Még bírja

Kamondi Zoltán készülő filmjében eljátszotta szerepét, Ibsen Brandjában is újra színpadra lép a Nemzetiben, 80. születésnapjára különleges gálát rendez Jordán Tamás. Mindeközben állandó istápolásra szorul, egy percig sem maradhat egyedül. „Rossz” kezében, amióta visszajött a klinikai halálból, nem szűnik a fájdalom. De tűri, mert ahogy mondja, született tűrőbajnok.

* November végén, amikor már messze vagyunk a nyártól, nem vágyódik vissza a velemi házba? Csodás az a falu. Úgy húzódik meg a magyar–osztrák határ közelében, akár egy gyöngyszem az ékszerdobozban.

Sokszor úgy érzem, Velemtől messzebb van Budapest, mint fordítva, pedig kilométerekben ugyanaz a távolság. Velem nekem a teljes megnyugvás, a kikapcsolódás. Volt olyan időszaka is az életemnek, amikor két évig Velemen éltünk. Teréz, a lányom ott lett iskolás.

* Mesébe illő a ház, szép az udvara, a kertje, mindenütt fák és bokrok, a szomszédból átkukorékolnak a kakasok…

… Maár Gyula hiányzik nagyon. Mi úgy gondoltuk, itt fejezzük be majd, mint értelmiségi házaspár. Hogy majd ideköltözünk életünk végére. Vasárnaponként át szoktunk ugrani Bécsbe, a kedvenc kávézónkba, szeretem Kőszeget, Szombathelyt. Igen, itt akartunk élni. De ahogy mi megtaláltuk ezt a házat…! Lekísértem Maár Gyulát Kőszegre, ahol a Balázs Béla Stúdió filmjeit vetítették. Én akkor voltam életemben először Kőszegen, azonnal szóltam Maár Gyulának, hogy ezen a környéken vegyünk házat. Teréz lehetett egyéves, mondtam Anikának, aki fiatal korában Hollandiában egy arisztokrata családnál volt gyereknevelő, hogy két napra lemegyünk Kőszegre. A lányomnak is megmondtam, hogy »Terézke, két napig nem leszek«. Nem tudom, megértette-e, de amikor Cannes-ba mentem, akkor is közöltem vele, hogy hány napig leszek távol, és nyugodtan várt rám. Csak akkor zokogott, amikor megkaptam az Aranypálmát, és vissza kellett utaznom. A húgom tartotta az ölében, és hosszasan magyarázta neki, hogy egy nagy kitüntetést kapok, de Teréz akkor is sírt, mert azt hitte szegény, hogy ha hazajöttem, akkor már nem mozdulok el tőle. Na de a ház, a velemi ház!

* Elindultak Kőszegről, körülnézni.

Elmentünk egészen Sopronig, de nekem mindenütt volt valami kis bajom. Zsirán a falu végén meszelt egy asszony. Kérdeztem őt, hogy nem tud-e a közelben eladó házat. Rám nézett, és csak annyit mondott: »Velem való maguknak!« Mondom, az micsoda? »Egy falu. Tessék elhinni, az való maguknak.« Jó, köszönöm szépen. De én már addigra úgy elfáradtam, hogy azt mondtam: Maár Gyula, én már összeesek, sehova nem megyek! Két napja vezettem, már nem akartam házat látni, vissza akartam menni a szállodába. Még össze is vesztünk egy kicsit. Jó, akkor menjünk! Egyszer csak feltűnt a velemi templom a hegyen. Jön a kanyar, a templom már a másik oldalon. Aztán eltűnik, majd újra előjön. Hát, ezzel fogott meg Velem. Odaértünk a ház elé, megláttam, és azt mondtam, itt akarok élni. Ott is meszelt egy asszony. Tőle kérdeztem: »Van-e itt ház eladó? – Ez!« – és rámutatott arra, amelyik olyan nagyon tetszett. Az volt az egyetlen a faluban, amelyet meg lehetett venni. Jó, nem?

