Aki megfogta az oroszlán nyelvét

Oroszlántól oroszlánig

Léván született 1881-ben, hét testvére volt. Már gyerekkorától érdekelte az állatvilág, elsősorban a madarak – elsőként tudta, ha tavasszal megérkeztek a fecskék vagy a gólyák. Ha erőltetett párhuzamot akarnánk vonni szülővárosának neve és címere közt, melyben szintén ott az oroszlán, írhatnánk, hogy Kittenbergert főleg az oroszlános helyek vonzották. De nincs szükségünk ilyen párhuzamokra. Ami biztos, hogy Kálmánunk a helyi tanítóképzőbe járt, ahol Kriek Ernő természetrajz-órái voltak rá nagy hatással. Tőle és Sándor nevű bátyjától tanulta meg a madártömés ismereteit is, továbbá a preparálást és a természeti gyűjtemények konzerválásának technikáit. Kriek Ernő intézte el azt is, hogy a fiatal Kittenberger nyaranta a Magyar Nemzeti Múzeum laboratóriumában dolgozhatott Bárányos József főpreparátor keze alatt. Megismerkedett a magyar természetrajz olyan képviselőivel, mint Herman Ottó. Mivel családjának nem volt pénze, hogy egyetemre járassa, Kittenberger főleg saját maga képezte magát. Majd 1902-ben pénz szűkében Erdélybe szegődött tanítónak. Döntését részben kedvtelése indokolta: a Brassó melletti Tatrang falu tanítójaként nyugodtan hódolhatott szenvedélyének: a Kárpátokban medvére és farkasra is vadászott.

Itt akár le is élhette volna az életét, hiszen tudta, hogy hiába álmodozik Afrika vadonjairól, sosem lesz lehetősége oroszlánra vagy antilopra vadászni. 1903-ban már ki is derült, hogy tévedett, korábbi pártfogója, Bárányos József ugyanis beajánlotta őt Damaszkin Arzén bácskai földbirtokosnak, aki éppen afrikai vadászexpedícióra indult.

Úti társból úttörő

És ahogy egy valamire való Afrika-vadász a korban, vitt magával saját preparátort is. Mit szóltak volna Afrikában, ha meglátják, hogy kocavadász módjára preparátor nélkül érkezik? Kittenberger sebesen igent mondott, még akkor is, ha Arzén csak az afrikai költségeit állta, az utaztatást nem. Utóbbiakat a Nemzeti Múzeum fizette, cserében Kittenberger gyűjteményeket ígért az intézménynek Afrikából. Mombasa (ma Kenya) kikötőjében érték el Afrikát, Uganda területén hosszan zötyögtek vasúttal, majd fárasztó gyaloglás következett. A bácskai földbirtokos itt meg is gondolta magát, mert nem bírta a fáradalmakat. Kittenberger viszont úgy volt vele, hogy ha már ott van, hát megpróbál begyűjteni ezt-azt, nehogy csalódás érje a tisztelt múzeumot. Damaszkin a felszerelését hátrahagyva, betegen hazautazott, a malária viszont Kittenbergert sem kerülte el. Végül egy német orvos gyógyította meg. Miután rendbe jött, a bennszülöttek segítségével szétnézett a mai Tanzánia, Kenya és Uganda erdeiben és szavannáin. Napokig követte az elefántcsordákat, közben preparált, konzervált, gyűjtött. Amikor elfogyott a pénze, felszerelésének darabjait bocsátotta áruba, vagy trófeákat adott el. Ekkor történt a híres oroszlános vadászbalesete (lásd a keretes írást), aminek következtében elvesztette egyik ujját. Az ujj egyébként nem veszett el, csak leszakadt, Kittenberger több hónapos ápolásra szorult. A leszakadt ujjcsonkot levélben hazaküldte a Nemzeti Múzeumba bizonyítékképp, hogy folytatja a munkát.

