„Kiváltságom az itt maradás”

„Otthonról, Fülekről jövök. Olyan forgalom volt az úton, hogy azt hittem, soha nem érünk vissza – fújja ki magát. – Havonta egyszer, amikor hazamegyek, az mindannyiunknak ünnep. Akkor ki se mozdulok a városba, legfeljebb néha, este. Ha szép idő van, a kertben sütünk-főzünk, a pulik sündörögnek körülöttünk, a darazsak meg távolról figyelnek. Mintha minden élettel telibb, személyesebb volna a szülőföldemen. A legjobb gondolataim, ötleteim is mindig ott születnek. Minden eszembe jut. Főleg a dimbes-dombos Ipoly mente, ahol gyerekkoromban ezer kullanccsal a hátunk mögött játszottunk. Ahogy telnek az évek, egyre jobban érzem, hogy a folyó nehéz, sűrű illatába mennyi minden ragadt bele. Mosolyok, szavak, csendek… a nagyapám emléke. Amikor Pion István Atlasz bírja című verseskötetében eljutottam addig a sorig, hogy »Tél volt, és amikor apámat átcsempészték az Ipolyon, belefagyott egy anyai mosoly…«, nem bírtam megállni, hogy ne írjak neki és kérdezzem meg, számára mit jelent az Ipoly. Kiderült, hogy hét kilométerre tőlünk, a folyó túloldalán nevelkedett. És még ha ott egy másik ország partját mossa is a víz, ugyanazok az ingerek, ugyanazok a hatások, ugyanúgy azt éreztük, hogy az Ipoly maga a »szakadatlan teremtés«. És talán pont ezért tudtunk később, amikor szerkesztette a Túlzásokat, annyira könnyen együtt gondolkodni.”

»Nem én írtam a Hiszekegyet, de én mondtam el a legszebben. Neked én mondtam el először, s én mondtam tényleg a legszebben« – vallod nagyapádhoz írt leveleidben. Ennyire nehéz, tíz év után is elengedni őt?

Valami miatt nem megy. Talán nem is akarom. Másodéves egyetemista voltam, vasárnap délután indultam vissza Nyitrára a kollégiumba, búcsúzóul meg akartam puszilni, mint mindig, de azt mondta, ne, náthás, majd a jövő héten kettőt adok. Kedden a Kis Tehén tánczenekar koncertjén voltam. Lemerült a telefonom. Amikor újra bekapcsoltam, majd száz nem fogadott hívás várt a szüleimtől. Nem búcsúztunk el. Lehet, ezért érzem úgy máig, ha hazamegyek, hogy valahol ott van ő is. A diófa alatt, a kedvenc helyén, ahol akkor is ült, amikor még pufók gyerek koromban megkérdezte: »Mondd, Robikám, ha te nagy leszel, mi szeretnél lenni?« Én meg rávágtam, hogy gazdag. Belekortyolt a borába, majd halkan csak annyit mondott: »Ne gazdag legyél, Robikám, hanem boldog.« Igyekszem. És azt hiszem, egyre jobban megy.

És ezt csak mondogatta, vagy meg is tanította veled?

Hihetetlen jó kedélyű ember volt, aki soha senkiben és semmiben nem a rosszat látta. Nem is kereste. Egyszer például gulyást főztünk ketten, és én szörnyen elsóztam. Minden kanál után elmondta: »Hát ez aztán jó sós, fiam, de azért jó fröccsel lemegy.« És mosolyogva, minden kanál után egyre bölcsebben, öblögette le az egész tányér gulyást. Szerette elsomolyogni a dolgokat, amikor meg már nem lehetett, akkor bántó él nélkül, egy mondattal telibe tudta találni a másikat. Mindenki becsülte, szerette. Neki még azt is elnézték, hogy a rendszerváltás előtt párttitkár volt, utána meg kántor. Ő volt mindenki Laci bácsija (Vámos László, a Csehszlovák Rádió magyar adásának tudósítója – a szerk. megj.). A nagyapám.

A pedagógusok megbecsülése, megítélése a rendszerváltás óta sajnos sokat romlott. Két tanító gyermekeként mégis ezt a nehéz-szép pályát választottad. Elhivatottságból vagy jobb híján döntöttél így?

Nehéz kérdés. Annak idején, Szvorák Zsuzsa tanárnőnek köszönhetően még a füleki gimnáziumban megismerkedtem a színjátszással, ami sokkal jobban érdekelt, mint a soha meg nem írt házi feladataim. A fogalmazásokat viszont becsülettel letudtam mindig. Negyedikben a Ferenczi Anna-díjat is elnyertem. Mégsem jelentkeztem a színművészetire. Gyáva voltam. A könnyebbik utat választottam. De játszottam, a Nyitrai Egyetemisták Kínjátszó Körében, majd a pozsonyi HomoDramban, most meg a komáromi Munka utcai alapiskolában vezetem a Pogácsakedvelők drámakört.

