Otthonkeresés és hazaszeretet

1956-os kamasznemzedék a francia idegenlégióban

Több mint hat évtizede annak, hogy Magyarország fellázadt a sztálinista terror ellen, a budapesti diákok békés tüntetésbe kezdtek, a katonák pedig a fegyvertelen tömegbe lőttek. Több mint hat évtizede már, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc következményeként jó 200 ezer magyar, többségében fiatalok, elhagyta az országot. Túlnyomó részük Ausztria felé vette az irányt, sokan azonban Franciaországba vándoroltak, és ott beálltak az idegenlégióba. Egy olyan szervezetbe, amelyet a mai napig titkok öveznek, pedig még 1831-ben alakult Lajos Fülöp király rendeletére, és amelynek katonáit a legtöbb Franciaországot érintő háborúban bevetették. Számos magyar fiatal találta meg ott a helyét, sokan máig sem tértek vissza Magyarországra. Őket kereste meg Nóvé Béla magyar történész és dokumentarista, hogy filmet forgasson róluk, és könyvet írjon azokról az életutakról, melyeknek a forradalom következtében más országban kellett folytatódniuk. Patria Nostra – a mi hazánk –, ezt a címet kapta mindkét alkotás. A szerző-rendezővel beszélgettünk.

Az idegenlégió maga titokzatos, a magyarok jelenléte benne pedig annyira szokatlan téma, hogy még senki nem is foglalkozott vele. Mi lehet az oka?

Nyilván az, hogy térben és időben tőlünk távoli, egzotikusnak tűnő téma ez, s az elmúlt 186 évben nem sok magyar járt Észak-Afrikában. Tény, hogy az 1945-ben, majd 1956-ban tömegével Nyugatra sodródott, légiósnak állt magyar fiúk nyomait történész még nem kutatta, miként az irataikat sem tárta fel előttem senki a légió archívumában vagy a budapesti állambiztonsági levéltárban (ÁBTL). Ráadásul a magyar és a kelet-európai önkéntesek politikai okból több évtizedre el voltak vágva szülőföldjüktől, s egy nyugati »imperialista hadsereg« tagjaiként egészen 1990-ig ellenségnek számítottak.

Mi történt ezekkel a fiatalokkal és az itthon hagyott szeretteikkel?

Rokoni, baráti szálaik meglazultak, miközben itthon és Nyugaton is igencsak megváltozott a világ. Én főként az ’56-ban kamaszként Nyugatra ment és légiósnak állt 500 magyar fiú sorsát próbáltam sokféle forrásból feltárni, közülük 269-et névvel és életrajzi adatokkal is azonosítva. Akadt közöttük nem egy, aki egész a rendszerváltásig nem térhetett vissza, ám olyan is, akit 56 évvel ’56 után mi hoztunk először vissza egy itthoni forgatásra. Volt, akit távollétében megfosztottak állampolgárságától, mert kamaszként részt vett a forradalmi harcokban, s így sok évig hontalan (apatride) maradt, amíg csak a francia állampolgárságot meg nem kapta. Nem csoda, ha sokukról nem vagy alig tudtak bármit az itthoniak. 1956-ban hozzávetőleg 12 000 magyar érkezett francia földre, közülük minden ötödik légiósnak állt, és jó ideig még bőséggel került utánpótlás szerte Európából, sőt a tengerentúlról is a magyar menekült fiúk köréből. Légiósnak állva többen eltűntek, megsebesültek, meghaltak az algériai háborúban, vagy megszöktek, s a vasfüggönyön át sok viszontagság árán hazatértek, hol a kommunista rendőrállam állandó zaklatása, börtöne vagy a besúgók párialéte várta őket fél életen át. Mások még életjelet sem adtak, és nyom nélkül szóródtak szét a nagyvilágban. Könyvem és filmem tavaly év végén került a közönség elé, de máris vagy tucatnyi ismeretlen keresett meg 60-70 éve eltűnt légiós hozzátartozója vagy barátja nyomát kutatva.

És ön miért, milyen indíttatásból dolgozta fel az életüket, a sorsukat?