Ismét nulláról

Az expedíció 1906-ig tartott, Kittenberger hatalmas anyagot hozott a múzeumnak. Az első világháború kitöréséig többször is járt még a fekete kontinensen, főleg a Kilimandzsáró vidékén és Etiópiában. 1914-ben ellenséges állam polgáraként az angolok internálták, és Kittenberger öt évre egy indiai hadifogolytáborba került. 1919-ben térhetett vissza Magyarországra, de a megváltozott politikai helyzet miatt szintén a nulláról kellett kezdenie életét. Sem állása, sem lakása nem volt. Néhány évvel később megalapította a Nimród című vadászlapot, melynek szerkesztője és tulajdonosa lett. 1925–26-ban utazhatott újra Afrikába, és több mint 60 ezer darabos gyűjteménnyel tért haza, ugyancsak a múzeum számára. Közben Horthy Jenő, a kormányzó testvére (szintén szenvedélyes Afrika-vadász) segítette anyagilag útjait. 1928–29-ben 120 állatot sikerül befognia Afrikában az állatkert számára, sőt sikerült is őket hazaszállítania. 1930-ban pályázatot hirdettek a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatói posztjára, de nem Kittenbergert választották.

Minden hamuvá égett

A háború utáni évek számára sem jelentettek sok jót: bár 1948-ig szerkesztette a Nimródot, ebben az évben politikai okokból félreállították. Nem tarthatott fegyvert, ismét lakás és munka nélkül maradt. Abesszíniában eltűnt vadásztársa, Kovács Ödön családja adott neki menedéket a család nagymarosi villájában. Az ő húgát, Lídiát vette közben feleségül. A házat, melynek közismert neve Sylvia-lak, egyébként néhány éve eladásra kínálják a vadász örökösei, de nem sikerült értékesíteni, még áron alul sem. Ráadásul hozzá tartozik néhány személyes tárgya (pl. nagy utazóládák), és kedvenc kutyájának, Szikrának az udvaron található sírja is, és egy hatalmas kert, mely a hegyoldalba vezet. Lehetne itt múzeum, vendégház vagy bármi más, vadászattal kapcsolatos létesítmény, ám egyelőre hiányzik az érdeklődő, aki kifizetné a 83 millió forintos vételárat. Akik még emlékeznek rá, azok szerint Kittenberger magának való ember volt, akivel nem volt könnyű beszédbe elegyedni.

Mégsem a félreállítás, vagy a vadászat tilalma törte meg leginkább, hanem a tűzvész, amely az 1956-os budapesti forradalmi események utcai harcai következtében a Nemzeti Múzeum egyik épületében megsemmisítette hatalmas trófeagyűjteményét (Széchenyi Zsigmond gyűjteményeivel együtt). Ezt Kittenberger élete legnagyobb tragédiájaként élte meg. 1956 után egyébként rehabilitálták, ismét megjelenhettek könyvei. Merthogy népszerű kötetekben tárta a magyar olvasók elé afrikai kalandjainak történetét (például A megváltozott Afrika, A Kilimandzsárótól Nagymarosig). 1958-ban viszont nagymarosi otthonából az örök vadászmezőkre távozott. Életműve miatt a magyar vadászirodalom és vadászszakma örök klasszikusa marad.

Közelharc az oroszlánnal

„A Lettima-hegyek alól, súlyosan megsebesülve, tizenkét nehéz és sok apró sebtől és nagy vérveszteségtől elgyengülve hoztak a másszaiak Mosiba. Június 11-én reggel leütött egy oroszlán. Mindez nem történt volna, ha puskám a második lövésre nem mond csütörtököt, midőn a meglőtt oroszlán támadott, és közelre kellett várnom, mert a magas fűben nem láttam. Irtózatos küzdelem volt ez, és senki sem volt a közelben. Végre bal kezemmel elkaptam a nyelvét, s azt erősen megrántottam. Ez a bestiát annyira zavarba ejtette, hogy volt időm a rossz patront kirántani, ismételni, s az ellenfelemet szembe lőni.”