Gondolkodásra késztető lapot szeretne

Mert azt vallja: a legnagyobb hiba, amelyet elkövethetünk, hogy az önsajnálattól és önigazolástól nem látjuk reálisan a hibáinkat.

Kilenc hónapja vagy főszerkesztő, most már tudod, milyen ez.

Nagyon összetett, nagyon izgalmas és nagyon fárasztó. Nem bántam meg, hogy belevágtam, de most már elmondhatom, tényleg nem sejthettem, mennyi mindenre kell odafigyelni, és mennyire igénybe veszi az embert ez a munka.

A tartalmi vagy az adminisztratív része az igényesebb?

Talán még a tartalmi része a leginkább gördülékeny, hiszen azt mindig alaposan megbeszéljük a kollégákkal. De ahhoz, hogy ezt az egészet összetartsa és áttekintse az ember, szükséges, hogy egy kicsit menedzser, egy kicsit jogász, egy kicsit pszichológus és természetesen még újságíró is legyen.

Az irodalmár hol maradt? Hiszen te ezelőtt a Irodalmi Szemle főszerkesztője voltál, többkötetes, díjazott szerző vagy.

Az irodalmár most némileg háttérbe szorult, de nem teljesen. Szívügyem volt, hogy tárcarovatot indítsunk a szombati Szalonban, ahol hazai magyar szerzők is bemutatkoznak. Itt például hasznosítani tudtam az irodalmi tapasztalataimat.

Mi volt az, ami a leginkább meglepett?

Fontos tapasztalat számomra, mennyire alapvető feltétele a jó eredménynek a kollégákhoz való megértő és korrekt hozzáállás. Egy nagy szerkesztőségben folyamatosan kommunikálni kell mindenkivel, visszajelezni, megbeszélni dolgokat. Működhetne a dolog ipari termelés szintjén is, úgy, hogy elkészülnek az anyagok, bekerülnek a lapba, és a szerzőnek sejtelme sincs, mit gondolnak róla a többiek, de én szellemi műhelyt szeretnék, ahol vitatkozunk, továbbgondoljuk a témákat. Ez ugyan idő- és munkaigényesebb, de hiszem, hogy hosszú távon megéri.

A jogászi végzettséged mennyire előny ebben a munkában?

Bonyolultabb témáknál abban segít, hogy mindig minden oldalát megvizsgáljam a dolognak, és előre lássam az esetleges buktatókat. A normális újságírás ott kezdődik, hogy a szerző avatott ismerője az adott területnek, és sokkal többet tud a témáról, mint amit megír.

Ez, valljuk be, ma már inkább ritkaságnak számít.

Sajnos, hazai magyar berkekben is. Én arra törekszem, hogy mielőtt bármit leírunk, kerüljünk képbe, és ne érjük be azzal, hogy lejegyezzük, amit az egyik fél mond, aztán megkérdezzük a másik felet.

Sokan még ezzel sem bajlódnak. Ennek az Új Szó is sokszor szenvedő alanya.

A hírportálokkal szemben nagy előnye az Új Szónak, hogy mintegy hetvenéves múltra tekint vissza, itt nevelődtek szakemberek, adott egy biztos szakmai háttér. Minden területnek van felelőse, és érződik, hogy egyes szerzők hosszú ideje foglalkoznak bizonyos témákkal. Ez olyan területeken, amelyeket kiemeltnek tartunk – hogy csak egyet említsek, ilyen például a kisebbségi oktatás – elengedhetetlen, mert csak így láthatjuk összefüggéseikben a történteket.

A kisebbségi oktatásügy eleve nehéz téma, mert évek óta az az elv érvényes, hogy mindenhol minden iskolát meg kell tartani, legyen az bármilyen. Élesen megmutatkozott ez a gútai eset kapcsán, ahol az Új Szó próbált más szempontokat is felmutatni.

