Nosztalgiamozi Petr Čepekkel

Rendezőinek a névsora is határtalan tehetségét jelzi. František Vláčil, Juraj Herz, Jiří Menzel, Jan Švankmajer. Ötvennégy éves korában, tüdőrákban halt meg, de így is gazdag életművet hagyott maga után. És rengeteg kérdőjelet.

Hallgatag, befelé forduló ember hírében állt, aki keveset árul el magáról. Hároméves volt, amikor elvesztette édesapját. Műtét utáni tüdőembólia végzett vele. Édesanyja vele és öccsével a nagyszülőkhöz költözik egy észak-morvaországi kis faluba. Ott nőnek fel a gyerekek, a vidéki élet minden szépségét, nehézségét megismerve. A nagyobbik fiú, aki már kiskorától fogva ügyes, talpraesett, életrevaló, még tízéves sincs, de már be tudja fogni a lovakat, kint segédkezik a földeken, nyáron az aratásban, ősszel a betakarításban. A nagyszülők halála után a híres iparvárosba, Ostravába költözik a csonka család. Ott kápráztatja el a már kamaszodó fiút először a színház. A gimnázium után szétválik a két testvér útja. Karel a zenei pályát, Petr a színművészeti főiskolát választja. Fel is veszik elsőre, bár orosz nyelvből megbukott az érettségin.

Vagánysága, karakán egyénisége először 1962-ben mutatkozik meg, amikor a főiskola majálisán, már az utolsó évben, karnyújtásnyira a diplomaosztástól, „rendszerellenes, felforgató tevékenységéért” letartóztatják egyik osztálytársukat. Fiatalság, bolondság – legyintenénk ma a „bűnét” hallva. Erejét és bátorságát fitogtatva ugyanis a végzős színinövendék felmászott egy villamos tetejére, és lecsatolta az áramszedőjét. A főiskola igazgatóságának és az osztálytársainak alá kellett írniuk egy rendőrségi jelentést, miszerint Ladislav Mrkvička, az ominózus személy „rendbontó, a szocialista társadalom normáit semmibe vevő egyén”. Vagyis börtönben a helye. Egyetlen kivétellel mindenki aláírta a papírt. Tanárok és főiskolai növendékek megfélemlítve kérték a „kellő büntetést”. Egyvalaki nem adta nevét az ügyhöz. Ő. Petr Čepek. Meg is fizetett érte. Nem kapott diplomát.

Három évet töltött az ostravai színháznál, majd Jan Kačert követve jó néhány prágai társukkal megalapították a Činoherní klubot, a hetvenes-nyolcvanas évek legjelesebb cseh (ellenzéki) társulatát. Olyan előadásokat hoztak létre, mint a Mandragóra, a Bűn és bűnhődés, A revizor, a Születésnap, a Hosszú út az éjszakába, a Mesél a bécsi erdő vagy az Őfelsége pincére voltam. Vagyis Machiavelli, Dosztojevszkij, Gogol, Pinter, O’Neill, Ödön von Horváth és Bohumil Hrabal darabjaival mondtak véleményt a rendszerről s annak elöljáróiról. Az ott töltött huszonkilenc éve alatt (egészen a haláláig a társulat tagja volt) annak ellenére, hogy nem tört politikai babérokra, elsők közt hallatta a hangját, ha úgy érezte, meg kell szólalnia. 1989 nyarán aláírta a Néhány mondatot, novemberben egyike volt a Polgári Fórum megalakítóinak, részt vett az első nagy prágai tüntetésen, ott állt Václav Havel mögött. Erkölcsi tartásával kidönthetetlen oszlop volt művészkollégái körében. Tisztelték és szerették is őt. Az élet minden terén megbízható, becsületes embernek tartották.

