyt, a díj nem pénzjutalom volt, hanem szerződés egy lemezkiadóval, plusz egy csokor virág. Ha Till Attila magánemberként nem rendel virágot a második helyezettnek, akkor én nem kapok. Arra már nem futotta a tévének. De a verseny után felhívott Pici bácsi, Presser Gábor, hogy csináljuk meg az első lemezt.

És visszament Tiszadobra. Presser Gáborral.

Ott, az intézetben és Pesten, a stúdiójában vettük fel a lemez anyagát. Dolgoztunk. Sokat. Egész nyáron. Nem jártam fellépésekre, mint a többiek, akikkel együtt versenyeztem. Sok ingyenfellépés volt, meg pénzes, 35 ezer forintos, miközben két-háromezren nézték a műsort. Na?! Meg lehet írni. Felhívott a műsor menedzsere, hogy nekem is menni kellene. Mondtam, hogy én ezt jelenleg nem tudom megtenni, mert Presser Gáborral és Novák Péterrel dolgozom. Nem kell nekem nyári turné, a szerződésemben is kértem, hogy ebből hagyjanak ki. De kiírták a nevem, hogy én is ott leszek. Nem voltam ott. A koncertszervező meg a néző, ugye, mire gondolhatott? Mit képzel ez a lány? Hát ki ő? Csak én ezt nem tudtam. Hogy ott a nevem a plakátokon. Pici bácsi elől is eltitkolták. Nagy maffiadolgok mentek. Ünnepelt az ország, közben nem volt mit ennem.

Felfoghatatlan.

Igen. Amikor már negyedik napja éheztem, rohadtul fájt a gyomrom. Sovány voltam. Áruljam el, hogy nincsen pénzem, nem tudok venni magamnak semmit? Kit érdekelt volna? Miért nem mentem el koncertezni? Közben ment a balhé. Kossuth-díjasok mondták, hogy »ne toljatok ki ezzel a lánnyal! Dolgozik. Lemeze lesz. Ő nem haknikirálynő. Ősszel majd koncertezik, de velünk. Ez a lány más!« Én nem féltem. Bátran felvállaltam a helyzetet. Ma úgy gondolom, jól tettem, hogy ennyire kitartottam. Színvonalas dolgokban veszek részt, s ez meghatározza a jövőmet, a pályámat. A pénz amúgy sem érdekel. Kurvára nem. Nem azért választottam ezt a pályát, hogy BMW-ben ülve verjem a mellemet, hogy én vagyok a világ legnagyobb haknikirálynője. Nekem jó volt a Trabant is, aminek leszakadt a kipufogója. Fel kellett hegeszteni. Én szerelmes vagyok a munkámba, és szeretnék hatvanévesen is itt lenni a szakmában és gyönyörű dalokat letenni az asztalra. Kitartok az elveim mellett, nem nyalok, nem puncsolok senkinek. Olyan művészek állnak mellettem, akikre felnézek, és úgy szólnak hozzám, mintha hosszú évek óta barátságban volnánk. Pici bácsi, a mesterem azt mondta, olyan dolgokat tudok, amiket a színművészetin fél évig tanítanak. A játék, a prozódia ugyanolyan fontos, mint az ének. Már tudom, hogy nem kell mindig ordibálni. Egy dalt huszonötféle változatban el tudok énekelni. Maximalista vagyok. Különleges, eredeti dolgokat akarok létrehozni.

Idő kérdése ez is, mint minden.

Tudom, hogy ki fog forrni. Pici bácsival tizenegy év után találkoztunk újra. Két évvel a verseny után elengedte a kezem. Elküldött élni. Érni. Nagy lecke volt. Persze mindig megkeresett egy-egy munkával, és az önálló estem anyagát is meghallgatta. »Teljesen beértél« – mondta, és megemelte a láthatatlan kalapját. Inspirál. Bízik bennem. Fogja a kezem. De van egy másik meghatározó ember is az életemben. Törőcsik Marika néni. Megszeretett és megkeresett.

A szüleiről tud valamit?

Semmit. Nem is érdekelnek már. Különben nem is vagyok annyira cigány. Anyai ágon zsidó vagyok, csak az édesapám cigány. Mi legyek akkor ebben a kib…tt rasszista országban? Cigány himnuszt énekeljek a zsinagógában? Hadd csináljam azt, amit akarok! Tiszadobon megfogadtam, hogy olyan munkát fogok végezni, amibe nem döglök és nem fásulok bele. És most azt csinálom. Boldog vagyok. Társ van mellettem. Szeret, szeretem. Okés vagyok, na! Ennyi és kész!