Olvasó az anyaságról

Nekem azonban az anyák napja nem csak egy olyan ünnepnap, amelyet már az ókori görögök is megtartottak Rheának, az isten anyjának, vele együtt az édesanyáknak, valamint a tavasznak a tiszteletére. A történelem során eljutottunk odáig, hogy május első vagy második vasárnapja az anyák ünnepe lett. Mindig zavarban vagyok, hogy melyiken kell ünnepelnem. Szerencsére a gyerekeim eldöntik helyettem.

Idehon (ezt a szót most találtam ki) március 8-án lobogtatták felénk a virágcsokrokat, a könnyfakasztó versikéket, az e célból megtartott ünnepi üzemi fogadásokat ajándékkal megtoldva, nagy lakomák közepette. A szülési szabadság idejének kiszabása, óvodák, bölcsődék létrehozása, minden az anya érdekét szolgálta, hogy minél hamarabb otthagyhassa szerető, szükséget érző gyermekét, akit korán reggel ki kellett cibálni az ágyból, hogy anyuka idejében a munkahelyére érjen. Az anyasági jutalom pénzbeli kifejezése mind a nagy elismerést tükrözte.

Gyermeki tapasztalatok

Nem tudok anélkül visszagondolni életutam különböző anyai fázisaira, hogy párhuzamot ne vonjak a mai korral. Nagy különbségeket látok. Kérdés, jó-e ennyire felvilágosultnak, számítónak, tervezőnek lenni a modern világban. Hiszen ma is érvényes a mondás, mely szerint ember tervez, Isten végez. Kívánom, hogy mindenki meg tudja valósítani terveit, álmait.

Jó volt-e nekünk akkoriban? – kérdezhetném. Igen, korlátok közt éltünk, mégis szabadok voltunk, boldogok. Élveztük felhőtlen ifjúságunk, közben a dolgok maguktól történtek, minden előre meg volt írva. Nekem még párt sem kellett választanom. Ő választott engem, csak a szívemnek kellett rábólintania. Huszonévesen házasodtunk össze. Semmi nem szakadt meg. Volt munkahelyünk, barátaink, akikhez bejelentkezés nélkül is betoppanhattunk, szórakozni jártunk, kirándulni, közösen terveztük a jövőt. A munkahelyen vigyáztak ránk. Az állam bácsinak mindenhol voltak emberei, akik mindent tudtak, az irodákban otthonosan viselkedtek. Nem is sejtettük, kik voltak ők, mert akkoriban annyi lógó volt, eggyel több vagy kevesebb nem számított.

Az anyaságra sem készültem. Nem foglalkoztam vele. Több generáció élt együtt. Tudtam, mi az anya szerepe, mi a nagymamáé. Sok gyerek született a környezetemben. Láttam újszülött kisbabát, mindenki odavolt érte. Nekem nem tetszett, kicsi volt, és vörös. Bömbölni is tudott, fülsiketítően. Babalátogatóba csak a második héten mentem, amikorra már elvesztette a vörös színét. Sok gyerek mellett voltam pesztonka, láttam, hogyan szopnak, hogyan teszi tisztába, babusgatja őket az anyukájuk. Láttam a pólyázást, büfögtetést, ringattam bölcsőt, tologattam kocsit, és ahogy nőtt a gyerek, mindent megfigyeltem. Na, azt utáltam, amikor az anya megrágta az ételt, mielőtt a gyerek szájába adta, vagy a leejtett cumit lenyalta. Utáltam a hányás szagát, vagy amikor a gyereket akkor adták a kezembe, amikor a ruháján már megsárgult és rászáradt a váladék. A hányinger környékezett, rögtön megjegyeztem, hogy át kell öltöztetni, mert szagos. Ha nem történt meg, valamilyen ürüggyel távoztam. Gyerekként ilyen tapasztalatokat szereztem az anyaság terén.

Találkozás gyerekeimmel

Mikor megtudtam, hogy kisbabám lesz, a meghatottságtól, az örömtől az arcomon lefolyó könnyekkel sétálva tettem meg a hazafelé vezető utat. Mindent tudni akartam. A lehető legjobban csinálni. Tökéletes anyuka szerettem volna lenni. Könyveket vásároltam, odafigyeltem a tanácsokra. Minden úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: orvosi ellenőrzések, pisi, súly stb., mint a birkák, mentünk mi is egymás után. Nagyon emberi volt, hogy tovább ne is részletezzem… Elérkezett a nagy pillanat. A szülés előtti előkészület, hasonló modorban zajlott, gépi folyamat. De az a pillanat, amikor a fiam kicsusszant és rúgott egyet a fenekemen, jelezve, hogy „itt vagyok neked”, az a pillanat már csak a kettőnkké volt. Láttam, amint fejjel lefelé csüngetve viszik a mosdóhoz. Ránéztem az órára, 7.25. De a nővér már sorolta az adatokat, hallottam minden szükséges információt, míg a főorvos úr elvégezte az utolsó simításokat. Mikor a szülőszobán feküdtem, a főorvos meg is dicsért: „Nagyon szép szülés volt!” És higgyék el, egy jajt sem hallottak tőlem. Tettem, amit mondtak, arra gondolva, hogy ezt ki kell bírnom.

A pillanat, ahogy kitárul az ajtó, és az a sok fióka a tolókocsin bömbölve vagy aludva várja az első találkozást, minden anyukának örökre bevésődik az emlékezetébe. Ilyenkor feltör egy új érzés, egy új ösztön születik, feltámad az ősi erő, az életadó, anyai. Nem kellenek már a könyvek. Akkorra minden, amit idáig olvastál, elszáll. Egymásban éltek. Tudod, felismered a sírásból, hogy mikor mit kell tenned.

A második gyerekem kislány lett. Érzéseim helyett beszéljen ez a kis vers, amelyet neki írtam:

December volt, amikor megszülettél.

Hó és fagy, kívül fáztam, bentről melegítettél.

Virágzó rét volt a lelkem, mellemből édes tej fakadt,

míg szoptad, a szívem szeretettől dagadt.

Milyen ma a nő?

Erkölcsösek voltunk. Minden a maga idejében történt. Nem értem a mai fiatalokat. Mindent olyan korán kezdenek. Pedig megvan a maga ideje mindennek. Előttük egy élet. Aztán ha nem az életkoruknak megfelelő fejlődési fázisban történnek meg olyan dolgok, melyeket még nem tudnak kezelni, kiégettek, életuntak, csalódottak lesznek. Jó az, ha tizenévesen már abortusza van egy lánynak?

De ott van a másik tábor is, a karriert építő. Az már párkapcsolatot is csak átmenetit választ, a gyerek elvi kérdés marad. A szabadság, az önmegvalósítás az elsődleges cél.

Aki anya, nagymama, az tudja, milyen érzésekkel vagyunk gazdagabbak azoknál a magukat boldognak valló, gyereket nem vállaló nőknél, akik azt hiszik, az ő életük teljes. Kívánok minden anyukának, nagymamának sok örömteli pillanatot, előttük virágcsokorral ácsorgó gyereksereget, unokát, bármikor ünnepeljék is anyák napját. Érezzék a szeretet erejét!

Jakab T. Irén, Szirénfalva