Kisgéresi pincék – bor a tufában

Pedig az nem is olyan egyszerű folyamat, amilyennek tűnik. Királyhelmec felől nyugati irányba autózva jobboldalt magasodik egy szőlőhegy. Bár kisebb építményeket láthatunk a sorok között, ezek csak szerszámtároló bódék, nem pincék. A pincék később jönnek, szintén a jobb oldalon, mielőtt beérnénk a faluba.

Közös folyosók

A géresiek azonban a leszüretelt szőlőt nem a pincékhez hordják, hanem először a faluba. Ott préselik ki, majd később a mustot átviszik a pincékbe. Az itteni pincesoron ugyanis nem épültek présházak, csupán a furatok bejárati részét erősítették meg, hogy ne omoljon be. Ezt lapos, sötét andezitkövekkel tették, ugyanis ez az építőanyag állt a rendelkezésükre, már a kezdetektől. A falu határában kőfejtő volt, magyarázza Géresi Pál. Elmondása szerint a dombon mindenkinek volt saját kőbányája, az egész falu abból építkezett. Még a disznóólak is kőből készültek. „A háború előtt a síkságról érkezők egy szekér trágyáért vihettek egy szekér követ. Aztán ahogy a határ levált, a síkságról már nem jöttek többet kőért. Az északiaknak meg volt sajátjuk” – teszi hozzá. Mindenesetre tartós megoldásról van szó, hiszen a géresi pincék bejárata több száz évesen is ellátja funkcióját. Pedig a mesterek a boltívek kialakításakor még habarcsot sem használtak, hívja fel a figyelmet Kis Tóth István. „A boltíveket úgy alakították ki, hogy a lapos köveket egymás mellé rakták, közéjük egyre kisebbeket, és így magát tartja a fal.” A bejárati részt a helyiek toroknak hívják. „A torok megépítése a legnehezebb. Mert ott még nincs tufa. Ezért kellett megerősíteni kővel, hogy ne omladozzon” – mondja Kis Tóth István. Az egyes torkok lépcső nélkül, viszonylag meredeken, elágazásokkal vezetnek lefelé, a tufába. Lejárat Géresen 83 van, furat pedig 364. A bejáratokon tehát a tulajdonosok legtöbb esetben osztoznak; lent aztán ki-ki a maga pincéjét lakatolja ki. A legtöbb, tizenhárom elágazás Géresi Pál lejárójában van, 2-2-5-4 elosztásban. Alul a pincehelyiségek közt szintén találni néhány kőből rakott válaszfalat. Struktúrájukból látni, hogy korábbi vagy későbbi mesterek rakták-e őket. A régebbieket nagyobb gonddal építették, összecsiszoltabbak.

Kifelé úgyis csak négykézláb

A pincék bent nem nagyok, legtöbbször 4-5 négyzetméteres, szabálytalan helyiségek, amelyekben elfér vagy tíz hordó (10-12 hektoliter bor). Azokból is a kisebbek, mert 200 literesnél nagyobb hordók a lejárat szűk folyosóin nem férnek át. A bevált módszer, hogy szánkóra fektetve engedik le őket a pincébe vagy húzzák fel, amikor hazaviszik kimosni. A kőből rakott bejáratok „csak” 4-500 évesek, a pincehelyiségek korát nem ismerjük. „Itt volt ez már a tatár korban is – vélekedik Paholics Gábor. – Az emberek felfedezhették, hogy a tufában üregek vannak, aztán belerakodtak, később pedig, mivel állandó a hőmérséklet, borkészítésre kezdték használni őket” – jegyzi meg. Ez a hőmérséklet egyébként az átlagosnak mondható 14-15 fokos pincehőmérséklet alatt van. Mivel a tufában 13–17 méteres mélységbe is vezetnek járatok, a géresi borok 9-10 fokos hőmérsékleten érnek. Ez erjedéskor gyakran probléma lehet, hiszen a mustban levő élesztőgombák ezen a hőfokon már szenvednek, nehezen, lassan dolgoznak. A lassú erjedés azonban hasznára válhat a bornak, így a géresi borok ettől is egyedibbek. Némelyik folyosó annyira szűk, hogy az ember komolyan elgondolkodik, érdemes-e továbbmennie. És utána még jön három bejárat. „Kifelé már úgyis csak négykézláb” – mondják nevetve a helyiek a sok évtizedes tapasztalat alapján. A mélyre vezető furatok másik komoly hátránya, hogy szellőzőnyílások híján a must erjedése által képződött szén-dioxid nem szellőzik ki a pincéből, hanem hetekre megtölti a járatokat. Ezért régen igyekezett mindenki egyszerre szüretelni, hogy a mustok is egyszerre kerüljenek a pincékbe, és hat hétig senki nem ment le nézegetni őket. Ugyanis ennyi idő kell, hogy a termelődött szén-dioxid eltűnjön. Az összes fajtát egyszerre szedték, így korábban (egyeseknél most is) inkább kevert borok készültek. Manapság már mindenki akkor szüretel, amikor akar, van, aki otthon erjeszt, mások, mint Kis Tóth István, két pincét használnak: egyik az erjesztő, másik a hűtő, vagyis az érlelő.

Talajvíz, születésnap, demokrácia

A faluban van nagyjából 400 lakóház. „Szegény az a ház, melynek nincs pincéje” – szól a helyi mondás. Kisebb pincék találhatók a házak mellett is, de ezeket inkább csak a zöldség tárolására használják. A pincedombocskán egyébként négy sor pince van, a furatok és az elágazások hosszan vezetnek egymás alatt, mellett. Egyes helyeken olyan vékony a válaszfal vagy a tufa, hogy meg lehet hallani, ha ott a szomszéd.