* Mennyit bír ki egyhuzamban Velemen?

Sokat. Én már ott is tudnék maradni. A karácsonyt, a szilvesztert mindig ott töltöm. Amióta Teréz megszületett, minimum két hetet mindig ott töltöttünk az év végén.

* Pilinszky János is ott pihent meg, amíg élt. Jó barátok voltak, verset írt szeretett Törőcsik Marijának.

A szomszéd barátném, Margitka öccse erdész. Az ő házának az emeleti részét vette ki Pilinszky. Az egyik erkély az utcára, a másik a rétre néz. Jánosom éjjel-nappal kávét ivott, és állandóan zenét hallgatott. Nem ordíttatta, mint a gyerekek, de ha átmentem hozzá, már az utca végén hallani lehetett. Mondom, »Jánosom, maga Rachmaninovot meg Beethovent hallgat, félek, hogy zavarja az embereket«. Azt mondja: »Ha abbahagyom picit, bezörgetnek, hogy hol a zene? Ilyen szépet sosem hallanak. Kérik, hogy tessék felrakni, János bácsi!«

* Ő volt Teréz keresztapja.

De Pilinszkyt, ugye, az ötvenes évek után nem közölték, versek helyett ezért írt meséket. Teréz már iskolás volt, az osztályfőnöke egyszer megkérdezte tőlük, hallotta-e már valaki Pilinszky János nevét. Senki nem jelentkezett. »És te, te miért nem jelentkeztél? – faggattam Terézt. – Képzeld el, mi lett volna, ha jelentkezem, és elmondom, hogy ő a keresztapám, és én kaptam tőle az első példányt!« – mondta a lányom. Ő ilyen. Így gondolkozik. Tisztára az apja. Mondtam neki, »az a szerencséd, hogy belőlem is örököltél valamit, nemcsak apádból«.

* Igaz, hogy Vasziljev, anélkül, hogy ön tudott volna róla, beült az Éjjeli menedékhelyre, mert látni akarta Viktor Rizsakov rendezését, és nyilván azt is, hogy ön milyen erőben van?

Tényleg nem tudtam, hogy ott van. Nem szóltak. Nyilván Vasziljev kérte, hogy hadd legyen meglepetés. A végén jött hozzám, mondom: »Anatolij, maga itt?« Nagyon tetszett neki az előadás, de olyan messze ült, hogy alig látott.

* S most egész nyáron Hemingway-szöveget tanult? Az öreg halászt?

Nem, dehogyis! Nem kell tudnom az egészet.

* Kinek az ötlete volt, hogy eljátssza ezt a szerepet?

Vasziljevé. Követi a színházi divatot. És most ez a divat a világban, hogy nagy színésznők, ha én is az vagyok, leülnek egy székre a színpadon, és olvasnak. Mindenütt szétverik a házat. Mert amit színház címén összebarmolnak, az tényleg sok. Túlburjánzik a sok ötlet, a lényeg meg elveszik. Én majd onnan kezdem el olvasni a szöveget – mondta Vasziljev –, ahogy az öreg bemegy a tengerbe. »Rendben, de a legelejét is el kell olvasnom – mondtam –, a nagy bekezdést, amikor Hemingway leírja, milyen a halász, hogy a naptól májfoltok vannak az arcán. És majd ott fogok felnézni, ahol azt írja, csak a szeme nem öreg, az olyan fiatal és annyira merész, és olyan mély, mint a tenger.« Ottlik Géza fordította a művet, aki csuda jó író, meg katonagyerek, de a halászathoz semmi köze. Még a halakat is összekeveri. Én sem ismerem a halakat.

* Párját ritkító előadás lesz, az biztos.

