Egymásra találni, újra meg újra

Régen kezdődött Marika és Márió története, sok mindenen mentek keresztül, míg rájöttek, hogy őket egymásnak teremtette az ég, együtt kell megöregedniük.

„Gyerekszerelem volt a miénk” – kezdi a történetüket Márió, de Marika rögtön közbe is szól, hogy inkább kamaszkori, hisz mindketten fiatal felnőttek voltak, mikor egymásba szerettek. Márió kedves pillantásokat vet szerelmére, majd folytatja történetüket. „Ugyanabba a gimnáziumba jártunk, Marika az alattam lévő évfolyamba, mivel novemberben született. Másodikos voltam, mikor a folyosón elment mellettem, s ahogy megéreztem az illatát, ahogy láttam kecses lépteit, mintha megfagytam volna. Azonnal tudtam: ő lesz a feleségem, de azt is, hogy ez nem lesz egyszerű. Marikáék családja nagyon vallásos, megválogatják, kivel barátkoznak. Én ekkor még semmit nem tudtam erről, azt se, ki ez a lány. Egyik barátomat kérdeztem, ő figyelmeztetett, hogy hagyjam annyiban, ez a lány soha nem áll szóba velem, roppant beképzelt, minden erőfeszítésért kár. Nem akartam hinni neki, de elszállt a bátorságom, olyannyira, hogy csak álmodoztam róla, még megszólítani se mertem.”

„Valóban megválogattam, kikkel barátkozom, hisz a gimnáziumban, a kamaszok között idegennek éreztem magam. Nem azt az értékrendet képviselték, amelyet én és családom, így nem találtam meg a közös hangot a korosztályommal. Egy kívülállónak valóban úgy tűnhetett, beképzelt vagyok. Ezen most már jót nevetünk.”

A titkos ügynök és az üzenet

Úgy ballagtak el mindketten, hogy egy mondatot se váltottak egymással. Márió álmodozott ugyan a lányról, de belátta, közös jövőjük aligha lehet. Marikának pedig, bár tudta, ki Márió, tetszett is neki, eszébe se jutott, hogy kapcsolatot alakítson ki vele.

„Egy év múlva találkoztunk újra, egy bárban ünnepelt valamilyen születésnapot a barátnőivel, én pedig az egyik legjobb barátommal söröztem ugyanott. Ő ismét visszafogott volt, látszott rajta, nem igazán érzi jól magát abban a környezetben. A szívem hasadt meg, tudtam, éreztem, muszáj megszólítanom, nincs vesztenivalóm. Úgy éreztem magam, mint egy elvetemült titkos ügynök, azt figyeltem, mikor megy ki a mosdóba. Ekkor utánamentem, megszólítottam.”

„Én meg nem értettem, mit akar tőlem, arra gondoltam, biztosan pénzt akar kölcsönkérni. Nem tudom, miért jutott ez eszembe. Aztán nagy nehezen kinyögte, hogy milyen szép vagyok, hogy milyen régóta tetszem neki; persze, nem ilyen folyékonyan mondta, hanem dadogott, kereste a szavakat. Igazából nagyon aranyosnak találtam, hogy egy nagydarab ember ilyen esetlen is tud lenni. Aztán még mondott valamit, amire már nem is emlékszem, végül randit kért. Nem tudtam, mit válaszoljak, így csak annyit mondtam, hogy majd eldöntöm. Szokatlan volt a helyzet, nem is tudtam egész este másra gondolni. Végül arra jutottam, hogy egy próbát megér találkozom vele. De csak akkor jöttem rá, hogy nem tudom a telefonszámát, nem ismerősöm egyik közösségi oldalon se. Éjfél is elmúlt már, de bekapcsoltam a gépem, s elkezdtem őt keresni. Meg is találtam, és írtam, hogy ha még mindig szeretne velem találkozni, pénteken délután lehet róla szó.”

