Tisztes polgárok büszke unokája

<p>Tiszakécskén egy folyóparti nyaralóban él egy tündéri idős hölgy, aki azon kívül, hogy hűséges Vasárnap-olvasó, ezer szállal kötődik Szlovákiához. Felmenői itt születtek, éltek, és becsülettel szolgálták a hazát. Meg is kapták érte a jutalmukat: kitelepítették, bebörtönözték, megalázták őket.</p>

A Kulman, Schoeller és Hitsch család történetében benne van minden, amit a magyaroknak ezen a tájon el kellett szenvedniük – pusztán azért, mert magyarok voltak, és duplán, ha vagyonra, tisztes polgárként közmegbecsülésre tettek szert. Nem csoda, hogy Hitsch Éva még ma is félve beszél róluk.

 

Éva néni tulajdonképpen egész évben nyaral. Nyugdíjazása után önként költözött a Tisza-parti családi nyaralóba, ahol már nyáron is egyre kevesebb a szomszéd. Időnként német vendégeknek fordít, segít rendben tartani a házukat, a fennmaradó időben pedig olvas, és összegzi a család hagyatékát. Van dolga bőven, örömben és fájdalomban is gazdag örökséget hagytak rá. 

„Apai dédapám, a mecenzéfi származású Kulman János 1846-ban született, Poprádon volt ügyvéd; nagy házat vitt a város közepén. Ott volt az ügyvédi irodája, és ott laktak az ügyvédbojtárok is, akikre Szepes megye országgyűlési képviselőjeként nagy szüksége volt. A legügyesebb bojtárjához, a temesvári származású Hitsch Károlyhoz férjhez adta négy lánya közül Margitot – ő az én nagyanyám” – kezdi a mesélést fényképalbumokban mutatva a szereplőket.

 

A két Hitsch fiú

A család egy ideig együtt élt a poprádi házban, majd a fiatal pár Trencsénbe, onnan pedig Kassára költözött, a Szent István körút 10-es szám alá, ahol Károly már önálló praxist folytatott ügyvédként és közjegyzőként. Két fiuk született, Éva néni édesapja, Miklós és László.

„Károly nagypapa 1946-ban halt meg Kassán nagy szegénységben, kisemmizve. Szívszorítók Margit nagyanyám naplóbejegyzései, ahogy leírja, hogyan tengődtek egy albérletben. 1945-ben meg kellett volna műteni a nagyapa szemét, de nem vállalták, mert nem volt hajlandó reszlovakizálni, ezért megvakult. A kassai temetőben nyugszik, a város most nyilvánította védetté a sírját. Már fizetnem sem kellene érte, de amilyen buzgó vagyok, tíz évre előre kifizettem, ezt már nem adják vissza. A kőburkolatot is megcsináltattam, mert azzal a tudattal akarok meghalni, hogy a nagyszüleim nyugalmát legalább a sírban ne háborítsa senki. Eleget zaklatták őket itt a földön.”

A fiúk közül az idősebb, Miklós vegyészmérnöknek, Hitsch László építészmérnöknek tanult. Később László költözött feleségével a poprádi Kulman-házba, és teljesen felújíttatta. A fényképeken látjuk a pazar berendezést, márvánnyal burkolt fürdőszobát – egy haladó gondolkodású, tehetős nagypolgár otthonát. A háború után azonnal ki is sajátították a házat az elvtársak. Éva néni keserűen mondja: ezt adta a család a szocializmusnak. László tátrai utak és vasutak építését tervezte és felügyelte, saját cége volt, aztán egy csehországi uránbányában végezte.

„1945-ben egy reggel elhurcolták az otthonából, ma sem tudjuk, hová. Csak az a pár, lopva cetlikre írt levél maradt utána, melyekben az anyjának könyörgött, hogy szabadítsák ki. Egy kassai ügyvéd nyomozta ki nagy titokban, hogy öt hónap múltán öngyilkos lett a bánya mélyén. Pedig szeretett élni, nagy nőcsábász hírében állt, édesapám sokszor mentette ki őt a hölgyeknél, mert olykor könnyedén udvarolgatott. Nagyon szép felesége volt, de gyermekeik nem születtek, utód nélkül halt meg.”

 

Vaymár Sándor tizenkét lánya

Hitsch Miklós a vegyészet mellett a gazdaság iránt érdeklődött, a Kassa melletti Buzitán 500 holdat bérelt, amely a kassai háztartást is ellátta. Közben egy németországi vegyi üzemben is dolgozott, annyira elfoglalt volt, hogy csak 39 éves korában nősült meg. Feleségét is a buzitai birtokra vitte, itt született 1932-ben Éva néni.

