Nosztalgiamozi Psota Irénnel

Olyan volt, mint egy fehéren izzó lángcsóva. Perzselt minden szava, karjai széles íveket rajzoltak a levegőben, szívét-lelkét maximumra állítva vibrált, lüktetett, hadonászott. Tele volt vele a kocsi, mert azt akarta, hogy tele legyen. Utánozhatatlan gesztusaival lenyomott egy észveszejtő Psota-show-t. Még a szemfogaimról alkotott véleményét is belekomponálta. Csak úgy mellékesen. De emlékezetesen.

Ez volt ő, minden fontos szakmai és állami díj birtokosa, a nemzet színésze. A groteszk, az abszurd nagy mestere, aki nem ismert műfaji korlátokat. Elemében volt, ha nevettetni kellett, élvezte, ha szerepe szerint szenvedhetett, boldog volt, ha egy egész musicalt cipelhetett a vállán, de akkor is, ha csak „bitangózhatott”.

Mindig Psota volt. Psota a köbön. Egyéniségének kvintesszenciáját fecskendezte minden alakításába. Fanyar humorát, élete összes kínját, fájdalmát, vad érzékiségét és azt a megfogalmazhatatlan pluszt, azt a megfoghatatlan unikumot, amivel színpadon, kamerák előtt és magánemberként is, akár egy liftben, akár a piacon, hatni tudott. Amivel százezreket tudott magába bolondítani és élete utolsó pillanatáig maga mellett tudni. Még akkor is, ha sokszor tébolyítóan sok volt. Már-már megemészthetetlenül sok.

Mélyről jött, mély szegénységből.

„Anyám mosónő volt – mesélte. – Még a gőzre is emlékszem, ahogy főnek a ruhák. Apám végzett magával. Pontosan tudom, mikor. Kollégista voltam a főiskolán. Berek Kati, Horváth Teri, Váradi Hédi, Szemes Mari, Soós Imre, Farkas Antal osztálytársa. Legendás osztály volt a miénk. Felébredtem egy hajnalon, lüktetett a szívem nagyon, odamentem az ablakhoz, és hosszasan bámultam kifelé. Később ért utol a hír, hogy apám, aki bútorfényező és mázoló volt, azon a hajnalon lett öngyilkos. Egy hintára akasztotta fel magát. Azóta védtelennek érzem magam. Pedig anyámtól a halála sem tud elszakítani. Egy láthatatlan köldökzsinór ma is összeköt bennünket. De mégis! Apa nélkül védtelennek érzi magát az ember. Csak a színpadon vagyok biztonságban. Ott sosem félek. Ha felmegy a függöny, különös erő száll meg.”

Első nagy szerelme Seregi László, a magyar balett mindmáig egyik legmeghatározóbb koreográfusa volt. Rajongva szerették egymást. Egy rövid ideig. Amikor aztán a nyolcvanas évek elején Seregi a Macskákat állította színpadra a Madách Színházban, Psotát is rendezte. Döbbenten nézték a kollégák, ahogy színésznő és koreográfusa között, annyi évtized után ismét fellángolt a levegő, a színtiszta szeretet, aminek folytatása akkor már nem lehetett. Psota Irén az idő tájt már a magány hatodik lakatját zárta magára.

A főiskolai kollégiumból Makk Károly vette ki. Négy évig tartó brutális szerelem volt ez viharos érzelmekkel. „Mindig megtalált, ha én kellettem neki, ha rám kapott gusztust. Előkapart és használt. A kedvére. Én meg hagytam. Éltünk, jól éltünk, tudtuk egymást. Én akartam gyereket, ő nem. Nyolcszor szülhettem volna tőle, ő egyszer sem engedte. Én meg engedelmeskedtem. Szerelemből. Nem voltam magamnál. Azt mondta, majd később, előbb induljunk el a pályán. Kaptam tőle egy divatos retikült és egy nagy pofont. Azóta nincs fülem. Az esküvőnkre nem jött el. Hiába vártam, még csak nem is üzent, hogy meggondolta magát. Akkor már szerelmes volt Krencsey Marianne-ba. Éreztem, hogy van valami köztük, mégis sokkot kaptam a hírtől, amikor pár nappal később megtudtam, hogy feleségül vette. Egy világ omlott össze bennem. Aztán kibékültünk. Ismét barátok lettünk. De már csak barátok. Gyereket viszont már nem szülhettem. Senkitől. A nyolc abortuszra így válaszolt a testem.”