De azt azért közöltem a rendezővel, hogy »Anatolij, amikor a halálom után kijöttem a kórházból, annyira fel voltam dobva, hogy életben maradtam, hogy tíz órákat is tudtam próbálni, ahogy szoktunk. De most vagy csak délelőtt, vagy csak délután, mert többet nem bírok. Vagy vegye el a szerepet!« Nem mórikálom magam, embertelenül szenvedek. Hogy van ez a halott rész az agyamban, a kezem olyan embertelen görcsben van, hogy most már se éjszaka, se nappal nem tudok igazán aludni. Annyira fáj, hogy megbolondulok.

* S ha próbál vagy játszik, nem foglalkozik a fájdalommal?

Nem szűnik meg akkor sem. Ha a rossz kezemmel gesztikulálnék, mindenki arra figyelne. De tudok rajta uralkodni. Hatvan éve arra készülök, hogy ha be kell lépnem a színpadra, vagy azt mondják, hogy felvétel, indul, vagy el kell mennem egy nyilvános beszélgetésre, az idegrendszerem legyen abban az állapotban, amit a helyzet megkíván. S akkor a kezemet magamhoz szorítom… látja, most is be van kötve, mert hajnalban a kilincset nem tudtam megfogni, beleütöttem a kezem, és azóta sem áll el a vérzés. De most is csak arra koncentrálok, ami a dolgom. Erre még képes vagyok. Abban a pillanatban viszont, amint észreveszem, hogy már nem, többet nem lépek színpadra. Nem azért, hogy én jó vagyok-e vagy nem, hanem hogy végig tudom-e még csinálni azt, amit idegrendszerileg felépítettem. És az is lehet, hogy csak egyszer fogom eljátszani az öreg halászt, többször nem. A szerződést is majd csak akkor írom alá, amikor lejöttem a színpadról.

* Kaposvár óta, ahol legutóbb a Marguerite Duras-darabon dolgoztak együtt Vasziljevvel, nem is rendezett sehol a sztarec.

Mert ő ilyen ember! Azt mondta, ha megcsináljuk az öreg halászt, akkor elmegy rendezni a Comédie Française-be. Amióta száműzte magát Moszkvából, és Párizsba költözött, csak velem dolgozik. Ő engem sokkal nagyobb színésznőnek tart, mint amilyen vagyok. Azt nyilatkozta: »Dosztojevszkij, Csehov és Tolsztoj hazájában nincs olyan nagy színésznő, mint Törőcsik Mari, aki a nagy orosz szerepeket úgy tudja eljátszani.«

* Hatvanévesen, emlékszem, azt mondta nekem: »Most jöttem rá, mennyire jó élni!« Most nyolcvan…

… igen. Hatvanévesen még nem kellett szembenéznem azzal, hogy sajnos, vége. Akkor jutottam el odáig, hogy elgondolkoztam a koromon. Addig nem. Akkor jöttem rá, hogy milyen nagy dolog élni. Mert még volt időm. Amikor megtudtam, hogy életben maradok, nálam boldogabb ember nem nagyon volt, pedig ha van emberi kiszolgáltatottság, akkor én ott olyan állapotban voltam. De semmi nem érdekelt, csak az, hogy életben maradtam.

* Mikor érzi boldogabbnak magát? Reggel, amikor kinyitja a szemét, és kíváncsian várja, milyen lesz a napja, vagy este, amikor befekszik az ágyba, és örömmel konstatálja, hogy tartalmas napot zár?

Ilyenen soha nem gondolkodom, mert egyre nehezebben kelek fel, és az éjszakáim is borzasztóak. Fáradt is vagyok, nagyon fáradt. Alig alszom éjjelente. Egyszer megszámoltam, harmincszor keltem fel éjszaka. Nem foglalkozom a halállal. Az élet véges, ezt el kell fogadnunk. Nagyon gazdag életem volt, nagyon sok helyről kapom ezt vissza. Akárhova megyek is, mindenhonnan a múltam köszön rám. Ha kell, még össze tudom szedni magam. Még mindig kapok annyi erőt valahonnan, hogy át tudom lépni a fájdalmat. Felrázom magam. De tudja… Maár Gyulával minden könnyebb lenne. Velemben is, Pesten is.