Hittel és alázattal

New York utcáin kéreget egy hatvanas hajléktalan. Sapkája homlokába húzva, ócska kabátja egyszerre ágya és takarója. Papírpoharában pár dollár, tekintetét kerülik az emberek. Ez is ő: Richard Gere. Hollywood egyik ikonikus arca.

Hunyorogva néz körbe a szalonban, ahol vele szemben ülök, szemüvege a kezében. Csuklóján aprócska fagolyók füzére, kérdezem, hol vette, azt mondja, kapta, Indiában. Jó, akkor kezdjük ezzel, legalább túl leszünk a nehezén, fut át az agyamon, előbb-utóbb úgyis szóba jött volna, hogy hithű buddhista.

* Indiában forgatta nemrég a Hotel Marigolt. Gondolom, boldogan vállalta.

Réges-régi vágyam teljesült ezzel a filmmel, hiszen India mesébe illő ország, a világ egyik legszebb helye. Nagyon vártam már, hogy egyszer ott forgathassak, és most sikerült. Ráadásul egy remek vígjátékot hoztunk össze, csupa tehetséges kollégával. Az a négy hét Dzsaipurban maga volt a csoda. De tényleg! Már vagy negyven éve járok Indiába, néha háromszor is egy évben, de legtöbbször Himácsulpradesbe és Karnátakába, ahol a tanítóim élnek, de annál délebbre most mentem először. Elképesztő helyekre jutottam el. Meg is fogadtam magamban, hogy a következő húsz évben csak arra a tájra fogok járni.

* S az igaz, hogy a Greenwich Village-i háza mellé meditációs gerendaházat építtetett?

Mi ebben a különös? Hit nélkül nem élhet az ember. A hit alázatra tanít. Alázatra az élet és az embertársaink iránt. A dalai lámához fűző barátságom is rengeteg energiával tölt fel. A Tibet House nevű szervezetet is azzal a céllal hoztuk létre, hogy összefogja azokat, akik a buddhizmusban találták meg önmagukat, és most együtt harcolunk a tibeti kultúra megőrzéséért. Nyolcvanéves a dalai láma. Ebből az alkalomból is újra és újra elmondom mindenütt, amerre járok: ha az emberek elveszítik a talpuk alól a talajt, önmagukat veszítik el. A fejlett államoknak kötelességük segíteni a világ szegényebb országait.

* New York forgatagában, amikor a Kihagyott idő hajléktalanját játszotta fényes nappal, mit tapasztalt? Mennyire segítőkészek az emberek?

Ott álltam beöltözve, kezemben a pohárral. Tudtam, hogy életre szóló élményben lesz részem. Először is nem akartam, hogy felismerjenek. A stáb tagjai úgy elvegyültek a tömegben, hogy senki nem vette észre őket, így a járókelők figyelmét még egy kamera jelenléte sem hívta fel arra, hogy itt forgatás zajlik.

* Meg is fordult a fejemben, miközben néztem a filmet, hogy miképpen tudott ilyen szabadon létezni, kéregetni.

Úgy, hogy senki sem ismert fel! Ha valaki meglátta, hogy elindulok felé, vagy nyújtom felé az üres poharat, nagy ívben kikerült, vagy nem nézett a szemembe.

* Mennyi ideig ácsorgott a tömegben?

Nem egész egy óráig.

* Bevétel?

Két és fél dollár.

* Nem sok.

Nagyon kevés. Vagy rosszul csináltam, vagy ilyen sóherek az emberek. Nem tudom. Csak azt, hogy a többségük átnézett rajtam. Pedig a hajléktalanok ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a bennszülöttek vagy a menekültek. Nincstelenek. Elveszítették a tetőt a fejük fölül.

* Az ön esetében mi volt az a pont, amikor nagyobb fordulatszámot vett az élete?

