Mind menekültek vagyunk

Ha nincs vasorrúd, ne is gyere!

Úgy kezdődött, hogy át kellett menni a fémdetektoros biztonsági ellenőrző kapun, az meg elkezdett sípolni. Erre a vámtiszt megkért, hogy vegyem le a nadrágszíjamat, mert annak a fémcsatja bolondítja a fémkeresőjüket. Hiába mondtam, hogy nem vehetem le, mert akkor leesik a nadrágom, azt mondta, akkor tartsam, mert nadrágszíjastul nem engednek át. Hát megmarkoltam a nadrágot, de nem sokat segített a szíjtalanítás, mert így is besípolt a fémkereső. A vámos mindjárt kiszúrta, hogy most meg a bakancsom a ludas. Nem tévedett, merthogy acélorrú munkásbakancsban indultam én neki a világnak. Az angliai raktárból ugyanis, ahol munkát vállaltam, azt üzenték, akinek nincs fémorral ellátott biztonsági lábbelije, azt be sem engedik a munkahelyre. Szerencsére otthon volt éppen egy pár vadonatúj vasorrú bakancsom – amióta felhagytam az újságírással, építőmunkásként ilyet viseltem. A probléma csak az volt, hogy a bakancs nagy is, nehéz is, a repülőgépre pedig erősen korlátozott súlyú csomagot lehet csak felvinni. Hogy a bakancs ne foglalja el az utazótáskában a házikolbász meg a pálinka helyét, úgy döntöttem, a legegyszerűbb, ha a téli cipőmet otthon hagyom, és munkásbakancsban vágok neki a világnak a februári hidegben. Otthon még mondtam is tréfából a feleségemnek, hogy a reptéren majd lehúzzák a lábamról a fémbetét miatt. Arra azonban nem számítottam, hogy közben a nadrágom is le akar majd esni.

Azóta kétszer hagytam itt Angliát, és kétszer jöttem vissza újabb munkahelyre, mert otthon nem találtam olyan munkát, amelyből a három gyerekemet tisztességesen eltarthattam volna. Ezt a „visszaemlékezést” egy nottinghami bérelt szobában írtam, talán okulásul is szolgálhat azoknak, akik hasonló céllal indulnak a világba, mint én tettem közel négy éve.

Falnak támasztott vaságy

Miután 2009-ben otthagytam újságírói állásomat, két éven keresztül sikertelenül próbáltam külföldön munkát találni. Több internetes ajánlatra is jelentkeztem, míg végül egy zólyomi közvetítő cég ajánlott munkát Warringtonban, egy Liverpoolhoz közeli városban. A liverpooli repülőtéren már várt annak az angol munkaközvetítőnek a képviselője, amelynek a szlovák ügynökség közvetített bennünket, szlovákiai álláskeresőket. Amint később kiderült, az angol ügynökség – amelyről sokáig azt gondoltam, lengyel, mert Warringtonban csak lengyel menedzserei voltak – egy másik angol cégnek dolgozott be, az meg a fő munkaadónak volt a bedolgozója. Lehet, hogy bonyolultan hangzik, de ez a valóság: legalább hárman húzzák le a bőrt a szegény külföldi vendégmunkásról. Szóval a liverpooli repülőtéren már várt ránk az angol ügynökség lengyel képviselője, és elvitt bennünket a warringtoni szállásadóhoz. Tudnivaló, hogy amíg idáig eljutottunk, komoly kezdőtőkét kellett befektetnünk a vállalkozásba. A szlovák ügynökségnek 250 eurót fizetni a közvetítésért, meg 115-öt a repülőjegyért, az angliai szállásadónak 130 fontot előre kétheti lakbérre, 60 fontot letétnek és további 90 fontot, mint írták, asszisztensi szolgáltatásokért; de mint később kiderült, semmi más szolgáltatást nem nyújtottak, mint hogy elszállítottak a repülőtérről a szállásra. (Életem legdrágább taxija volt.) Ahhoz képest, amennyi pénzt kifizettünk, nem vártak vetett ággyal. Sőt! Amikor este tízkor megérkeztünk, a szállásadó akkor kezdte törni a fejét, hogy melyik házában helyezzen el bennünket. Végül hármunkat – rajtam kívül egy turócszentmártoni meg egy szliácsi fiút – egy olyan kertes „családi” házba vitt az angol szállásadó csallóközi magyar származású segédje, ahol már lakott négy szlovákiai fiatal. Engem egy kis emeleti szobába küldtek. Egy ócska komódféle bútoron kívül csak egy ruhaszárító állt benne, teleaggatva mosott ruhaneművel. Első gondolatom az volt, hogy eltévedtem, és a szobám helyett a ruhaszárító helyiségbe nyitottam. De megnyugtattak, hogy nem, jó helyen vagyok: a szárítót mindjárt elviszik, aztán enyém a szoba. Na jó, de hol aludjak, hiszen még ágy sincs benne? „Dehogy nincs, ott van a falnak támasztva” – nyugtattak meg. És tényleg! A hátsó falnak támasztva ott álltak egy szétszerelt vaságy darabjai, egy nagy matraccal együtt. Jaj de jó, lesz hol aludnom, már csak össze kell szerelnem az ágyat. De amikor a lakbért, meg az asszisztensi díjat kérték, nem mondták, hogy csavarhúzót is hozzak magammal. Még szerencse, hogy előtte olyan építőcégnél dolgoztam, ahol akkor is el kellett végezni a munkát, ha nem volt éppen arra való szerszámunk. Hát most is az ollómmal szereltem össze fekhelyemet. És én még jobban jártam, mint újdonsült kollégáim, akikkel aznap ismerkedtem meg a pozsonyi repülőtéren. Ők nemcsak közös szobát kaptak, hanem közös ágyat is. A két vadidegen férfi kénytelen volt egy házastársi dupla ágyban aludni. Igaz, a landlord (így nevezik az angoloknál a főbérlőt) két napon belül hozatott nekik külön fekvőhelyet, miután kifejezték jogos felháborodásukat. De még ők is jobban jártak, mint az a néhány szerencsétlen, akiknek a városközponti tömegszálláson ablak nélküli szoba jutott. A vasúti raktárból átalakított hatalmas épületben voltak olyan, a közös lakásból nyíló apró szobák, amelyeknek egy részén üvegtéglából volt a fal, ezen jött be némi fény – az óriási előcsarnokból. Nyitható ablakuk azonban nem volt.

