Kenyér, az legyen!

Ritka kincseket őriznek a kukák, történeteket, sorsokat is talán. Azok történeteit, akik megtömik az öblös bendőket a napi háztartási szeméten kívül ruhákkal, kisebb bútordarabokkal, csinos lámpákkal, étkészletek darabjaival, feleslegessé vált örökségek érdekességeivel, meg azokét, akik sorra kutatják, böngészik, válogatják e piszkos, durva bendők értékeit. Mostanában történt, hogy majdnem kukáztam. Hajnalban. Amikor alig valami kis fény, senki nem jár még az utcán, ők érkeznek sorban. Igyekezniük kell, hogy lehetőleg elsők legyenek, ne orozza el más a javakat. Kettőt ismerek közülük. Látásból. Hajnalonta, mielőtt munkába megyek, leszaladok még a közeli boltba, ne kelljen délután, meg aztán reggel szokták kirakni az árengedményes élelmiszert, le ne maradjak. S ha már, akkor viszem magammal a szemetünket is. Szinte naponta találkozom velük. A guberálókkal. A férfi biciklivel érkezik, amihez rozzant kárét köt, mire ideér, alaposan megrakta egyebütt ezzel-azzal. A nő valamivel később jön, szintén biciklivel, aminek minden lehetséges részén piszkos-rongyos szatyrok, szinte dugig rakva.

A sötét, esős hajnalon a férfi két kuka között ül egy ládán. Kapirgál, tisztít, valami fémhuzalokkal bajlódik. Jó pénzt kaphat érte majd valahol. Jövök a szemetemmel, jó reggelt biccentek, félek kicsit, hát barátkozni próbálok, biccent. Kitúrt halmokon lépdelek át, ruhák, cipők, narancs, alma, krumplisaláta... Ő túrta-e ki, más-e, ki tudja?

Ne dobja be, motyogja, még átnézem. Nem dobom be, leteszem mellé. Ebben ugyan nem talál semmi „jót”, kisember kis szemete, krumplihéj, tojáshéj, mustáros, tejfölöstasak, gondolom, de nem szólok. Kifordulva egy egész kenyeret pillantok meg az egyik kuka tetején. Szeletelt kenyér, a drágábbik, eredeti csomagolásban. Kibontatlan. A kenyérre, úgy általában, nagyon érzékeny vagyok. A kenyér szent. A mindennapi kenyér. Gyerekkoromban még anyám sütötte otthon, egy szeletét sem dobtuk ki. Kenyeret nem szabad kidobni, hitvallásommá vált. Hétvégék, ünnepek előtt betegesen figyelek arra, hogy legyen otthon elég kenyér. Kenyér, az legyen! Hogy kifli is legyen, lehet, azt csak sokkal, sokkal később gondoltam, vettem. Számtalanszor láttam kifliket is zacskóban összekötve a kukák fülén (soha ne dobjátok be, akasszátok a fülére, ha már!), egyéb péksüteményt, kalácsot, de ha kenyeret, az szíven üt.

Ösztönösen nyúlok felé, megérintem, megnyomom. Egészen puha, ebből még lehet akár bundás kenyér is, lehet zsemlemorzsa, áztatott kenyér fasírthoz, megannyi lehetőség... Riadtan kapja fel a fejét. Vadul átszúr a nézése. Egy oroszláné, aki félti a megtaláltat. Találkozik a tekintetünk. Ne vegye el, mondja a szeme, az az enyém, de nem szól. Nem, nem veszem el, jelzi a szemem, de nem szólok. Csak eszembe jut, milyen jól élnek egyesek, szemezek felé, de nem szólok.

A többit majd visszarakja?, kérdi a tekintetem, még lódítok is egyet a fejemmel, morcog valamit... Elmenőben biccentek, biccent. Titkunk lett? Közös titkunk ezen a hajnalon? Sokszor találkoztunk azóta. Biccentek, biccent, néha elismerően bólintok kora reggeli szerzeményeire.

VirágVASÁRNAP táján a Pattantyús utcában két új lakó tünedezett föl

Krúdy Gyula: A vörös postakocsi