Több ilyen pont is volt. Az első Londonban, amikor bekerültem a Grease-be. Kirobbanó sikere volt a musicalnek. Sok pénzt kaptam érte. Vettem is azonnal egy jó kis motort, azzal száguldoztam a városban. Huszonhárom évesen az volt számomra a felhőtlen boldogság. Enyém volt a világ. Legalábbis akkor azt hittem. Újabb lépcsőfok volt a Mennyei napok, Terence Malick rendezésében, 1978-ban, majd két évvel később az Amerikai dzsigoló, Paul Schraderrel.

* Álljunk meg egy pillanatra! Hadd kérdezzek rá egy fotóra. Herb Ritts egyik leghíresebb képére, amelyet 1977-ben készített önről San Bernardiban. Atlétatrikó, farmernadrág, benzinkút.

* Nem benzinkút, autószerviz! Igen az egy jól sikerült fotó. Én is szeretem. A világ legkülönbözőbb pontjain tették már elém, hogy írjam alá, de ennél többet nem jelent. Huszonnyolc éves voltam, amikor Herb Ritts felkért a fotózásra. Örülök, hogy belementem.

* Milyen érzés majdnem négy évtized elteltével szembesülni egykori önmagával?

Sejtem, mit akar hallani. Igen, múlik az idő, és mi változunk. Én már ezt rég elfogadtam. A buddhizmus sok mindenre megtanítja az embert. Az időt senki sem tudja legyőzni. Közhely, tudom, mégsem mondhatok mást. Tehát semmiféle fájdalmat nem kelt bennem a kép. Egyébként is befele élek. A hit a lélekben lakik.

* S a zene? A zene hol lakik? Ezt csak azért kérdezem, mert a Micsoda nő!-ben és a Kihagyott időben is remekül zongorázik.

A zene érzelmi alapokon születik, az érzelmek pedig elválaszthatatlanok a lélektől. A hatvanas évek második felében egyébként már tűrhetően fújtam a trombitát, és még gitároztam is. Zongorázni később kezdtem. A Kihagyott időben csak improvizálok. Odaültem a zongorához, tíz percig játszogattam magamnak, az operatőr felvette, és abból lett aztán a filmbeli jelenet. Hasonló történt a Micsoda nő! forgatásakor is. A szálloda bárjában volt egy zongora, s a felvételek szünetében gyakran játszogattam rajta. Abból jött aztán az ötlet, hogy éjszaka majd lemegyek a szobából, és csak úgy magamnak elkezdek zongorázgatni.

* Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy önök ketten játsszák majd a főszerepeket? A váratlan kalandba bonyolódó milliomost és a »jó falatra« vadászó luxusprostit?

Többen is szóba jöttek a szerepre. A nők közül Michelle Pfeiffer, Kim Basinger, Meg Ryan, sőt még Sharon Stone is, a férfiak közül Al Pacino. Elsőként Julia Robertset választotta ki a rendező. Én sokáig vonakodtam, nem tetszett a forgatókönyv. Úgy éreztem, nincs mit mutatnom a szerepben. Ott állok majd Julia mellett, mint egy üres ruhafogas. De a rendező, Garry Marshall ragaszkodott hozzám. Be is vetett egy trükköt. Bemutatott Juliának, és még ugyanabban a percben elrohant. Magunkra hagyott. Úgy fél óra múlva felhívott, hogy: »Na, mi van, tetszik a csaj?« Julia akkor tájt még nem volt ismert, alig múlt húszéves. S amíg a rendező győzködött a telefonban, hogy vállaljam el a szerepet, addig Julia egy darab cetlire azt írta: »Nagyon kérem, mondja azt, hogy igen!« Ez annyira meghatott, hogy már nem volt szívem kihátrálni a produkcióból. De a forgatókönyvet alaposan átírtuk.

* Tíz évvel később aztán ismét Julia Robertsszel játszott, az Oltári nőben.