Első szerelem, első élettárs, plusz három férj és néhány jó barát. Tíz ujja elég volt hozzá, hogy mindezt összeszámolja.

„Kos vagyok. Patás. Extrovertált. Néha elviselhetetlen.”

Mindent tudott magáról. Még azt is, hogy mit tud a színpadon. Tisztában volt a képességeivel. „Ágyúval nem lövünk verébre!” – mondta egyszer, amikor tehetségéhez méltatlan feladattal kínálták meg. Ő Elektra volt. Aase anyó. Néma Kattrin. Szent Johanna. Polly. Kurázsi mama. Gertrud királyné. Vássza Zseleznova. Yerma. Margarida asszony. Orbánné. Dürrenmatt öreg hölgye, Claire Zachanassian. Életét a hivatásának rendelte alá. Minden sejtjével, zsigerével azt szolgálta. Csak a játék, a színpad érdekelte. Arcával, hangjával zseniálisan bánt. Énekelhetett bármit, sanzont, kuplét, popot, musicalt, operettet, bugyuta dalocskát – mindenbe életet lehelt. Ha kellett, fájdalommal, ha kellett, derűvel, vagy éppen epével, maró gúnnyal. Két lábon álló martinkemence volt. Mindent és mindenkit megolvasztott. Még akkor is, ha rajzfilmhez adta a hangját. Ő volt Kotkoda, a zsémbes tyúkanyó, majd a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki Vilmája. Fergeteges alakítása volt mindkettő.

Filmjeivel is maradandót alkotott. A Ház a sziklák alatt szerencsétlen sorsú Terkája, az Egy erkölcsös éjszaka bordélyházi Mutterje, a Szabadíts meg a gonosztól ruhatárosnője színészi koronájának legragyogóbb ékkövei. S akkor még nem beszéltünk a Szent Péter esernyőjéről, a Házasságból jelesről vagy a Csárdáskirálynőről. Gazdag az életmű, mert mindig több húron zengett. „Amikor énekel, egész lénye hangszerré válik – mondta róla Ruttkai Éva, akit a királynőjének nevezett. – Olyan, mint egy zenedoboz. A hangszálai a húrok, azokat mártja bele a szívébe, a gyomrába, az összes szervébe, és onnan énekel.” Legkedvesebb női partnerének Törőcsik Marit jelölte meg. „Korunk nagy színésznője volt Irén – vélekedik Törőcsik Mari. – Élete utolsó éveiben nagyon magára maradt, mert mindenki elől elzárkózott. Én is már csak telefonon tudtam beszélni vele, nem akarta, hogy lássam. Nagyon szerettem őt, s talán elmondhatom, ő is engem.”

Bem rakparti lakásából pompás panorámában gyönyörködhetett az év minden napján. Ott folyt előtte a Duna, szemben a Parlament, jobbról a Lánchíd, balról a Margit híd. De eljött az a nap is, amikor már semmi sem érdekelte. Sem a látvány, sem a kinti élet, de még a színház sem. Már azok az évek is messze voltak tőle, amikor keresztül-kasul utazgatott a világban, élvezve annak minden szépségét, csodáját. Magánya hetedik lakatjától a mentősök szabadították meg. Állapota akkor már nagyon súlyos volt. Szíve és tüdeje egyszerre mondta fel a szolgálatot.

Már nem játszott, nem is vágyott játszani, amikor utoljára hívtam telefonon. Kora délután volt. Elszenderedett a tévé előtt. Mérhetetlen dühvel szólt a kagylóba, még mielőtt bemutatkoztam volna. „Mit akar?” Nem láttam értelmét elmondani. Köszönöm, semmit-tel szakítottam meg a vonalat. De ez a két szó, ez a fortyogó lávaként kitörő, két hangos szó azóta is a fülemben dörög.

Nyolcvanhat éves volt, amikor elment. Sokszor elmondta: igazából csak egy év, három hónapot élt. Annyi ideig volt ugyanis boldog. Összeszámolta. Egyetlen napot sem tett hozzá. Kíméletlenül őszinte volt. És nemcsak másokkal, önmagával szemben is.