„Édesanyám családfája sokban hasonlít édesapáméhoz. Anyja, Vaymár Erzsébet a nagyszombati Vaymár Sándor ügyvéd tizenkét lánya közül a hetedik. Tizenkét lányt férjhez adni nem lehetett egyszerű, de Vaymár Sándornak ez is sikerült. Erzsébet a lévai üveggyáros, malomtulajdonos Schoeller Miklóshoz ment férjhez, ebből a házasságból született Schoeller Lenke, az édesanyám” – mutat Éva néni egy terjedelmes, több ívből álló Schoeller-családfát. A Schoellerek által került kapcsolatba a Vasárnappal is, amelynek több mint húsz éve rendszeres olvasója. Kassai barátai viszik el neki félévente az összegyűjtött példányokat, míg egyszer Éva néni felhívta a szerkesztőséget, hogyan tudna ő az Adok-kapok kérelmezőinek segíteni. Közben egyet s mást magáról is elmondott, de amikor elindultunk hozzá a Tisza-parti kisvárosba, nem sejtettük, milyen tragikumában is felemelő családtörténetet fogunk hallani.

„Schoeller Miklóst a családjával Trianon után beültették egy vagonba, és végigutaztatták Magyarországon. Ott szállhattak ki, ahol munka volt a családfő számára, így jutottak el Püspökladányba, ahol postamesteri állást és lakást kapott. Feltalálta magát, ott is hintót vásárolt, lipicai lovakat tartott, és úgy döntött, hogy ő, az egykori necpáli üveggyáros, Magyarországon is úr lesz. Élvezte az életet, mulatott, költekezett akkor is, amikor már nemigen volt miből. Erzsébet nagyanyám nem volt boldog mellette, bele is betegedett a sok bánatba. Édesanyám még Szenicén született 1907-ben, fiatal lányként került Püspökladányba. Huszonhat éves volt, amikor rokonlátogatóba utazott Kassára, mert a tizenkét Vaymár lány közül az egyik, Mária, azaz Mici néni a kassai belgyógyász, Tordon Mihály felesége volt. Tordon Mihály és Hitsch Károly összejártak kártyázni, Mici és Margit pedig barátnők voltak. Ők eszelték ki, hogy Margit fiát, Miklóst és Mici unokahúgát, Lenkét be kellene mutatni egymásnak. Ez meg is történt, Mici néni bölcsen felajánlotta Lenkének, hogy maradjon még. Így bontakozhatott ki a szerelem, és a fiatalok 1932- februárjában összeházasodtak. Pontosan kilenc hónap múlva, Miklós-napra születtem én. Édesanyám szigorú, tartózkodó asszony volt, igazi tanárnő, bár soha nem művelte a hivatását. Édesapám pont az ellenkezője: csupa melegség és szeretet. A hercegnője voltam, olyan kapcsolat volt közöttünk, hogy ma is csak sírva tudok megemlékezni róla.”

 

Professzorokkal vágta a fát

A Hitsch család tíz évig élt a buzitai birtokon, aztán Miklós úgy látta, hogy Hitler valószínűleg elveszíti a háborút, ideje Magyarországra költözni. „A buzitai évekből arra emlékszem leginkább, hogy amikor rossz idő volt, édesapám nem engedett iskolába, hozzám jött a tanító. Nagyon vigyáztak rám, mert sokáig egyetlen gyerek voltam, a nagyszüleimnek is egyetlen unoka. Sőt, a Vaymár lányok közül is sokan voltak gyermektelenek, a nagynénik mind engem kényeztettek. Ennek ellenére nagyon szerény kislány voltam, azt sem tudták kiszedni belőlem, mit szeretnék karácsonyra. Négyéves lehettem, amikor elvittek a budapesti Corvin áruházba, hogy a tanyán élő gyerekeknek válasszak ajándékot. Azt reméltem, édesapám rájön, hogy én mire vágyom, de nem mertem megmondani, hogy egy hintalovat szeretnék, csak vártam, hogy kitalálják. Soha nem kaptam meg.”