Első filmszerepét 1966-ban kapta, az Idegenek szállodájában. Költőként állhatott kamera elé, amire soha többé nem volt lehetősége. Fekete hajával, zöld szemével, markáns arcvonásaival rendezőinek többsége az eredendő rossz ideális megtestesítőjét látta benne. Agresszív, részeges, züllött alakok tucatját játszotta el hitelesen. František Vláčil filmtörténeti jelentőségű alkotásában, a Méhek völgyében ő kapta Ondřej szerepét, aki testi-lelki jó barátját otthagyva menekül a keresztes lovagok szigorú rendjéből. (Barátját, a rendet, a dogmát elfogadó másik lovagot az a Jan Kačer alakítja, akivel később színházat alapított a Vencel tér közelében.) Ez volt az egyetlen olyan szerepe, amelyben pályája elején a valódi énjét is megmutathatta. Vladimír Körner, a forgatókönyv írója, aki ezt követően több remek figurával is megajándékozta, a következőképpen nyilatkozott róla: „Petr mindent elkövetett, hogy ne legyen belőle filmsztár. Soha nem vágyott ugyanis arra, hogy csodálják, istenítsék őt. Nem akart a nemzet kedvence lenni. Az évek múlásával mégis egyre nő az ázsiója, és nem a mindent megszépítő múlt miatt. Színészi és emberi nagysága egyre fényesebben ragyog ránk a jelenbe.”

Juraj Herz a Petróleumlámpákban, a Morgianában és a Vámpír négy keréken című filmjében dolgozott vele. Petr Čepek mindegyik alkotását emlékezetessé tette. A Petróleumlámpákban számító, hasadt egyéniségű, szifiliszben szenvedő férfit formál meg elképesztő átlényegüléssel. Lelki és fizikai metamorfózisa egy zseniális színész páratlan érzékenységét bizonyítja. Bármilyen szerepet bíztak is rá, mindegyikkel képes volt valami újat, valami izgalmasat, valami mélyen emberit mutatni. Kevés hozzá hasonló karakterszínészt ismerünk, aki a figura bőrébe bújva teljesen elhalványítja önnön egyéniségét, és csak azt látjuk benne, amit a történet megkíván.

Jiří Menzeltől először a Sörgyári capriccióban kapott feladatot. Ő lett az önkéntes tűzoltóegylet parancsnoka, aki a sörgyár kéményének legtetején valósággal beleszédül Mariska szépségébe. A Hóvirágünnepben a kerszkói vadvacsora mulatságos figurája, Az én kis falumban a féltékenységtől lángoló férj. Jan Svěrák az Általános iskolában adott neki szerepet, Jan Švankmajer a Faust-leckében. Rengeteg filmes alakításával véste be magát a nézők emlékezetébe.

Magánemberként nem volt ekkora szerencséje. Első házassága rövid ideig tartott. Négyéves volt a lánya, amikor elvált színésznő párjától. Második feleségével kiegyensúlyozottabb kapcsolatban élt, talán mert kevesebbet voltak együtt. Légikisasszony volt a hölgy, hivatását azután adta fel, hogy gyermekük született.

A betegség első jelei 1993 tavaszán jelentkeztek. Szeptemberben lépett utoljára színpadra, de már a műtét sem segített rajta. 1994 májusában prágai, kisoldali lakásából vidéki házába költözött. Kollégáitól azzal búcsúzott, hogy nagyon sok munka vár rá, s pihenni szeretne, mielőtt beleveti magát. Amikor kórházba került, senki nem látogathatta. Harmincvalahány kilóra fogyott, nem engedte, hogy ilyen állapotban lássák. 1994. szeptember 20-án ment el. A Faust-leckében nyújtott alakításáért neki ítélt Cseh Oroszlán díjat már nem vehette át.

Kollégái ma is úgy beszélnek róla, mintha élne. Pedig már csak a filmek őrzik összetéveszthetetlen egyéniségét.