1956-ban születtem, így mondhatni, a forradalom gyermeke vagyok én is. Történészként, filmesként pedig régóta szívügyem, hogy annyi szégyenletes elhallgatás és propagandahazugság után minél több arcot és sorsot mentsek meg a méltatlan feledéstől. S itt távolról sem csak a légiósokról van szó! Hanem arról a közel húszezer kamaszról, aki hatvan éve egyedül futott világgá, s öt kontinens harmincöt országában talált menedékre. Mind közül, furcsa módon, a légiós fiúkról találtam a legtöbb forrást a hazai és külföldi levéltárakban, ahogy utóbb a legtöbb személyes adatközlőt is a provence-i és korzikai magyar veteránok körében.

De korábban is kerültek magyarok a légióba, nemcsak az ’56-os forradalom után. Így van?

A magyar jelenlét már vagy hét-nyolc nemzedék óta többé-kevésbé folyamatos az idegenlégióban, óvatos becsléssel eddig vagy tízezer magyar önkéntes szolgált benne e közel két évszázad alatt, a jelentkezők száma pedig ennek akár tízszeresét is meghaladja. Magyar regruták már kevéssel az 1848–49-es szabadságharc után fel-feltűnnek a krími háborúban, az itáliai hadjáratban, majd később Marokkóban, Algériában, Indokínában és más francia gyarmatokon. A 20. századi traumák, a levert forradalmak, háborúvesztések, rendszer- és uralomváltások miatt aztán látványosan megsokasodnak a magyar önkéntesek is. Így 1918 után már népes hullámban érkeznek regruták Szlovákia, Erdély s a Délvidék magyarlakta részeiből. Ahogy később a ’45-ös és ’56-os nagy kirajzásban is számos önkéntes akad, aki már a trianoni határokon kívül született.

Mondana néhány konkrét példát is?

Könyvem hősei, filmem szereplői jellemzően a 2. világháború alatt, 1939 és 1943 között születtek. Nem egy közülük az ebben az időben visszacsatolt Kolozsváron, Zsögödön, Zentán, Szabadkán, Dunaszerdahelyen vagy Somorján. Furcsamód úgy tűnik: a hét határ szabdalta magyarok nemegyszer légiósmundérban Afrikában – ma Aubagne-ban, Castelnaudaryban vagy Korzikán – találkoznak először és csodálkoznak egymásra, s ebből gyakran életre szóló barátságok születnek. Mindez már vagy száz éve így van, mint azt nemrég a korzikai Calviban, a 2. ejtőernyősezrednél forgatva magunk is megtapasztaltuk. Itt, a »nagyidős«, 15–25 éve szolgáló erdélyi kiképző altisztek szerint minden században akad öt-hat magyar ma is, többségük kisebbségi, azaz jórészt szlovákiai és erdélyi gyökerű. A legidősebb magyar légiós veterán például egész a közelmúltig – egy fényképes francia nyelvű riport tanúsága szerint – a szlovákiai Csata községben épp száz éve, 1917-ben született Antal István (Étienne Antal) volt, 2014. március 10-én, az új-kaledóniai Nouméában 97 évesen bekövetkezett haláláig.

Hogy tekintenek a légió más nációhoz tartozó katonái a magyarokra?

Bizonyos respektussal. Ezt a magyaroknak a többiekéhez képest nem bántó ragadványnevei: »kicsik«, »hunok«, »Attilák« stb. is elárulják, melyek három-négy nemzedék óta alig változtak. A respektust persze még jórészt az elődeik vívták ki, hiszen volt idő – éppen az ’56 utáni évtized –, mikor a franciák, németek, olaszok és spanyolok után a magyarok viselték a legtöbben a fehér vagy fekete légiósképit (közrendű vagy altiszti ellenzős katonasapka) a közel 150 náció fiai közül. Napjainkban az idegenlégió teljes állománya mintegy 8000 fő, ebből vagy három-négyszáz aktív magyar. Tény, hogy van köztük összetartás, amit irigyeik olykor fanyarul csak »magyar maffiának« neveznek.

Azok a magyarok, akik ’56-ban beálltak a légióba, és még ma is kint élnek, mennyire tudták megőrizni magyarságukat?