Hitsch Miklós 1941-ben vállalta Magyarországon az 500 holdas újszilvási birtok felügyeletét. „Itt született a húgom 1942-ben, de csak négy évig élhettünk békében. A háború után egy napon bekopogott nálunk a párttitkár, aki azelőtt a falu susztere volt, és mindenkiről mindent tudott, amíg a cipőket talpalta, kivallatta az embereket. Selyemkendő volt a nyakán, mert egyszeriben úrnak érezte magát, és közölte, hogy délután háromra tűnjünk el innen. Előtte való nap vitték el a rendőrök édesapámat, ugyanis már kinézték a házunkat pártirodának. A falusi emberek felugráltak a szekérre, amin vitték, hogy a mérnök urat nem engedik, de lezavarták őket. Kiderült, hogy a Gödöllő melletti Jakabpusztára vitték internálótáborba. Tizenhárom éves voltam, és egész éjszaka ültem a tápiógyörgyei vasútállomáson azzal a szalonnával, kolbásszal, kenyérrel a hátizsákomban, amit Bella nénitől, a tápiógyörgyei tanító nénitől kaptam, hogy vigyem el apámnak. Édesanyám nem mehetett, mert rendőri felügyelet alatt tartották, a kétéves húgommal volt otthon. Amikor kiderült, hová vitték a foglyokat, a tápiógyörgyei asszonyokkal egy vagonban utaztam utána. Azok a nénik vigyáztak rám, akiknek a férjük ott volt apukával a táborban. A Gödöllő környéki erdőkben dolgoztak a foglyok. Édesapám soha nem panaszkodott erre az időszakra, mindig csak azt emlegette, hogy soha életében nem volt ilyen jó társaságban, csupa professzorral vágta a fát. A kerítés lyukain nyújtottam át neki az elemózsiát, máig emlékszem, mennyire megrendített, hogy rabként látom. Amikor visszaértem Tápiógyörgyére, a tanító néni két napig nem engedett felkelni, mert csak sírtam. Aztán adott egy biciklit, amin hazakerekeztem Újszilvásra, de addigra már édesanyámat is elvitték. Magdolna húgomról Ila néni gondoskodott, aki sütni szokott nálunk, amikor apuka vadászatot rendezett. Anyukát három hónapig tartották fogva a nagykátai gimnázium épületében. Az mentette meg a deportálástól, hogy kevés svábot szedtek össze a környéken, nem telt meg egy vagon. Egyetlenegyszer láttam őt a három hónap alatt, amikor Bella néni vizsgázni vitt a gimnáziumba. Az igazgató, Levandovszky úr megengedte, hogy éjszakára bent maradjak anyukánál. Ott aludtam vele a szalmazsákon, soha életemben nem éreztem magamhoz olyan közel, mint akkor. Hajnalban kiszöktem, és visszamentem Újszilvásra, ahol engem is befogadott Ili néni.”

 

A rendszer ellenségei

Amikor Hitschné Schoeller Lenke szabadult a nagykátai fogságból, már nem volt hová hazamennie. Férje még az internálótáborban volt, csak sógorára, a Poprádon élő Hitsch Lászlóra támaszkodhatott, aki küldöncök által pénzt juttatott a családnak. „Neki köszönhettük azt is, hogy édesapám életben maradt, mert kilenc hónap után meghalni küldték haza Jakabpusztáról. Az erdőben megcsípte valami döglégy, és úgy elfertőződött a háta, hogy púp nőtt rajta a gennytől. A pesti Rókus Kórházban azt mondta Schmidt professzor, hogy akkor tudja megmenteni, ha anyukának van 200 forintja penicillinre. Ezt a pénzt is Laci bácsi küldte, apukát így sikerült tizennégy napig tartó eszméletlenség után visszahozni az életbe. Abba a parasztházba költöztünk, ami az egész faluban egyedül volt eladó, Laci bácsi megint küldött 60 ezer forintot, hogy megvehessük. Ott laktunk, amíg nem végeztem el a tanítóképzőt. A szüleim nem kaptak állást, sehová nem utazhattak, minden héten jelentkezniük kellett a tápiógyörgyei rendőrségen. A házhoz tartozott egy kis gyümölcsös, azt gondozták. Anyuka gyalog hordta a tápiógyörgyei piacra a gyümölcsöt, tehenet fejt, kapált. Csodáltam, hogy ez a finom úrinő milyen könnyen beleszokott a paraszti létbe. Később már taníthatott volna, de nem akart, talán nem is mert már. Apuka ötvenöt, anyuka negyvenkét éves volt, amikor mindent elveszítettek, mégsem váltak megkeseredetté. Annak örültek, hogy együtt a család, minden más lényegtelenné vált számukra.”