A kisgéresi pince háromféle lehet. A partiak alkotják az alsó sort. Itt valamivel nagyobbak a bejáratok, mert csak mélyebben van tufa. De a pincék nem mennek le mélyre a talajvíz miatt. A második típus, a klasszikus, mélyre nyúló tufapince a felső soron található, a harmadik pedig a pincedomb falu felőli részén. Az utóbbiba tartozók már új, felülről, géppel kikanalazott, szabályos pincék, amelyeket azok építettek maguknak a szocializmus éveiben, akiknek vagy nem volt régi, vagy nem fértek el benne. A szocializmus alatt ugyanis, mivel a földeket államosították, a mezőgazdasághoz szokott embereknek több idejük jutott a szőlőre, így több bort tudtak készíteni.

Mostanában már csak a fiatalok járnak ki néha sétálni, vagy az a néhány gazda, aki bort készít. A 80-as években mindig ült kint valaki. Kártyáztak, ücsörögtek, megbeszélték a világ dolgait. Akkor még vasrácsok sem voltak a bejáratokon. „Ahogy megjött a demokrácia, elkezdődtek a betörések, hát meg kellett védeni a bort” – mondja Paholics Gábor. Ez sokaknál egybeesett a pincebejárat felújításával. Egyesek modern stílusban, mások a hagyományokat tiszteletben tartva újították. Van, aki vasbetont használt, volt, aki követ, egyesek élével, mások lapjával fordítva burkolták be a torok előtt kialakított kis szélfogó helyiséget. A bejáratok többségét néhány négyzetméternyi részen föld, vagyis fű borítja. Néhányan tetős teraszokat építettek ide, a pincéjük fölé; hétvégenként baráti társaságokkal kijárnak, vagy születésnapokat tartanak itt. Májusban a legszebb a pincesor, akácvirágzáskor, bólogat Paholics. Egyik helyen fűthető helyiséget is építettek a terasz alá, de oda csak nyolcan férnek be. „Mert hát aki télen született, az mit csináljon? Az ő születésnapját is meg kell ünnepelni” – teszi hozzá.

„Nekünk nincs másunk, csak ez”

Az utóbbi évtizedek során akácok nőtték be a pincék környékét. Amíg a gyökerek nem teszik tönkre a bejárat falát, addig nem okoznak kárt, s mivel árnyékot adnak, nem vágják ki őket. Nagyobb károkat a közelmúltban egyébként csak a 2010-es árvízkor szenvedtek a pincék. A tufa és a régi, rakott falak miatt nem is nagyon van mit átalakítani a járatokon. „A régiek tudták, mit kell vele csinálni, de aki mostanság hozzányúl, annak előbb-utóbb baja lesz vele”– mondja Furik Csaba polgármester. A terület a helyi úrbéri társaságé, nehéz keresztülvinni a fejlesztéseket, mert mindenkinek mindent meg kell szavaznia. Ezért nem fejlődik talán úgy, mint szeretnék. Viszont nemrég sikerült a villanyvezetékeket a földbe helyeztetni, mert az oszlopok közt ki-kidőlő akácok állandóan megrongálták őket. Egy projektnek köszönhetően 15 szőlőmotívumos kandelábert is elhelyeztek a soron, tehát az sem téved el, aki csak napnyugta után indul a pincéjéhez, vagy éppen… „Még ezekkel a szürke műanyag villanyszekrényekkel kellene valamit kezdeni, mert nem illenek a tájba” – vakarja a fejét Paholics Gábor.

A jelek szerint tehát a kisgéresi pincéknek elég nagy múltjuk van ahhoz, hogy jövőjük is legyen. A környék azonban még mostanra sem heverte ki a közeli borászati üzem 90-es években történt megszűnését, melynek következtében nagyon sokan felhagytak a szőlőműveléssel. Volt ugyanis olyan év, amikor a termést a felvásárlók ugyan elvitték, de nem fizettek érte. Egyesek inkább több bort készítettek, és azt próbálták meg eladni. Az utóbbi években viszont már érezni lehet, hogy a géresi pincék érdeklik a turistákat, jegyzi meg Furik Csaba. „Nekünk nincs másunk, csak ez a pincesor, ezzel kellene valamit kezdeni. Egyesek szerint az UNESCO világörökségi listáján is ott volna a helye” – mondja. A megyétől is kaptak már támogatást egy rendezvényre, tavaly sikeres volt a nyitott pincék napja, volt érdeklődés, sokan eljöttek például Kassáról. A térségben tehát tudják, hol van Kisgéres, és miért érdemes ide eljönni. És ha a gazda is látja, hogy jönnek, s jobban fogy a bor, a következő évben többet is készít, nem hagyja ott a szőlőt. Bár Tokaj közel van, a helyiek hangsúlyozzák, hogy nem tartoznak ahhoz a borvidékhez, és nem is akarnak, mivel száraz borokat készítenek, az édeseket nem kedvelik. Ez a pincesor azonban mindenképpen érdekes kitérő lehet azoknak is, akik Tokajba kirándulnak.

Öregebb, mint Amerika

A 80-as évekig nem volt villanyáram a pincékben, még megvannak a tufából kikandikáló, rozsdás fém gyertyatartók. Néhány éve amerikai vendégek azt kérték, hogy borkóstolás közben oltsák le a villanyt, meséli Paholics Gábor. „Gyertyánál ittunk. Nevettük is, hogy ez a pince öregebb, mint Amerika.” A nedves tufa alkotta mennyezetre néhány pincében pénzérméket tapasztanak. Az egyik német vendég papír bankjegyet akart, német márkát, de nem tapadt oda. „Mondtam neki, szúrd csak be a villanyvezeték mellé, majd kiveszem, ha zavarni fog” – így a rugalmas vendéglátó.