Marihuánás partik

Persze voltak más, jobb szálláshelyek is a városban, és a legtöbben rövid időn belül le is cserélték az első napon kapott „kényszerlakásukat”. Mi a turócszentmártoni barátommal azért hagytuk ott a „vaságyas” házat, mert kiderült, hogy a már ott lakó szlovákiai fiatalok igencsak behódoltak az Angliában mindennaposnak számító bódító füveknek. Gyakran rendeztek olyan hangos marihuánás partikat, hogy mi, többiek nem tudtunk aludni. (Amikor három évvel később London egyik elővárosában vállaltam raktári munkát, és egy londoni cseh ügynökségen keresztül kaptam szállást, a bérleti szerződésben az állt: nagyobb mennyiségű kábítószert tilos a lakásban tartani. Eszerint kisebbet lehet. Általában hevert is egy-két kis tasak marihuána a konyhaasztalon.)

Mindezeket csak azért ecsetelem, hogy érzékeltessem, mi mindenre számíthat az, aki egy ügynökség kénye-kedvének kiszolgáltatva vág neki az ismeretlennek. Igaz, hogy a szlovákiai ügynökség adott választási lehetőséget: vagy fizetünk még egy rakás pénzt azért, hogy szállást keres nekünk, vagy saját magunk szerzünk szállást. De ki az, aki egy vadidegen városban, ahol egyetlen ismerőse nincs, tud előre szállást biztosítani? Mert az interneten legfeljebb szállodát vagy panziót talál. A külföldi munkavállalók rászorultságát kihasználó szállásadók nem a világhálón hirdetik magukat.

Hűtött csirke, meleg banán

Az első munkahelyemen, Warringtonban, ahol főleg ruhaneműt csomagoltunk egy raktárban, elég tisztességesen lehetett keresni. Ezt két és fél év után azért hagytam ott, mert már nagyon hiányzott a családom. De otthon megint csak nem találtam rendes munkát. (Az igazat megvallva, fél évig nem is kerestem komolyan. Bolond lettem volna, hisz az angliai keresetem alapján akkora munkanélküli-segélyt kaptam, amekkora fizetésem újságíróként sosem volt.) Aztán megint csak Angliában találtam állást, ezúttal egy londoni élelmiszerraktárban. Innét két hónap múlva „megszöktem”. Nem mintha a munkát nem bírtam volna, habár az is sokkal nehezebb volt, mint a ruhacsomagolás, hanem az egészségemet féltettem. Igaz, a szlovák ügynökségnél említették, hogy van ott hideg meg meleg raktár, az egyik plusz 1, a másik plusz 12 fokos hőmérséklettel. Akkor mindjárt rákérdeztem, nem fognak-e egyikből a másikba küldözgetni, mert akkor nem vállalom. Megnyugtattak, hogy ha egyszer a hideg raktárba osztanak, akkor egész nap ott fogok dolgozni, ha meg a melegbe, akkor az egész műszakot ott húzom le. Hát nem így volt. Gyakran előfordult, hogy miközben a hűtött csirkecombos ládákat pakoltuk a hideg raktárban – ahol jégdarabok voltak a hús vagy a zöldség között –, a „meleg” raktárba megérkezett a banán, amelyet sürgősen át kellett rakni, és már küldtek is bennünket oda. Elég volt fél óráig a húszkilós ládákat emelgetni a raklapról a szállítóketrecekbe, hogy jól megizzadjon az ember. Aztán mehetett vissza a hideg raktárba a brokkolival folytatni. Erre azt mondtam, hogy hetvenéves koromban én még a turistautakat szeretném járni, nem mankóval botorkálni, és otthagytam a hűtött csirkét banánostul.