Éva néni a háború idején két év alatt négy osztályt végzett el magántanítványként, és érettségi után a pesti tanítóképzőbe jelentkezett. Abban, hogy a származása ellenére felvették, ismét a Vaymár lányok egyike, Lenke néni volt a segítségére. „Vaymár Sándor az egyik ügyvédbojtárjának, Frankovszky Gyulának adta a legkisebb lányát, és mellé tetemes vagyont is, azzal a feltétellel, hogy Gyula az egyik nyomorék lányt, Gizit is befogadja a házába, és gondját viseli. Gizi tizennégy éves korában leesett a székről, gerinctörést szenvedett, és hajlott volt; férjhez adni nem lehetett, de Frankovszkyék jól jártak vele. Élete végéig vezette Lenke háztartását a rózsadombi villában, mert Lenke még teát sem tudott főzni. Gyerekként sokat jártam hozzá az Ady Endre utcába a 18-as szám alá, az ostromot is ott éltem át, mert akkor már védett ház volt. Frankovszky Gyula annyi fifikával rendelkezett, hogy még az ostrom előtt felajánlotta a házat a török nagykövetségnek, ő meg a családjával leköltözött a szuterénbe. Végeredményben jó üzletet kötött, mert úgyis mindent elvettek volna tőle, így meg mindig jutott nekik a nagykövetségről kávé, kakaó, csokoládé, gyümölcs. Miután a törökök elmentek, átadták a házat a francia követségnek. A nagykövet asszony a pincébe járt társalogni Lenke nénihez, mert azt mondanom sem kell, hogy a nagynéném folyékonyan beszélt franciául. A tanítőnőképzőbe úgy szerzett be, hogy azt mondta, árva vagyok.”

 

Tanítónő a tanyán

Mint később kiderült, Éva néni tanárai mind tudták, hogy ez nem igaz, de hallgattak, és óvták a törékeny lányt. Hiába volt a tanítóképző állami intézet, akkor még vallási nevelés folyt, csupa régi vágású úriember és úri hölgy tanított ott. „Nehéz évek voltak, sárgaborsó-főzeléken és resztelt hagymán éltünk. Éjszakánként zoknikat stoppoltam darabonként ötven fillérért, hogy legyen pénzem villamosjegyre, de nagy szeretettel gondolok vissza arra az időre. Harmadikos koromban a nevelő tanárnő egy éjszaka azzal ébresztett, hogy pakoljak össze, és menjek Lenke néniékhez, mert jön egy bizottság felülvizsgálni a kollégium lakóit. Kiderülhetett volna, hogy apám vegyészmérnök, és kitehettek volna az iskolából is. Attól kezdve anyai nagynénémnél laktam, aki egy nyugdíjas tábornok felesége volt. A kitelepítést úgy úsztam meg, hogy egy nappal előbb leutaztam Balatonszemesre, ahol az úttörőtáborban vezetői munkát vállaltam. A rokonaim azt mondták a rendőröknek, hogy elszöktem valami fiúval, mert egy mihaszna lány vagyok. Nem kerestetett senki, volt elég kitelepíteni való ellenség az akkori Magyarországon. Még nem voltam tizennyolc, amikor tanítónőként tértem vissza Újszilvásra. Hét évig tanítottam ott, a régi házunkból kialakított pártházba jártam a tanítványaimmal fellépni, de addigra annyira megedződtem, hogy már nem fájt.”

Hitsch Éva 24 évesen ment férjhez gyerekkori barátjához, Dósa Bélához, akivel együtt jártak érettségi-előkészítőbe Bella nénihez. A fiatalembert aztán felvették Szegedre az orvosi egyetemre, a lány Pesten volt, csak a szünetekben találkoztak; de Karcsi állta gyerekkori szavát, hogy ő ezt a lányt megvárja. 1956-ban összeházasodtak, Éva még két évig Újszilváson tanított, majd Szolnokra költöztek, ahol Béla gyermekgyógyászként dolgozott. „Két fiunk született, Gyula és Béla, aztán már nekik éltem, meg a tanításnak. A hatalmas rokonságból sokan meghaltak, szétszéledtek a világban, nem törődtek a múlttal, mert élni kellett, előre nézni. Talán csak nekem ennyire fontos ez a fájóan szép családi örökség, de mindig erőt is tudtam meríteni belőle. A felmenőim mind önerőből érték el, amit elértek, és amikor mindenüktől megfosztották őket, akkor sem hatalmasodott el a lelkükben sem a mások iránti gyűlölet, sem az önsajnálat. Ők még méltósággal tudtak élni, de nem tudom, mi mennyire vagyunk méltók hozzájuk” – mondja Éva néni, aki talán nem is sejti, mennyi erőt és milyen derűt sugároz. A sok keserves tapasztalat és nehéz küzdelem ellenére is azzal zárja a beszélgetést, hogy szerencsés volt, mert rengeteg szeretetet kapott életében. Ahogy gyengéden végigsimítja a régi fényképalbum borítóját, arra gondolunk, nem érdemtelenül.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?