Ez a lehető legbonyolultabb téma, mert az én véleményem szerint sem az a legfontosabb, hogy minden szlovákiai magyar iskolát megmentsünk, hanem az, hogy legyen mindenki számára elérhető színvonalas magyar oktatás. Aki ma Szlovákiában a magyar iskolát választja, az megérdemli a minőséget, de ehhez komoly, hosszú távú koncepció szükséges. Értem, hogy politikai szempontból egyszerűbb és eladhatóbb a megőrzés, és persze, nem is a megszüntetésnél kellene kezdeni, hanem annak megbeszélésénél, mit akarunk, és hogy hosszú távon mire telik ennek a közösségnek.

A szlovákiai magyar politika az egy akolba tartozunk, és a saját fészkünkbe nem piszkítunk elv alapján mindig bele akart folyni a hazai magyar sajtóba. Biztosan van már ez irányú tapasztalatod.

Rögtön az elején elmondtam, hogy mindenkitől egyforma távolságot akarok tartani, és ezt a többség megértette. Vannak, akik különféle csatornákon próbálják eljuttatni hozzám, mit kifogásolnak, én ezt mérlegelem is, de nem az a dolgom, hogy mindenkinek megfeleljek. A szakmai kritériumokat és az objektivitást tartom fő szempontnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem csúsznak be hibák. Sokan ezeket tekintik szándékosságnak, és ezek alapján ítélnek meg bennünket, de az a tapasztalatom, hogy itt már inkább az előítéletek működnek, mint a józan mérlegelés.

Az Új Szót gyakran bírálják, és eleve beskatulyázzák a hazai magyar hírportálok. Létezik itt egyáltalán valamiféle kommunikáció?

Sajnos nem nagyon. Érthetetlennek tartom, hogy magukat újságírónak tekintő személyek úgy írnak kommentárt a nálunk közölt cikkekről, hogy ők egyébként a témával sosem foglalkoztak, és bennünket sem kérdeznek meg. Ez szakmai és etikai szempontból is érthetetlen, mert a bírálatnak állunk elébe. Úgy gondolom, hogy akinek kifogásai, észrevételei vannak, annak az Új Szóban kellene kopogtatnia, nem más médiumokban világgá kürtölnie a kifogásait.

Hiszel abban, hogy ha az ember kiáll az álláspontja mellett, és szakmailag tisztességes, akkor előbb-utóbb az ellentábor is tisztelni kezdi?

Amikor idekerültem, az volt az elhatározásom, hogy a lap kritikai vonalát erősítsük. Ennek egyenes következménye, hogy sokan nem fognak bennünket szeretni, de ezt vállalom, mert nem tartom jó hozzáállásnak, hogy ami a miénk, azt még véletlenül sem bírálhatjuk. Az, hogy mi nem tartunk kimondhatatlannak bizonyos dolgokat, nem azt jelenti, hogy ellenségesek vagyunk, sőt. De úgy gondoljuk, csak az válik a hasznunkra, ha azt is kimondjuk, megírjuk, amikor hibát követnek el az itteni magyarok, övezze őket bármilyen tisztelet. Lehetne egy önáltató és önsirató lapot készíteni, talán még igény is volna rá, de előbb-utóbb úgyis kiderülne, hogy önmagunkat csapjuk be. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy a pozitív dolgokkal foglalkozzunk, és bemutassuk a sikertörténeteinket.

Másfajta betekintést nyertél a szlovákiai magyar közéletbe, amióta főszerkesztő vagy?

Másfajtát nem, talán csak mélyebbet. De tudatosan törekszem arra, hogy ne csak a nagypolitika háttértörténéseire fókuszáljak, hanem arra is figyeljek, mi zajlik a régiókban. Nekünk az az egyik legfontosabb célunk, hogy bemutassuk, hogyan élnek a magyarok Szlovákiában, mi foglalkoztatja őket, ezt pedig nem lehet úgy, hogy ki sem mozdulunk a pozsonyi szerkesztőségből.

Ti a Vasárnapot követve kimozdultatok, most kezdtetek el egy Új Szó-s országjárást. Milyenek az első tapasztalatok?