Márió, miközben mesél, éppolyan izgalomba jön, mint évekkel ezelőtt, mikor az üzenetet megkapta. „Nem tudom leírni az érzést, mikor láttam, üzenetet kaptam életem szerelmétől. Tudtam, nem szalaszthatom el az esélyt, mindent meg kell tennem azért, hogy lenyűgözzem, hogy az enyém legyen. A barátaimnak egy szót se szóltam, mert féltem, nem értenék meg, mi játszódik le bennem.” Az első randevúra mindketten egyformán emlékeznek vissza: teljes volt a harmónia, jól érezték magukat, nem volt kérdés, hogy egy pár lesznek. Mindenben megértették egymást, Márió csak a túlzott vallásossággal nem tudott azonosulni. Az első pár hónapban koncertre, moziba jártak, mindketten komolyan vették a kapcsolatot.

Fiatalon házasodni?

Három hónap után Marika hazavitte szerelmét bemutatni a szüleinek, mindkettejük szerint ekkor változott meg a kapcsolatuk.

„A szülei kedvesen fogadtak, ma is jó a kapcsolatunk, de már az első találkozástól kezdve mintha valamiféle nyomást éreztem volna. Ez a hónapok múltán még erősebb lett. Mivel Marika hívő, ártatlanul akart az oltár elé állni, s én ezt tiszteletben is tartottam. De azt nem tudtam elképzelni, hogy 21 évesen megházasodjak. Korai volt ez. Tudtam, hogy Marikát akarom majd feleségül venni, de nem ilyen fiatalon. A szülei meg egyre sugallták, hogy össze kellene házasodnunk.”

„Nyolc hónapja voltunk együtt, mikor a szüleim után én is szóba hoztam a házasságot. Nem értettem, miért kell várni, őrületesen szerelmesek vagyunk, ugyanakkor láttam, hogy Márió kellemetlenül érzi magát, s egyre kevesebbet jött el hozzánk, mindig valami semleges helyen találkoztunk. De már ezek se voltak olyan idilliek, mint az elején. Még négy hónapot tengődtünk így, a vége már tényleg csak tengődés volt. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy velem képzeli-e a jövőjét, mert ha nem, én nem várok, felesleges egymás idejét rabolnunk. Kimondani jobban fájt, mint fejben előtte lejátszani, de már nem szívhattam vissza. Különváltunk; 21 évesen éltem át a nagy szerelmi csalódást.”

A sors keze

Mindketten megpróbáltak új párkapcsolatot kialakítani. Marikának rövid időn belül komoly udvarlója akadt, egy kedves fiú a gyülekezetéből. „Nagyon előzékeny volt, mindig kedvemben járt, de nem szerettem őt, nem akartam vele leélni az életem. Fél évig voltunk együtt. Ezután bezárkóztam, s aki közeledni próbált, elutasítottam. Nem vágytam másra, csak Márióra, de a büszkeségem nem engedte, hogy felkeressem őt.” Márió se találta meg azt, aki pótolni tudta volna Marikát. „Több nővel találkozgattam, némelyikkel hosszabb ideig is együtt voltunk, de egyik sem ő volt. Mindenkiben őt kerestem, de nem találtam meg. Nem mondanám, hogy boldogtalan voltam ebben az időben, de annyira nem is voltam boldog, mint amikor vele voltam.”

Öt év telt el úgy, hogy nem találkoztak, mivel Márió a szakítás után a várost is elhagyta. „Egyszer hazamentem egyik barátomhoz, s abban a bárban ittunk, ahol először megszólítottam Marikát. Még gondoltam is arra, milyen rossz vicc ez. Akkor meg pláne nem hittem a szememnek, mikor kinéztem az utcára, s az út túloldalán megláttam őt. Évek múltán is ugyanolyan gyönyörű volt, egy percig nem gondolkodtam, kifutottam. Mikor a nevét kiáltottam, megfordult, és elsírta magát. Tudtam, hogy ő is szeret még, hiába próbálja majd tagadni, nem hiszem el, s most már nem is engedem el őt soha, feleségül veszem, itt és most, ha kell.”

„Én persze nem akartam tagadni semmit. Arra gondoltam, hogy biztosan egy másik nővel él, boldog, talán már gyereke és családja is van, mindaz, amit én szerettem volna. Azonnal magához ölelt, és csak ennyit mondott: »Szeretlek.« Na ekkor még jobban rázendítettem, zokogtam, mint egy kisgyerek. Összeházasodtunk, ő kérte meg a kezem, senki sem erőltette. Mint ahogy a mesékben, boldogan élünk, és reméljük, sőt, tudjuk, hogy így is marad, míg meg nem halunk.”