Kassai Csongor „Még mindig túléltem a vihart”

A darab Shakespeare Vihar című vígjátékára épül, alternatív változatban; négyen játsszák, négy férfi: két lengyel, egy szerb és ő. Amikor ki-ki elolvasta, megformálhatatlannak tartották úgy, ahogy azt a Skutr rendezői-dramaturgiai tandem elképzelte. Bár tudták, hogy Martin Kukučka és Lukáš Trpišovský mindig így dolgozik, Csongornak az volt az érzése, hogy rengeteg időt elpocsékoltak. Ennek ellenére a darab jó lett. Ahogy jó volt a Médea is, amelyet Prágában a színművészeti egyetem színpadán Petra Tejnorová – Csongorhoz hasonlóan ő is ott tanít – rendezésében játszottak. „Először ott fordult elő velem, hogy kiküldtek a térbe, és háromnegyed órán át improvizálnom kellett.”

Félsz az improvizációtól?

Mi az, hogy! Rühellem. Olyankor mindig stresszben van az ember, s olyanokat mondhat, amiket nem mondana, olyanokat tesz, amit egyébként nem tenne.

De ez lehet jó is…

Rájöttem, hogy hat-hét évvel ezelőtt sokkal nehezebb lett volna. Mára kötetlenebb, nyitottabb vagyok, nem félek bármit megtenni, már jobban ismerem magam. Egyébként: a munkafolyamat sokkal értékesebb volt, mint maga a darab. Skutrék ugyanígy csinálják, ők bizonyos mozgást is belevittek azzal, hogy Csongor majd itt lesz egy kicsit, ott lesz egy kicsit, aztán majd konzultáljuk és összehozzuk.

Ez azt jelenti, hogy megtaláltad, ami neked megfelel, vagy inkább jaj de jó kipróbálni ezt is?

Szeretek mindent kipróbálni, vonz, amit még nem ismerek. Szeretek például táncos darabokban szerepelni, mert a mozgást színészként tudom még gazdagítani.

Annak idején el tudtad képzelni, hogy ebbe az irányába menj?

Persze! Ha adódott volna alkalom, szívesen táncoltam volna. No nem rumbát, szambát, hanem az ún. színpadi táncon belül, ami testmozgással kifejezett érzelmeket, gondolatokat jelent. Többször elmondtam már, hogy nekem nem hiányzik a szó a színpadon, szeretem magam olyan elemekkel kifejezni, amelyek nem közvetlenek. 

Visszanéztem néhány műsort, melyben megjelentél. A szemedben valami újat fedeztem fel. Nem tudtam rájönni, hogy ez boldogság, elégedettség vagy szárnyalás-e. Annak idején azt éreztem, hogy beszűkítenek, legtöbbször bugyuta alakok szerepét osztják rád, miközben egészen másra volnál képes. Ahogy ez ki is derült.

Lehet, hogy én csinálom rosszul… Az én alkatom a kereskedelmi média szempontjából nagyon jó, hasznos és kihasználható arra, hogy ilyen hülye szerepeket kapjak. De mondhatja valaki, hogy »Csongor, ez rajtad is múlik, hogy ilyet elvállalsz«.

Tény az is, hogy ezek sokkal árnyaltabbak, mint egy hősszerelmes szerepe.

Ráadásul én nem is vágyom hősszerelmest játszani. Valamiért nehéz főszerepet adni nekem. Ha a tévésorozatokat veszed, mondhatsz öt-hat embert, akit futtatnak, a többiek karakterek. Én csak karakter leszek mindig. Egyébként meg színházban kaptam már főszerepet, ezzel elégedett vagyok.

Nem biztos, hogy a futtatottak a legjobb színészek.

Tudom, és ki is merem mondani. Most megint kaptam egy ajánlatot, egy, a II. világháború végén játszódó filmben egy pap szerepére. Ha belegondolok, hogy eddig ötször játszottam papot… Amikor Szabó István a Mefisztóért Oscart kapott, elhalmozták Mefisztó-forgatókönyvekkel.

Visszatérve a Viharhoz: azzal kezdődik, hogy vihar készül, villámlik. Te magad átéltél már igazán nagy viharokat?

Erről szól az előadás, ez tulajdonképpen a saját viharunk. Ha már nem tudtuk a reneszánszba helyezni Prosperót, Calibant, Arielt és a többieket, azt mondtuk, adjuk önmagunkat. Legyen egy fiktív sziget, ahonnan nem tudunk kitörni, ott vívódunk a saját múltunkkal, a gyerekkorral, a serdülőkorral és a jelenünkkel.

Ezekben a jelenetekben tehát ott van a saját múltad.

Talán ez a varázsa az alternatív színháznak: sok minden úgy történik, annak alapján épül, amit te hozol a darabba. S mit hozol? A saját életedet, mást nem tudsz hozni.