Nem bántad meg, hogy lemondtál a színészetről? Több díjat is nyertél vele, sőt Glowaczki Negyedik nővérében az orosz kéjlány és a szolga szerepének párhuzamos alakításáért a legjobb férfi-női alakítás összevont fődíját is neked adták a Jókai Napokon!

Nem. Szeretek tanítani. Helyemen vagyok. A Pogácsakedvelők meg a szívem csücske! Pedig nem indult túl könnyen. Az elképzelésem az volt, hogy egy szövegszegény, zenére, mozgásra, játékra, gesztusokra épülő, sajátos hangulatú előadásmódot fejlesszünk ki. Hol én próbáltam magyarázni a gyerekeknek, hol meg a gyerekek próbáltak magyarázni nekem. Az első évben Örkény István Végzet című ötpercesét vittük színpadra, de ki sem jutottunk a Duna Menti Tavaszra. Csalódott voltam. Aztán esett le, hogy hoppá, én alapiskolában tanítok, itt mégsem halhat meg minden szereplő a darab végére! Tanultam belőle. Azóta már kétszer kaptunk aranysávos minősítést. Az idén Ember, vagy amit akartok, ember vagy, mit akartok? előadásunkra már a tágabb szakma is felfigyelt, meghívást kaptunk Szekszárdra a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó-találkozóra is. De ez nem csak az én érdemem. Fantasztikusak a gyerekek. Két diákom, Angyal Krisztián és Králik Máté az országos szavalóversenyen is első helyezést ért el. Nagyon jó érzés.

Tanítasz, rendezel, verset írsz, a slam poetry országos bajnoka vagy – úgy érzem, mintha a testnevelés kicsit háttérbe szorult volna az életedben.

Woody Allen mondta az Annie Hallban, hogy »aki nem tudja csinálni, az tanítja, és aki tanítani sem tud, abból lesz a tornatanár«. Van egy stigmája. Pedig az egyetemen mi voltunk azok, akik a legtöbb időt töltöttük tanulással. Antropomotorika, biomechanika, fiziológia, és nem volt mellébeszélés. A gyakorlati órákon meg egymás után sérültünk meg. Elsőben 167-en voltunk, a végén 7-en diplomáztunk. Amióta testnevelést tanítok – ennek most már nyolc éve –, s odafigyelek arra, hogy a gyerekek ne engem szeressenek meg, hanem a sportot, mert csak akkor válik hosszú távon is életük részévé a mozgás.

Hát, nem lehet könnyű, főleg, hogy már nem akad fiatal, aki ne ismerné a nevedet, aki ne tudna idézni tőled pár sort. Pár olyan sort, amelyben bizony, még ha néha nyelvi játékosságba bújtatva is, komoly társadalomkritika rejtőzik. Nem nyomaszt az ezzel járó felelősség?

Egy jó költő, az maga egy párt. És az én »pártom« hiszi, hogy nekünk, szlovákiai magyar gyerekeknek kiváltságunk a maradás. Én nem akarom tologatni a határokat, nem vagyok szélsőséges. Számomra ez érzelmi kérdés. Itt vannak a gyökereink, itt vettünk először levegőt, itt váltunk magyarrá, itt élünk. Csak nem mindegy, hogyan. Egymást marva, bántva vagy elfogadva, szeretetben. Mert ha folyamatosan jobbra-balra tekintgetünk, széthúzunk, akkor a végén belefáradunk a magyarságunkba. A történelmi múltból nemcsak az évszámokra, nevekre kell emlékeznünk, hanem tanulni is belőle, levonni a következményeket és megkérdezni: »nagymagyar, mondd, egy karlendítés, az hány magyar élet?«

De lehet, hogy ez nem mindenkinek tetszik. Nincs benned félelem?

Nem lehet félelemben élni. Megesett már velem, hogy szélsőségesek próbálták rajtam nyomdafestéket nem tűrő stílusban számon kérni az Üzenet slam poetry szövegemet és a videóját. Mit gondolok én magamról, hogy merek másképp gondolkodni – szajkózták, tanácsokkal láttak el, jobbnál jobbal, én meg egy idő után megelégeltem, és angolosan távoztam a beszélgetés helyszínéről.

Nem zavar, hogy a slam poetry szövegek csak a mának szólnak?

Soha nem idealizáltam túl, pedig Budapesten már három gimnáziumban tanítják a slam-szövegeimet. Pontosan tudom, hol van a helye. Három perc szabadság a színpadon. Itt hatvan százalék az előadó-művészet, ami ha nem elég jó, nincs meg a hatás, nem üt akkorát a szöveg a végén, és csak a maradék negyven a költészet. Leírva pedig jó, ha százból egy megállja a helyét úgy, mint az Üzenet.

Mikorra várható, hogy ismét Túlzások-ba esel?

Készülök rá. Kergetik egymást a fejemben a szavak: haza, identitás, magyarság, nagyapa, család, szerelem… Hm, azt nem is mondta a nagyapám, hogy ennyi minden kell a boldogsághoz!