A nyelvvesztés a vegyes családoknál valóban gond, bár az általam ismert veteránok közül hárman is magyar nőt vettek feleségül. A többiek viszont már őszintén bánják, hogy aktív légiósként nem szántak több időt, figyelmet a gyerekeikre. Feleségük francia, spanyol, elzászi, korzikai vagy algériai lévén otthoni nyelvként a magyar szóba se jöhetett, s így hamar elfranciásodott a család. Az unokák, dédunokák pedig már legfeljebb nagyapjuk, dédapjuk nevét értik. Időskorukra – 75-80 évesek – nemegyszer komoly érzelmi veszteségként élik meg e nyelvi árvaságot. Így például azt, hogy nem tudják senkivel megosztani máig meghatározó ifjúkori élményeiket. Most, hogy a film öt év után végre elkészült, ezért is kérte mindenki, hogy kapjon belőle egy francia feliratos kópiát, hogy végre a házastársuk és utódaik is megtudják, mi mindent éltek át 1956-ban, a korai emigránsévekben vagy épp az algériai háború alatt.

Megmutatták már a családjuknak a szülőhazájukat?

Persze, sokan jártak már itthon családostul, sőt más magyarlakta vidékeket is szívesen felkeresnek, hiszen magyar kötődésük máig erős. Anyanyelvüket híven őrzik, a többség még tájnyelvi akcentusát is. Legtöbbjük értelmes, nyíltszívű, derék ember, aki a légióból leszerelve is tisztes polgári pályát futott be. Van köztük nyugdíjas postamester, művezető, kikötői felügyelő, de doktorált hadtörténész is, nem mondhatni hát, hogy csupa balhézó, nagyivó Rejtő-figurák. Szereplőimet, ezt a maroknyi légiós veteránt sok éve közelről ismerem. Őszintén becsülöm őket, amiért a nyilvánosság előtt is bátran vállalták életük fájdalmas emlékű, nehéz sorsválasztásainak a megosztását.

Volt, aki a filmben azt mondta, Magyarországon szeretne nyugodni, más hamarabb szeretne hazajönni, hogy szülőhazájában élje le utolsó éveit. Ám nem mindannyian mondták el a véleményüket a felvételeken ezzel kapcsolatban. Hogy érzik ők, nehéz onnan elszakadni ennyi évtized után?

Nyilván nem könnyű, hisz legalább annyira köti őket a kinti életük, a családjuk is, meg egy sor érzelmi és praktikus ok. Magam azt hiszem, emigránsnak és kisebbséginek lenni mindhalálig tartó érzelmi és lelkiismereti dilemma – s ne legyünk vakok: ebben a légiós veteránok a mai magyarság nagy részével osztoznak, nem utolsóként az ismét, noha más okból, tömegével Nyugatra tartó ifjabb nemzedékkel. »Hol a hazám?«, »kivel vállaljak közösséget és kivel ne?« – nem szűnő kérdések, sokakat kínzó választáshelyzetek ezek, s a magyar légiósoké ennyiben példaértékű történet. Nekik ugyanis három »hazát adott a végzet«: a szülőföldjüket, a befogadó országot és az idegenlégiót. Mindhárom tudott tápláló, oltalmazó, de mostoha, olykor nagyon kegyetlen is lenni. Hosszú életük során változó előjellel hol ez volt fontosabb számukra, hol az, majd jött a társválasztás, a civil újrakezdés, a családalapítás és otthonteremtés, de még jóval hetvenen túl is akad nehéz döntéshelyzet: hol éljék le maradék éveiket, és hol legyen végső nyugvóhelyük…

Hazajönnek?

Az elmúlt hat évben az általam ismert körből még senki sem tért haza. Mindenesetre sokan tervezik. Van, aki ma is a légió veteránotthonában él, más egyedül maradva, saját házában. Akad olyan is, aki »kétlaki«, ingázó életmódra váltott, mivel itt is, ott is van valakije, ám az időskori nyűgök-bajok már egyre gyakrabban hiúsítják meg a nagy utakat. Küzdelmes életük utolsó, időskori kihívásai elé néznek, s ők vállalják ezt is a légió jelszavához híven: »Avec honneur et fidelité«, azaz becsülettel és hűséggel.