A helyzet az országban elég rossz, de nekünk a lehetőségeket kell megmutatnunk, mert az emberek sokszor azzal sem élnek, ami megadatott nekik. A leszakadt régiókban, ahonnan fiatalok tízezrei vándoroltak ki külföldre munka után, nem csak elvekről, hanem konkrétumokról is beszélni kell. Azt látom, hogy sok helyen nagyon kiábrándultak az emberek, mert régóta senki sem figyel rájuk. Nekünk feladatunk, hogy meghallgassuk őket, mert egy jó lapnak előfeltétele, hogy valós kapcsolatban áll az olvasókkal. Mint ahogy mondod, a Vasárnap is.

Politikusokkal mennyire tarthat kapcsolatot egy főszerkesztő?

Nem kell elszigetelődnie, de világossá kell tennie, hogy nem hagyja magát befolyásolni. Szükségesek a háttér-információk, de ezeket óvatosan kell kezelni, és nagyon higgadtan kell mérlegelni, mit használhatunk fel belőlük.

Alapvetően higgadt ember vagy?

Nem szoktak elragadni az indulatok. De azt gondolom, ehhez a munkához kell szenvedély és meggyőződés is, mert időnként igenis ki kell állnunk bizonyos ügyek mellett. Sokaknak nem tetszett például, amikor kiálltunk a Népszabadság mellett, holott mi nem feltétlenül ennek a lapnak a tartalma, hanem a sajtószabadság mellett álltunk ki, a kollégákkal szembeni méltatlan bánásmód ellen tiltakoztunk.

Épp a Népszabadság ügyén látszott nagyon, hogy a szlovákiai magyarokat már nem is annyira a hazai, mint inkább a magyarországi politika osztja meg.

Igen, én is tapasztalom, hogy már nem annyira MKP-s és hidas, hanem Orbán-párti és Orbán-ellenes táborokra oszlunk. Ezt részben meg is értem. A magyarországi propaganda ide is átszivárog, és hatásosabb, mint odaát, mert az itteni emberek nem érzik a saját bőrükön, hogy valóban erősödik-e Magyarország, és sokszor azt sem látják, hová tűnnek az onnan érkező támogatások. Ezért nem értik, ha mi kritikusak vagyunk a magyar kormánnyal szemben, amely anyagilag támogat bennünket. Csakhogy itt nem érdekekről, hanem demokratikus értékekről van szó, és azok nem úgy működnek, hogy aki ad, azt soha nem bíráljuk, tűnjön el bármennyi pénz nyomtalanul. Hazai példa is van erre, Marian Kotleba sem lesz jó ember attól, hogy 1488 eurós csekkeket osztogat, mert ez nem a rászorulók megsegítéséről, hanem a mozgalma propagandájáról szól. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Magyarország ne támogasson bennünket, ez nagyon pozitív dolog, de ugyanilyen fontos az is, hogy ezek a pénzek jó helyre kerüljenek, és ne csak bizonyos csoportok megélhetését biztosítsák. Mi senkit sem akarunk démonizálni, csak azt szeretnénk látni, hogy ezeket a milliókat értelmes, a hazai magyar közösség valódi javát szolgáló célokra költik el.

Hogyan szeretnéd két-három év múlva látni az Új Szót?

Az szeretném, ha minél több saját témánk lenne, minél többet tudnánk dolgozni terepen, és olyan témákat tudnák megnyitni, amelyek a szlovákiai magyar közösség szempontjából fontosak. Örülnék, ha szakmai szempontból is javulna az Új Szó színvonala, több riport és a hazai magyar politika hátterét elemző írás jelenne meg a lapban.

Mikor voltál legutóbb nagyon elégedett azzal, ami a nyomdából kikerült?

A március 15-i mellékletünknek például nagyon örültem, mert fontosnak tartom, hogy az Új Szó az egészséges nemzeti öntudatot is képviselje. Hogy tudjuk méltóképp, örömmel megtartani nemzeti ünnepeinket, nem úgy, hogy utána még lehangoltabbak legyünk, hanem hogy feltöltődjünk, és egy kicsit végre jobban érezzük magunkat.