Hegyi Barbara:

„Elsőként kaptam meg idén az Almási Éva által alapított Psota Irén-díjat. Soha nem játszottunk együtt, de végig ott volt a gyerekkoromban, a televíziós műsorokban. Filmeket láttam vele, hallom a hangját, a tónusát, ahogy beszél. Aki egyszer látta, nem felejti el. Ő maga volt a duende, amit Lorca próbált megfogalmazni, a megmagyarázhatatlan ősiség, az egyéni, a sajátságos, az elementáris. Nagyon fura jelenség volt. Egyetlenegyszer találkoztam vele. Pasaréten, az állatorvosnál. Hozta Zsuzsit, a kiskutyáját. Ott ültünk egymás mellett, Psota, Zorán és én. Váltottunk pár szót, de a kutyával voltunk elfoglalva, az volt a közös témánk, nem a színházművészet. Amikor sokat láthattam volna, ő már nagyon keveset játszott. Egy csomó elemzést hallottam róla, de a lényeget senki nem tudja igazán megfejteni. Az benne a csodálatos, hogy nem is lehet, annyira szélsőséges és szélsőségesen elementáris. Autentikus, identikus és mindent megelőző, nagyon furcsa jelenség. Nagy szempár, nagy csodálkozás. Olyan személyiség, amely áttör mindenen. Lehet egy színész nagyon sokoldalú, de a sokoldalúságával sem marad meg olyan mélyen, mint ő a páratlan személyiségével. A szerepeit magára húzta, ez volt a sajátossága. Darvas Iván, Márkus László is minden szerepében erősen ott van. Igen, iszonyúan sok tudott lenni. De nem tudok elképzelni még valakit, akinek ez ennyire a sajátja volna. Ízlés kérdése, hogy ez kinek mennyire áll jól, de hogy Psotának ez a sajátja, az biztos. Ő magából főzött, nem úgy, mint sokan mások, akik kitaláltak valamit, és ahhoz kezdtek el hasonlítani. Ő magától volt sok. Láttam a Yerma és a Kurázsi mama fotóit. Elementáris lehetett mindkét előadásban. Olyan a képeken, hogy mindent elhiszek neki.

Arra a kérdésre, hogy miért keveredett ilyen hullámvölgybe a pályán, nincs igazi válasz. Hogy egyszer csak Ádám Ottó sem használta a Madách Színházban, és évek teltek el úgy, hogy nem volt szerepe, nem számoltak vele, nem gondolkoztak benne. Hogy ekkora magasságból hogyan zuhanhatott ilyen mélybe, azt nem lehet feldolgozni. Olvastam a naplóját. Szörnyű szenvedéseken ment át, nagyon nehéz lehetett neki önmagával együtt lenni, önmagát elviselni. Ha lett volna gyereke, akkor azt a rengeteg energiát, amit magára fordított, egy másik emberre fordíthatta volna, s akkor nem lett volna ez a borzalmas önsorsrontás, amivel lehet, hogy épp a színészetének ártott, mert azt ennyire a szélsőségek felé vitte. Nem egy folyamatos színpadi jelenlét volt az övé, ezért kellett időnként annyi mindent beletömöríteni. Állandóan bizonyítani akarta, hogy jelen van, és érvényes, amit képvisel. Ez nagyon kétségbeejtő helyzet, amely mizantrópiához vezet. Élete utolsó éveiben el is lökött magától mindenkit. Megközelíthetetlenné vált. Nem akarta, hogy lássa a konkurencia, hogyan épül le, hogy mekkora válságban van. Ezt kevesen élik túl. Szerintem ő sem volt az az emberanyag, akinek ez jól ment. Oldalágra kényszerítette őt a pálya. Megrázó história az övé. Egy idő múlva már csak a fájdalom látszott rajta. Nagyon nehéz élete volt. Az egész gyermekkora szörnyűséges, nyomorúságos volt. A végén a rokonai is otthagyták betegen a kórházban. Halála után méltatlanul bántak a hagyatékával.

A legerősebb emlékem vele kapcsolatosan a Szent Péter esernyője, Bán Róbert filmje. Rengetegszer láttam. A színész ki van szolgáltatva az őt megtaláló szerepeknek, rendezőknek. Ha ez jól áll össze, szerencsésebb lehet a kép, ha nem, és ilyen kaotikus, mint az ő esetében, akkor érheti szegényt egy vád, hogy olykor túlzó volt a játéka. Hogy nem volt külső kontroll, hogy nem volt ember fia, aki azt mondhatta volna neki, hogy ezt ne tessék, művésznő, drága, ez sok! Én imádom az extremitást, bár nem vagyok alkalmas rá. Psota Irén magas fokon képviselte ezt a műfajt.

Eddig Jászai Mari-, Varsányi Irén-, Ruttkai Éva-díjam volt, most már Psota Irén-díjam is van. Jó női díjak ezek. Örülök, hogy ők négyen ilyen jól összejöttek nálam.”