<p>Hogy ébreszd a fáknak ágait – dúdolgatom a kedves Mozart-dalocskát. Sok eső volt, nagy sár, tócsák, pocsolyák a télen, kora tavasszal, mintha emlékezetvesztése volna mostanában az évszakoknak, nem tudják, mi után mi jön.</p>
Langymeleg, ha fogcsikorgató hideget várunk, hideg szelek, szakadó eső, hódara, ha már tavaszodni illenék. Lesz-e éltető égi áldás reád, májusom, te, ötödik hónapja az évnek, ki szép nevedet is egy ősi görög termékenységi istennőtől, Maijától kaptad? A 18. századi nyelvújítóktól meg a humoros (nyilván a sok zöld miatt) „zöldönös”-et. Lesz-e éltető mennyei áldás reád, pünkösd hava, ikrek hava? Mert ilyenkor az, ugye, aranyat ér…
Szép május, jöjj, hiszen ma már az elsejédet is szeretem, nem úgy, mint valaha régen, amikor a kapitányos menetelés, a szánalmas jelszavak (örök időkre…, éljen és virágozzék…) harsogása volt hetekig tartó, dühítő műsorunk az iskolában. Jó, jó, tudom, ez már régen volt, nem is szoktam emlegetni, csak választások meg ilyenek során jut eszembe az ingyenvirslis, ingyensörös hajcihő, mert hát annyira hajaz az ilyenekre régi elsejéid hömpölygése, májusom. Van ebből az időből egy humoros emlékem is: közel voltunk már a később jól-rosszul folytatódó „bársonyoshoz”, amikor egy napfényesnek induló elsején a hatalmas, egy ütemre skandáló, nehéz lobogókkal nyűglődő, sületlennél sületlenebb vezérszónokok sületlennél sületlenebb vezérszónoklatait egyáltalán nem hallgató, egymás között egészen másról viccelődő, a felvonulásért ingyenvirslit, ingyensört váró sereg hirtelen, váratlan egy irdatlan nagy záporesőt kapott a nyakába. Nosza, fejvesztve menekül mindenki, maga után úton-útfélen elhagyogatva a sok drága lobogót, két szemfüles boltos kisasszony meg uzsgyi, fut az esőben, végig az úton, összeszedegeti mind az elhagyottakat (a zászlókat árusító bolt nyitva tartással „vonult fel”), beviszik, megszárítják, jövőre eladják megint… Mekkorát nevettem, de félre már ezekkel a korhadt elsejékkel!
Szép május, jöjj, meséld el, vajon dívik-e még tájainkon a májusfaállítás szerelmes-vidámságos szokása… Mert nekem még volt májusfám. Bizony! Süvölvény lány koromban. Egy igazi. Színes szalagokkal feldíszítve. A házunk előtt felállítva. Mint utóbb kiderült, attól a fiútól, aki azon a télen két hatalmas hógolyót nyomott a nyakamba, hármat meg az iskolatáskámba. Milyen szép volt, istenem! Régi szokások elfelejtődnek, újak, nem kevésbé izgalmasak jönnek helyettük.
Mert milyen izgalmas, reményekkel teli mai majálisaid forrongása. Mostanában ez a szokás dívik. Majálisozás, bulizás, vidámság, kirakodóvásár, pecsenyesütés, titkos találkák, fesztiválok garmadája, megannyi tavaszköszöntő öröm, ujjongás, hiszen „május van, és májusban mindenki nagyon szerelmes…”
Szép május, jöjj, borítsd be a frissen lélegző kertek, utcák, terek éltető fáit, bokrait színes lombkoronával! Illatozzanak a fehér, a sárgás, a vérvörös meg az arannyal átszőtt, tündökletes csodák a gyarló ember meg az ártatlan, rikoltozó, füttyögő madársereg örömére! Lilát is teríts, orgona liláját, mert „Az orgona kezdte! // Szinte csobbant, // mikor a kertben megcsapott: // fűszere gázként gyűlt a roppant // éj tavába, a völgybe, ahogy // nyomta a párás ég: nehéz //volt, mint sűrű zene, mint sürü méz //…” (Szabó Lőrinc), s első szépséges vasárnapodon sok édesanya ölébe hulljon köszöntve mindet egy lila vagy tarka csokor!
Szép május, jöjj, tégy csodát, tüntesd el a gonoszt, a rosszat, az erőszakot, a terrort, a félelmet a szívünkből, az oly sok kegyetlenséget látott, szerencsétlen Földünkről, mert nem akarunk rendőrök, kommandósok járőrözése mellett élni, nem akarunk örökké félni!
Szép május, jöjj, hogy ébreszd a fáknak ágait, oly régen vártunk téged, hogy minden nyíljon itt – dúdolgatom a kedves Mozart-dalocskát.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.