A kövesdi andezit titkai

Tokaj-Hegyalja, Badacsony, Somló. Híres magyar borvidékek, amelyeket elsősorban vulkanikus talajuk tett egyedivé, naggyá. Dél-Szlovákiában is akadnak vulkanikus talajú szőlőterületek, elsősorban a Tokaji-hegység északi nyúlványa, de a Kovácspataki-hegyek, más néven Burda-hegység is ide tartozik. Mégsem tehetünk egyenlőséget a kettő közé, hiszen nem azonos korú kiömlések eredményei, és a talajösszetétel is más. De ha ezt nem tudjuk, a különbség a borok ízében egyébként is megmutatkozik.

Vulkáni és löszös réteg

Aki sétálgatott már a Burda erdeiben vagy a kovácspataki üdülőövezetben, biztosan odafigyelt, hová lép, hiszen itt honos a mérges csípéséről híres keresztes vipera. Szerencsére egy ilyen túrán jóval több andezitre léphetünk, mint viperára. Szürke kődarab, fekete foltocskákkal, ez az andezit. A garamkövesdiek évszázadokkal ezelőtt arra is rájöttek, hogy ez a kőzet könnyen faragható, és bár ha víz éri, mállani kezd, szárazon tartva kitűnően bírja a terhelést, vagyis építkezési célokra hasznosítható. Mindezek tükrében talán nem meglepő, hogy a kövesdi présházak falai faragott andezitből épültek. Ha végigsétálunk a falu felső utcáin, ahol a családi házak mellett már présházak is előfordulnak (majd többségbe kerülnek), akkor a düledező, lemállott vakolatú falakból ez a szürke andezit figyel. Itt régen két kőbánya is volt, mondja az egyik helyi gazda, Stugel Miklós. „Építkezéskor nem is raktak a kövek közé cementet, csak sárgaföldes sarat” – mutatja az egyik düledező présház oldalát. Hogy a házikók milyen idősek, azt csak találgatni lehet. A bejárati ajtók szemöldökfáin több faragott feliratot is látni az 1800-as évek végéről. De van egy 1792-es is, meglepően jó állapotban. A présházat nyilván már tatarozták néhányszor, de a kétszázhúsz év akkor is kétszázhúsz év. Pinceriportjaink során elénk került már néhány hasonló faragás a 19. század első feléből, de ez az 1792-es keltezés egyelőre rekord. A pincék levegője száraz, a hőmérsékletet is jól tartják. A 2010-es esőket, melyek következtében a környéken sok pince beomlott, a kövesdi furatok meg sem érezték.

Óriáspincék

Még ennél is nagyobb meglepetéseket kínálnak a pincefuratok. Igazából furatoknak nem is helyénvaló nevezni őket, hiszen nem 4-5 méteres, kapart parasztpincékről van szó, hanem sok esetben 25-30 méter hosszú tágas, nagy belmagasságú építményekről, amelyek főleg faragott andezittéglákkal vannak kiboltozva. A 19. századból származó levéltári források bizonyítják, hogy a faluban komoly szőlőtermesztés folyt, magyarázta Geönczeöl Attila. Olyan dűlőkben is, amelyeken ma már nem, mint az Alsó- és Felső-Pázsit vagy a Fekete-hegy. Maga ugyan nem helybeli, viszont itt borászkodik, és tervbe vette, hogy felújít néhány régi kövesdi pincét. „Akkoriban 90-100 hektáron volt szőlő, jelenleg nagyjából tíz hektáron termesztenek Kövesden” – mondja. Azok is jórészt már csak az idősebbek által művelt kisparcellák. Inkább az a jellemző, hogy három sor művelve van, mellette tíz sor bozót, és így tovább.

Kövesden egyébként szinte minden házszámhoz tartozott egy pince. De milyen pince! Mert ilyen pincéket a környéken nem találni. Egyrészt azért, mert nem lefelé mennek, nem kell lépcsőzni, hanem egyenesen, bele a löszös falba, másrészt ezek elsősorban kőpincék, faragott andezittéglából. De akad néhány olyan is, amely nincs kirakva kővel, vagy csak részben. A pincék átölelik a falu felső részét, főleg a Kecskepart nevűt, a szalkai úttól egész a falu keleti pereméig, minek köszönhetően olyan érzés alakul ki a laikus falulátogatóban, hogy itt több pincesor is van, mert a présházak sorait helyenként meg-megszakítják a családi házak. A kövesdieknek tehát nem kell kilométereket biciklizniük, ha estére haza akarnak vinni egy demizson bort. A szőlőbe járás ugyan már komplikáltabb: a dűlők többsége a falu felett helyezkedik el, olyan magasságban, ahonnan a templomtornyot is csak lehajtott fejjel látni. Ráadásul széttagoltság jellemzi, a Kőalja nevű dűlő például nem is a falu felett van, hanem Helemba felé. Pedig megéri a Kőaljára járni, mert itt aztán tényleg a felszínhez közel az alapkőzet, a szőlő gyökere tehát már ebben, így hozni tudja a vulkanikus boroktól elvárt ásványosságot, ráadásul a kőfal visszasugározza a területre a hőt, speciális mikroklímát biztosítva a szőlőnek, amely ezt általában meg is hálálja. A falu feletti szőlőkből egyébként fantasztikus kilátás nyílik Esztergomra. „Az egyik idősebb gazda, aki a szőlejét nagy sokára eladta, mindig azt mondta, azért nem adja el, mert ha kijön ide, magával ragadja a kilátás, és újra meggondolja magát” – meséli Geönczeöl Attila.