Jiří Menzel:

„Halk, visszahúzódó ember volt. Nem tudtuk, mi rejtőzik benne, nem mutatta meg, csak a tehetségét. Láttam őt Jan Kačer első, ostravai rendezésében, egy Nezval-drámában. Kiválóan játszott. Én a Činoherní klubban kerültem vele először munkakapcsolatba. Különös módszerrel lépett színpadra. A takarásban jól felhúzta magát, előbb bedühödött, hogy felszítsa magában a tüzet, és így kezdett el játszani, hatalmas energiával. Talán ezért is alakult úgy a pályája, hogy túlnyomórészt negatív szerepeket kapott. Dühös, valami miatt örökké fortyogó, nyughatatlan, ellenszenves figurákat osztottak rá. Pedig jószívű, becsületes ember volt. Nehezen viselte, ha valaki felkészületlenül jött a próbára, vagy nem tudta a szöveget a kamera előtt. Vele ez nem fordulhatott elő. Első színpadi rendezésemben, a Mandragórában az egyik szerelmest alakította. Pillanatok alatt megszerettette magát a közönséggel. Emlékszem a próbákra… a többiek, ha nem voltak színen, az öltözőben várták a jelenetüket, ő nem. Péťa mellettem ült, segített, ötleteket adott. Ő már tapasztalt színész volt, én még tapasztalatlan rendező. Josef Abrhám is kedvelte őt, Oldřich Vízner is, bár ő később csatlakozott hozzánk. Péťa barátkozó típus volt, csak nehezen nyílt meg. Volt benne valami gát, lehet, hogy gyerekkora óta. Mintha egyfolytában önmagával vagy megfejthetetlen démonaival küzdött volna. Hiába dicsérték őt, hogy jó színész, nem volt benne semmi magabiztosság. Fel kellett pumpálnia magát, hogy energiához jusson. Intelligens színész volt. Soha nem esett túlzásokba. Vígjátékokban ritkán játszott, inkább drámákban. A bársonyos forradalom idején Václav Havel közvetlen közelében állt. De csak addig, amíg a helyzet úgy kívánta. Sokakkal ellentétben pontosan tudta, mikor kell visszaállnia a helyére. S anélkül, hogy politikai helytállásából előnyt fabrikált volna. Nagy igazságharcos volt, egyenes, tiszta lelkű polgár. Tisztelte a pályát, a hivatását. Olyan volt, mint egy élő lakmuszpapír. A bűnös, kétszínű jellem elszíneződött mellette. Sokszor láttam ingerültnek, füstölgőnek. Mintha önmagára is haragudott volna. Nem tudott vígan, felszabadultan élni. Nevetni nagyon ritkán láttam. Mindig nyomasztotta, gyötörte valami. Szkeptikus volt. Rengeteget dolgozott. Idegesítette, ha a dolgok nem voltak rendben. Vagy ha nem úgy álltak, ahogy ő szerette volna. Második gyerekének állítólag nem ő volt a vér szerinti apja. Későn közölte vele a felesége. Ez is bántotta, marta őt. A Sörgyári capriccióban sokan irigyelték Jaromír Hanzlíktól, hogy ő játssza Pepin bácsit. Péťa nem tartozott közéjük. Benne nem volt szakmai féltékenység. Élvezettel formálta meg a tűzoltóegylet parancsnokát. Tisztelte Hrušínský urat, szerette Magda Vášáryovát. Ha fegyelmezetlenséget észlelt, azonnal jelezte. Nem tett szúrós megjegyzéseket, nem csipkelődött, csak finoman szólt, hogy ezt így ne! A hangjával is, a testével is jól dolgozott. Okos színész volt. Az én kis falumban nehezebb szerepet kapott. A féltékeny férjét. De érzékeltetni tudta, hogy ő sem rossz ember, csak ilyen a természete. Én mindig ügyelek arra, hogy a kellemetlen figurát jó ember játssza. Ő ugyanis hozzá tud tenni valami olyat magából, amitől a néző együtt tud érezni vele. Sajnálni fogja őt. Nem lesz számára visszataszító.

Bemutató előtt álltunk a Činoherní klubban, amikor Josef Abrhám megjött a hírrel, hogy Petr Čepek tüdőrákban meghalt. Megkértem őt, ne mondja el, csak a főpróba végén. Nagy kár, hogy olyan fiatalon elment. Kivételes tehetség volt, aki ezt sosem gondolta magáról. Mindig örömmel dolgoztam vele.”