<p>A mindenféle világnapok fonákságairól gondolkodtam hazafelé (lásd kutyák, macskák, kisegerek, rézfán fütyülő rézangyalok világnapja satöbbi), s hirtelen egy kirakatban anyám nézett vissza rám. Mondták sokszor, hasonlítok rá, nem érte meg az én mostani koromat, akkor hát ő hasonlít most énrám?</p>
„Csak ment és teregetett némán” (J. A.)
Sose vittem neki azon a bizonyos napon virágot. Akkor még nem volt szokás. Tán nem is várta el. Nem volt rá érkezése. Rossz is voltam hozzá számtalanszor. Bután viselkedtem. Azt sem mondtam ki neki rendesen soha, hogy szeretem.
Az én anyám nem olvasott, újságot sem láttam a kezében soha, az én anyám kacsát tömött, mákot fejtett, fokhagymát pucolt, pulykát nevelt. Az én anyám ovis koromban a kandli fedőjéből itatott meg tejjel az ovi küszöbén (akkor adott el pár tojást, legyen neki tejre), hogy ne legyek éhes. Az én anyám, mert sokáig bepisiltem, nem íratott be elsőbe, s ezt azzal magyarázta a kíváncsiak előtt, hogy féltem a húgomat az oviban, vele szeretnék még lenni...
Az én anyám kötött, horgolt, hímezett, varrt, szerette a virágokat boldogtalan életében. Az én anyám soha nem értett meg engem ifjonti kifakadásaimban, s én soha nem értettem meg az én anyámat semmiben.
Sokszor türelmetlen volt az én anyám, s mindig türelmetlen voltam vele. Az én anyám hatalmas titkokat őrzött, hatalmasan szeretett, hatalmasan védte fájdalmas titkait, s amikor viszonylag fiatalon haldoklott, csak annyit árult el, hogy azt a fekete szoknyádat, Zsuzsika, hajtsd le, mert már a múltkor is rövid volt.
Az én anyám.
A gyereknapot se ünnepeltük különösebben. Igazából soha nem. Nem volt szokás. Tán el sem vártuk, nem volt rá érkezésünk. Állandóan elfoglaltak voltunk, bújtuk a házunk melletti kálvária bokrait, lestük titkait, szomszédoltunk az utcabeli gyerekekkel, s ha vadóc kedvem úgy akarta, lázadtam, kritizáltam anyámat, buta is voltam hozzá, ellenére cselekedtem sokszor, mert gyerek voltam, és türelmetlen, mert sose kaptam „sárgarézbűl messzilátót”, „sose vittek hippodromba, hippodromba, hippodromba”, az áhított könyvért is szabódni kellett, mert szigorú volt az anyám, „csak” annyit tett, hogy a talpamra nyers krumplit kötött, ha lázas, a mellemre zsíros ruhát, ha köhögős voltam, csak meghallgatta, ha verset tanultam a szavalóversenyre, csak velem izgult, csak megtanított zoknit stoppolni meg fillért a fillérhez ragasztani, hogy mindig elég legyen, s csak még arra, hogy soha, de soha el ne adjam magamat, a hitemet, meg ne törjek a gazemberség előtt.
Azóta felnőtt gyerekeim vannak, s hiszem, hiszem én, tudom én, hogy megjárták ők is, járják szakadatlan mindazokat az utakat, megkínlódták, megkínlódják, megértették, amiket én jártam annak idején az anyámmal, amiket ő járt be velem.
A mindenféle világnapok fonákságairól gondolkodtam hazafelé…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.