Azt már nem éreztem akkora kihívásnak, de a stúdió és főleg a rajongók részéről olyan nagy nyomás nehezedett rám, hogy belementem. Nem sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, ott már nem úgy működtünk Juliával, mint a Micsoda nő!-ben. Hiányzott belőlünk az a bizonyos sistergés, ami az első filmben megvolt.

* Gondolták is sokan, hogy majd magánemberként is szép párt alkotnak.

Nem zúgtunk egymásba. Ha megtörtént volna, nem hiszem, hogy ugyanazt nyújtjuk a filmben, mint így, hogy csak a szerepre koncentráltunk.

* A Kihagyott idő hajléktalanjához mennyi »előtanulmányt« végzett?

Mivel támogatok egy hajléktalanokat segítő alapítványt, semennyit. Korábban is gyakran megfordultam egy-egy New York-i szálláshelyükön. Közelről láttam dolgokat. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy tudjam, mit érez egy ember, ha mindent elveszített. Nem abba kapaszkodtam színészileg, hogy majd egy régi sapka és egy ócska kabát meg a borosta elindít egy úton. Hajléktalannak lenni lelki állapot. Az arcommal kellett megmutatnom, ami a bensőmben zajlott.

* Hány napig élte ezt a kisiklott sorsot?

Kisebb megszakításokkal három hétig forgattuk a filmet. Különös élmény volt. Még hogy nem a ruha teszi az embert! De igen! A Franny milliárdosaként nem mozoghattam volna olyan szabadon New York utcáin vagy a főpályaudvaron. Nagyon sokan felismertek volna. Egy hajléktalannak viszont bele sem néznek a szemébe. Úgy húznak el mellette, mintha ott sem volna.

* Filmjei közül most nyilván erre a legbüszkébb, hiszen ilyen mélyre csúszott figurát sosem játszott még. A Mennyei napok, csaknem negyven év távlatából, mennyit nyom a latban?

Rengeteget. Az volt az első filmem, amely az egész világot megszólította, és Cannes-ban is kiemelkedő sikert aratott. De elárulom: ott sem én voltam az egyetlen jelölt. Terrence Malick sokáig spekulált, hogy hármunk közül kit válasszon. A végén én hívtam fel őt, nehogy eszébe jusson berendelni még egy válogatásra, mert nem megyek. Elég volt már a huzavonából. »Te is belebolondulsz, meg én is« – mondtam. Így döntött aztán mellettem, és egyikünk sem bánta meg.

* Az emberi jogok védelmezése mellett önkéntesként is dolgozott már különböző menekülttáborokban. Tibeti fotóit a Zarándok című fotóalbumában jelentette meg, amelynek bevételéből újabb alapítványt hozott létre a tibetiek megsegítésére. Honnan ez a nagyfokú érzékenység, mi hajtja ekkora erővel az elesettek és az elnyomottak felé?

Ötgyerekes család másodszülöttje vagyok, apám biztosítási ügynökként dolgozott, ami nem jelentett állandó bevételt, édesanyám pedig velünk, gyerekekkel volt otthon. Éheznünk szerencsére sosem kellett, de az utolsó centről is pontosan tudtuk, mire ment el. És láttam sok nyomornegyedet a világban, méltóságuktól megfosztott bennszülötteket, láttam, mire képes az ember – az embertársával szemben. A szívem mindig azok felé húzott, akik segítségre szorultak. Boldog vagyok, hogy ilyen csodás lehetőségeket kaptam a színészi pályán, de még jobban boldogít a tudat, hogy adhatok abból, amit kaptam. Tizenöt éves a fiam, forgathatok bárhol a világban, egy hét munka után repülök haza, hozzá. Hosszabb időt nem tudok eltölteni nélküle. Én már látom rajta, hogy benne is ott a segítőkészség. Hogy észreveszi azt, amire én is odafigyelek. Jöhet bármilyen film, bármilyen siker, a legeslegboldogabbá mégis ez tesz.