’89 – mi volt közös, mi volt más, és miért halványul?

Mennyire voltak nagyok azok a különbségek, amelyek a keleti blokk országaiban a ’89-es rendszerváltást kísérték?

Ha a mikrotörténelmet nézzük, vagyis a családi eseményeket, a különbségek országonként nagyon jelentősek. A politikatörténet szempontjából azonban nem oly nagyok. Érdemes talán először azt megnézni, van-e közös rendszerváltásélmény Kelet-Közép-Európában. Én úgy gondolom, hogy van, és az érvek elég nyomósak. Ott van például a szovjethatalom eltűnése. Hogy ki hogy élte meg, az más kérdés, de eltűnt az az erő, amely évtizedekig befolyásolta a politikai és a mindennapi életet. Ez mindenhol megvolt. Közös nyilván az is, hogy az emberek felszabadulásként, nagy szabadságélményként élték meg az akkori eseményeket, de Magyarországon vagy Lengyelországban például már jóval korábban megindultak ezek a folyamatok. Hogy hol mekkorát robbant a változás, az országonként különbözött, mondjuk, a helyi sajtó hozzáállása miatt is. Csehszlovákiában és Bulgáriában például a végsőkig tartotta a magát a rendszer a korábbi irányvonalhoz, és simább volt az átmenet. A változás egy generációs szabadságélmény formájában élt tovább, tehát a mai 40-eseknél vagy 50-eseknél még jelen van, viszont a mai fiataloknak a felmérések szerint már olyan távoli, mint valamelyik középkori esemény. A nemzetközi politikában ’89 szintén elég meghatározó választóvonal.

Melyek voltak a különbségek az emberek mindennapjaiban országonként?

Egyes helyeken a társadalomnak több ideje volt felkészülni a változásra. ’84-’85-ben a közéletben olyan jelek mutatkoztak, amelyek az egyszerű embereknek is jelezték, hogy változnak az idők. Indulhattak független jelöltek a választásokon, lehetett beszélni ’56-ról, Kádárt félreállították, tehát ’88-ban már folyt egy társadalmi párbeszéd. Egy lengyel családnál ez az élmény felbukkant, mondjuk, már a ’81-es, majdnem-hadiállapotok között is, amelyekben a munkáscsalád megélte az ínséget. Magyarországon pedig megélték, hogy a ’80-as évek közepétől már elég sok mindent lehetett a sajtóban olvasni, és lehetett vállalkozni is. Csehszlovákiában ilyen egyáltalán nem volt. Bár ’88 végétől a nemzetközi helyzetből látható volt, hogy változni fog a világ, ’89 őszén a csehszlovák pártsajtó még mindig a régi sablonokat ismételgette.

Ez az élmény az emberek körében és a politikusok szónoklataiban is egyenes összefüggésbe került az 1956-os magyar szabadságharccal, Csehszlovákiában pedig az 1968-as szovjet bevonulással. Hogy látja ezt az újabb történelemtudomány?

A ’89-es változások történeti értelmezése lényegében azonnal megkezdődött, s 1956 és 1968 volt az, amire ráépült. A mi környezetünkben a szabadság mint történelemformáló tényező ’56-ban és ’68-ban bukkant fel korábban. De ez a kizárólagosság mára már kezd elhalványulni. A történelemtudomány az elmúlt 25 évben ’89-re egy újabb réteget rakott rá. Felmerül a kérdés például, hogy ami akkor történt, mennyire volt az egyes országok döntése, és mennyire volt irányított, nagyhatalmak által irányított folyamat. Ma már ennek van egy ilyen dimenziója is. Mennyire voltunk mi akkor szabadok, vagy épp mennyire volt ez kívülről befolyásolt folyamat? Mert a köztörténet ugyan a szabadság eszménye köré vonja a ’89-es nagy élményt, de a szakirodalom egyre többet ír arról, hogy ’89 a nemzeti ügyek mellett nagyhatalmi egyezkedés is volt. Egyre több olyan forrás szól egykori nyugati politikusok vélekedéseiről, melyek szerint ott egyáltalán nem volt mindenki elragadtatva a változásoktól. Az már köztudott, hogy a Szovjetunió erjedését az USA már a 80-as évek közepétől fékezni próbálta, félve, hogy nem lassú átalakulás, hanem hirtelen összeomlás következik be, és ez káoszba dönti Kelet-Európát. Magyar források olyan diplomatavéleményeket hoznak elő, amelyek szerint a nyugati államoknak nem volt érdekük, hogy Közép-Európában gyorsan menjenek végbe a változások. ’88–89-ben Nyugatról nézve a belső stabilitásunk, az etnikai zavargások megakadályozása mindennél fontosabb volt, mert utóbbiak veszélyeztethették a térséget. Ezek voltak a külső szemlélők szempontjai a mi belső szempontjaink mellett.

Miben tértek el a kelet-európai rendszerváltások a világ többi részében zajló hasonló folyamatoktól?

A 20. században rekordmennyiségű rendszerváltás volt a világban. A ’89-es kelet-európai változásokat az különbözteti meg a többitől, hogy viszonylag békések voltak. A 80-as évek tele vannak rendszerváltásokkal a világban, de például ritkaság, hogy egy ázsiait vagy dél-amerikait ne kísért volna polgárháború, menekültek milliói. Nálunk békés, alkotmányos, civilizált átmenet volt, néhány kivételtől eltekintve. Romániában a Ceauşescu házaspár bukása és erősen medializált kivégzése emblémája volt a folyamatoknak, de inkább az ő elvakult és ostoba uralkodási módjukra volt jellemző, s kilógott a sorból. A térségben a legtöbb helyen nem így váltottak rendszert.

A mai napi politikában nagyon nehéz új tartalommal megtölteni 1989 emlékét, egyes vezető politikusok ráadásul mintha tudatosan ignorálnák. Talán ez is oka lehet, hogy az időben előrehaladva jelentőségét az emberek egyre halványabbnak látják?

Egyetértek. ’89 szerintem meg fog maradni mint történelmi cezúra, a középtávú jövőben biztosan, mivel azok életében, akik megélték, olyan változást hozott, hogy nem lehet ignorálni. Hogy nehezen tudunk vele mit kezdeni, az azért is lehet, mert ez a szabadságélmény, amely akkor annyi embert magával ragadott, mára átalakult. A történelmi kutatás eredményeként látjuk, hogy a jobb, igazabb világért folytatott harc gyorsan elitek harcává vált. A kulcscsörgetés alkalmi politikai alkukká változott, a széles tömegek kiszorultak az élményből. Jó példa Lengyelország. Ez volt az első kelet-európai ország, amelyben szabad, az állampárttól független szakszervezet létrejöhetett. 1980-ban a Szolidaritás tagságának több mint 80 százaléka munkás volt. ’89-ben nagy sikert ért el a választásokon, de ekkor tagjainak már csak 15 százaléka volt munkás. Többségbe került a szervezetre rátelepült politikai elit. 1990-ben az első szabad csehszlovák választások előtt, amikor Václav Havel Komáromba látogatott, úgy szervezték meg az eseményt, hogy olyan helyen legyen, ahol a délutáni műszakból érkező munkások is jelen lehetnek. Ma ki van tekintettel ilyesmire? Ki számít a munkásokra? A szabadságélmény elpárolgásának tehát köze van egy politikai rétegcseréhez, s az új réteg feltehetően eltávolodott ’89 szellemiségétől; ezért is lehet, hogy ma már nem annyira érezzük, mi volt a rendszerváltás lényege.