<p>Sokszor a legkisebb kocsikból válnak igazán nagy legendák. Jó példa erre a mai gépjárművek között szinte eltörpülő Fiat 500-as, amely 60 évvel ezelőtt autóba ültette egész Olaszországot. Hiába igyekeznek a mai márkák igazi városi kisautókat gyártani, a biztonsági előírások és a vásárlók által támasztott kényelmi követelmények nem teszik lehetővé</p>
Sokszor a legkisebb kocsikból válnak igazán nagy legendák. Jó példa erre a mai gépjárművek között szinte eltörpülő Fiat 500-as, amely 60 évvel ezelőtt autóba ültette egész Olaszországot. Hiába igyekeznek a mai márkák igazi városi kisautókat gyártani, a biztonsági előírások és a vásárlók által támasztott kényelmi követelmények nem teszik lehetővé, hogy asztalnyi alapterületre építsenek járművet. 60 évvel ezelőtt más szelek fújtak, a háborúból lábadozó olaszokat már sikeresen motorizálta a Vespa és a Lambretta robogó, a jólét felé vezető újabb lépést az autó jelentette. Az 1957-ben bemutatott Fiat 500-as mindenben idomult az olaszok akkori igényeihez: négy kereke volt, és teteje, olcsó volt, aranyos és kicsi, kisegérként futott végig a szűk római utcák macskakövein. Mire eljutottunk az 1960-as évekig, már ezrével száguldott a Colosseum melletti sugárúton.
Amíg az olaszoknál az autózás legolcsóbb formája volt, Csehszlovákiában kifejezetten drága nyugati kocsinak minősült, nem is került hozzánk sok belőle. „Egykor a Tuzexen kívül a Mototechnában is lehetett kapni, de sokkal jellemzőbb volt a kissé nagyobb Fiat 600-as” – meséli a dunaszerdahelyi Varga Vilmos, a képeken látható 1970-es 500L tulajdonosa, aki gyerekként első ízben egy 600-as volánja mögött ismerkedett a vezetéssel. Az élmények maradandónak bizonyultak, évtizedekkel később, nosztalgiából lányának vette meg a kis 500-ast annak első, bazini tulajdonosától. Mint mindennap használatos autónak a mai forgalom tempója és sűrűsége nem kedvezett a kis Fiatnak, így az időközben felújított jármű Vilmosnál maradt, s megkezdte veterános éveit.
A karosszéria a valóságban még kisebb, mint gondolnák, ennélfogva a beszálláskor is úgy érzem, mintha kinőtt pulóverként húznám magamra a kis kocsit. Bent aztán kinyújtom a lábam, hátrahúzom a ponyvatetőt, letekerem a papírvékony ablakot, és elképzelem, mekkora luxusnak számított anno mindez a robogóhoz szokott olasz népnek. A 18 lóerős, kéthengeres, hátul elhelyezett léghűtéses motor kifejezetten csendes, elmarad a kispolszkiból derengő hangos, rezonáló zaj, pedig ez még a régebbi és gyengébb erőforrás, csak a későbbi, R széria kapta meg a megnövelt lökettérfogatú motort. Hosszú távok megtételére persze csak korlátozottan alkalmas a Fiat 500-as, Vilmos útjai is legfeljebb a magyarországi Fiat 500 Klub rendezvényeire vezetnek, igaz azokat szorgosan látogatja, ezt a hátsó ablakra ragasztott matricák is büszkén hirdetik.
Mivel esetünkben az 500L, azaz Lusso kivitellel van dolgunk, a belső tér felszereltsége gazdagabb, ám olcsó népautó lévén kéretik ezt a maga módján értelmezni. Számszerű adatként csak pillanatnyi sebességünkről, a megtett kilométerekről és az üzemanyagszintről tájékozódunk, a minimalista módon megtervezett műszeregységet ezenkívül csak néhány kontroll-lámpa egészíti ki. Kívülről a lökhárítók extra csövezése árulkodik az L kivitelről.
Nem kérdéses, hogy léteznek kényelmesebb, tágasabb, gyorsabb járművek is, de a veteránozás nem csupán az autó puszta műszaki megoldásairól szól. Hasonlóan fontos szerepet játszik az adott típust körülvevő legenda, a piacon egykoron betöltött szerepe és a hatás, amelyet az emberekből kivált. A Fiat 500-as mindezeket teljesíti, hiszen kitörölhetetlen szimbóluma a modern Olaszországnak és az olaszok által hirdetett édes életérzésnek.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.