A túlélés (pince)kulcsa

Miki bácsiék pincéje a felesége családjáé volt, és még a háború előtt lett kirakva kővel meg téglával. Az idősek sokat mesélnek a háborúról, amikor a falusiak a borospincékbe bújtak a lövedékek elől. „Ebben a pincében harmincketten voltunk, szalmazsákokon aludtunk. Én kislány voltam” – mondja Miki bácsi felesége. Egyik felén voltak a hordók, a krumpli és a marharépa, azokon a szalmazsákok. A faluban nem lehetett lenni, mert folyamatosan lőtték. „Anyám, szegény, járt haza etetni a tyúkokat. De a kismalacokat felhoztuk ide, itt voltak ketrecben, aztán elvitték azt is a katonák. Volt, akinek még a tehén is itt volt befalazva a pincében, hogy el ne vigyék. Lányka voltam, kiszaladtam az ajtó elé, de aztán már nem engedtek ki, mert rögtön idelőttek, ha megláttak. Ugye, mi gyerekek nem tudtunk egy helyben megmaradni, mentünk volna ki.”

Miki bácsi már kamaszodott, amikor a falun a front áthaladt. Rámutat egy pincére. „Ebben németek voltak. Kijött egy katona, ment fel a dombra, innen lentről meg lelőtte az orosz, kitántorodott, aztán lefordult az útra; itt látom magam előtt, 14 éves voltam akkor.” Egy másik pincében egy egész századnyi katona bujkált. „Itt, a bejárat előtt volt egy nagy kő, egyenkint mentek ki, az orosz meg a kőre támasztva tördelte szét a puskáikat. Aztán mentek pincéről pincére: Szoldát jeszt? Hogy van-e bent katona. Itt futkostam közöttük. Annyi puskát eltehettünk volna, de hát kinek volt az eszében akkor” – mondja viccesen.

Jutott a bak nyúlnak is

A soron az egyik présház bejárata fölött íves betűkkel Kabarcz Fülöp neve olvasható az 1800-as évek végéről. Ebben a pincében vagy a szomszédban gabonát is tárolt a tulaj, meséli a soron következő történetét Miki bácsi. „Mi itt laktunk nem messze, voltak nyulaink, a kis ablak alá álltunk, bátyám lehajolt, ráálltam a hátára, a konzervesdobozzal szedtem ki a gabonát. Ha már megtelt a kanna, mondtuk, hogy még szedünk eggyel a bak nyúlnak is. A gazda látta, hogy meg van dézsmálva a készlete, egyszer felmászott a diófára, onnan leskelődött. Legközelebb mentünk, nem is vettük észre, az öreg Gergő odaszaladt, a bátyám még el tudott futni, engem meg úgy összevágott, mint a lovat.”

Geönczeöl Attila további hatalmas pincefuratokat mutat, 25-30 métereseket. Az egyik érdekessége, hogy az eleje és a vége meg van kövekkel erősítve, a közepe táján viszont omladozik a sárfal. Az előző tulaj állítólag nem is nagyon mert beljebb menni, csak az első traktusban ücsörgött, és a hordóit is ott tartotta. Pedig a pince legbelül kitűnően tartja a 12 fokos hőmérsékletet a nyári kánikulában is. „Tavaly a fesztivál idején órákig nyitva volt az ajtó, de a levegő itt bent nem melegedett fel. Legalább tízméternyi föld van felettünk” – állítja a borász. Mutat egy 1886-os készítésű hatalmas faprést is. Régen napokig préselték a szőlőt, ha néhány pohárkával még ki tudtak nyomni a törkölyből, már megérte nekik kint tölteni az estét.

A pincében egyébként, mint megtudtuk, lakik két denevér is, név szerint Pityuka, valamint Pityuka felesége.

Bottal vernének agyon mindenkit

A Pázsitok felé a pincesor végén volt egy Szent Orbán-kápolna. Május 25-éhez minden évben itt tartotta a pap a misét. De a kápolna már nincs meg, a Pázsitokon pedig gabona terem.

Stugel Miki bácsi sógora nagyon szerette a bort, téli időszakban állandóan mulatott. „Hívott engem is, sok szép nótára megtanított. Azt szokta mondani: asszonyé a munka tavasztól őszig a szőlőben, férfié a munka ősztől tavaszig a pincében. Mondta is a nővérem, mennék ki dolgozni, hát egy szem bort nem hagyott, hogy vinnék magammal, mind megszlapálta. Erre jött a válasz, hogy mert az az én dolgom. Akkoriban még mindenki tudta, mi a dolga. A régi öregek ha ezt meglátnák, hogy most mi van, bottal agyonvernének mindenkit” – mondja Miki bácsi.

A mostani emberek dolga tehát – ha már kapálni nem akarnak – az volna, hogy legalább keressék fel a környékükön azokat a helyeket, ahol olyan érdekességeket láthatnak, mint mondjuk, a kövesdi pincesoron.