Az a különbség, hogy amikor megélted, akkor nem volt lehetőség másnap másképp dönteni, míg a darabban már tudod, hogy a döntés helyes volt-e. Ebből lehet okulni?

Persze. Van, aki tanul belőle, van, aki nem. Nem egyszer megtörténik az emberrel, hogy csata után tábornok, de akkor már késő.

Nem fáj néha a felismerés?

Ne legyen színész valaki, ha nem fáj. Sőt, lehet, hogy épp amikor készült a darab, frissen átéltél valamit, ám két év múlva már egész másképp fogod játszani, mert másfelé sodort a sors. Az ilyen előadásnak mindig megvan a furcsa varázsa.

A darabban lengyel és szerb színész játszik, te magyarul és szlovákul is megszólalsz benne. Ez a rendezők ötlete volt, vagy magatok vittétek bele?

Az ő ötletük volt. Négyünkkel külön-külön már dolgoztak, megkedveltek, és úgy döntöttek, hogy egy előadásban összehoznak. Az, hogy Zseljko, a szerb srác tud japánul, egy pluszegzotikum.

Folytatódik az együttműködés?

Nem tudom, január közepétől kezdem Lorca Vérnászának próbáit a prágai Nemzeti Színházban.

Az is alternatív lesz?

Szerintem igen, de a választ csak január közepén kapom meg. Azt tudom, hogy vannak benne versek, dalok is, nemcsak párbeszédek.

Fogsz énekelni is?

Fogalmam sincs. Négyen vagyunk Leonardo, valamint a vőlegény szerepére, tehát koromra való tekintettel valószínűleg Leonardót fogom alakítani, a vőlegényre már kicsit öreg vagyok.

Továbbra is maradsz szabadúszó? Ez jobban megfelel?

Nem tudom, jobb-e, de megfelel. Csak ’90 és ’93 között voltam szerződéses a kassai Tháliában, ott viszont nem voltam szabadúszó, tehát nehéz összehasonlítani. Biztosan más Pozsonyban egy színházban lekötve, ott több a lehetőség. Onnan nyilván iksz sorozatban játszhatnék, vagy forgathatnék, Kassa azért egy kicsit távol esik a körforgástól.

Nemcsak sorozatokban, filmekben is kaptál lehetőséget. Legutóbb Jan Hřebejk A tanítónő című szlovák–cseh koprodukciójában, mely az idén Karlovy Varyban fődíjat nyert. Hogy fest most az életed? Mennyire Pozsonyról, illetve Prágáról szól?

Fele-fele. De nem is Prága meg Pozsony, hanem Prága meg Szlovákia, mert ha itt vagyok, annyi kiutazásos darabom van, hogy Pozsonyban csak alszom, eszem, fitneszbe járok, de tulajdonképpen utazom.

Furcsa dolog állt elő: magyar anyanyelvű létedre előbb szlovákul játszottál, most pedig ehhez jött még a cseh. Én is próbáltam annak idején csehül beszélni, de nem hangzott eredetien. Neked nem okoz gondot az átmenet?

Okoz. Mindig gondot okoz. Megpróbálok visszaemlékezni, mi volt az első szerep, amit csehül kaptam – azt hiszem a Kudykam. Ha már lúd, legyen kövér, a pofámhoz vágtak egy címszerepet, versben, Horáček meg imádja az archaikus cseh kifejezéseket; a harmadát nem értettem annak, amiről szó volt. Mindig mennem kellett valaki után, hogy ez a szó, ez a kifejezés mit jelent. Elég nehéz volt, de azért segítettek is, meg hallgattam szlovákokat, akik csehül beszélnek, hogy hol követnek el hibát, ebből okultam.

Felfigyeltem rá, hogy a csehek mindig odaírják a nevedhez, hogy magyar származású szlovák színész. Nekem az cseng ki belőle, hogy ezzel tiszteletet fejeznek ki.

Igen? Nem figyeltem fel rá. Legyen.

Oda akartam kilyukadni, hogy abban nyilvánul meg az ember nagysága, ha fölvállalja saját magát.

Itt még egészen nem tartok, de én is fejlődök.

Ahhoz, hogy mindent vállaljunk, kell azért kurázsi, meg nem is biztos, hogy mindent nyilvánosságra kell hozni.

Én csak boldog lehetek abból a szempontból, hogy olyan emberek dolgoztatnak, akik azt akarják, hogy más nyelven beszéljek. Rákényszerítenek, és még fizetnek is azért, hogy tudjak egy másik nyelvet. Ez fantasztikus! Még azt is kitalálták, hogy az osztályban, ahol tanítok, legyen egy francia, aki törve beszéli a csehet, vagyis nekem miatta mindenképpen csehül kell beszélnem, hiába, hogy a többiek megértenék a szlovákot.