A madár is csak ember

Hogy, hogy nem, az öt év alatt, amióta jelenlegi albérletemben lakom, szombatonként egyre gyakrabban látogattam meg a gyalog negyedórányira lévő Green-Wood temetőt. Az utóbbi egy évben, ha éppen nem szakadt az eső, talán minden hétvégén megfordultam a dombos, öreg fákkal és régi sírokkal teli gyönyörű parkszerű oázisban.  

Régebben csak sétáltam, a sírokról, szobrokról és mauzóleumokról készítettem néhány képet, egy-egy kimerítő hét után élveztem a csendet, vagy a rádió valamelyik műsorát hallgattam. A növényzetre figyeltem, meg az évszakok változására. Két évvel ezelőtt az egyik kis útelágazásnál a velem pont szembe lévő fa törzsére szállt egy nagy fekete, piros sapkás madár. Tíz másodperc múlva pici feljebb repült, majd végleg eltűnt.  

Este elmeséltem az esetet a madárszakértőmnek, aki szüleivel gyerekkorában sok madármegfigyelő túrán vett részt, és családja autózás közben sokszor megállt, hogy egy-egy útszéli madarat megszemléljen. Azonnal elővett egy könyvet, és kinyitotta a harkályoknál. Ez volt, mutattam rá a kontyos feketeharkályra. Az nem lehet, mondta a madárszakértőm, ez egy nagyon ritka madárfajta. Pedig ez volt, állítottam én, és mérgelődtem, hogy pont akkor nem használtam a fényképezőgépet, amikor egy ritka madarat örökíthettem volna meg. Na, majd a jövő héten, ha újból meglátom, biztos lefényképezem, terveztem nagyban!

Mentem is a következő hétvégén, és az utána következőkön is, de a kontyos feketeharkályt nem láttam újra. Elkezdtem viszont figyelni a madarakat, és megpróbáltam lencsevégre kapni, majd otthon madárszakértőm egyik okos könyvéből azonosítani őket. A harkályfajták közül a szőrös hőcsik, az aranyküllő és a pehelyharkály mutatta meg magát a leggyakrabban. Mivel a temetőt a meleg nyári napokon kívül csak kevesen látogatják, az év nagy részében zavartalanul kerülhettem közel az itt lakó és erre vonuló madárfajokhoz és figyelhettem meg őket.    

Tavaly novemberben egy kora délután a tóparthoz tartottam, amikor az egyik szobor tetején különösen nagy madarat észleltem. Ráismertem a rőtfarkú ölyvre, mert előzőleg mar többször láttam: vagy felettem repült, vagy valamelyik fa felső ágán ült. Most viszont vagy három méter magasan összeolvadt a sírszoborral, és úgy tett, mint aki nincs is ott. Először én is úgy tettem, mint aki láthatatlan, és mereven néztem a gyönyörű madarat, mert úgy gondoltam, ha megmozdulok, elrepül. Tévedtem. Engedte, hogy minden oldalról, egészen közelről lefényképezzem, és amikor továbbálltam, továbbra is ült a szobor tetején, mintha mi sem történt volna.

Decemberben újból testközelbe kerültem a most már jó ismerősömnek tekintett ölyvvel. Három helyszínen is láttam, és az egyik alkalommal egy háromtagú temetőlátogató csapat haladt el mellette, de a ragadozó nem zavartatta magát. Az emberek persze egymással voltak elfoglalva, és nem vették észre. 

A tavalyi nyár végén madárszakértőm kigondolta, hogy a konyhaablakba olyan madáretetőt tesz, amely pintyféléket vonz majd oda, nem a megszokott verebeket. Szeptemberben meg is valósította tervét. Rövidesen minden reggel és este két pár házi pirók jelent meg, és falatozott a magokból. Mivel akkoriban pont egy hosszas dokumentumsorozatot néztünk a Roosevelt családról, a két madárpár az Eleanor, Franklin, Theodore és Edith neveket kapták. Franklin egyik szárnyán kis sérülés látható, Edith lábán pedig rózsaszín karika van. A tél elmúltával a magokat friss vízre cseréltük, és Roosevelték azt is szívesen fogadják – nem kis örömünkre továbbra is naponta látogatják a konyhaablakot.

Ugye mindenki tapasztalta már, hogy ha elkezdünk figyelni valamire, egyszer csak mindenhol azt látjuk, halljuk? A házunk előtti kis fán tavalyelőtt egy vándorrigópár rakott fészket. Tavaly nem volt fészek, idén viszont egy verébcsalád épített ideiglenes lakot magának ugyanott. Kiderült, hogy Brooklynban és környékén nagy csapat ember figyeli, fényképezi és védi a madarakat. Egy blog külön a házunkhoz közeli Prospect Parkban fellelhetőkkel foglalkozik. Majdhogynem naponta megnézem, és még mindig csodálkozom, mennyi különös szép madár van errefelé. A sok madárképből Facebook-oldalt nyitottam, és lassan tanulom a leggyakoribb madarak nyelvét.

Április elején nektárral megtöltött etetőt tettem ki az egyetlen olyan ablakpárkányunkra, amelyet nem ér a nap. Kolibrikat szeretnék ideszoktatni. Évekkel ezelőtt egyszer Új Mexikóban láttam őket közelről, és elbűvöltek. Eddig még nem fedezték fel, de a nyár még igazán el sem kezdődött.

A madarak közelebbi tanulmányozása mint hobbi (amely madárszakértőm szerint csak negyven éven felüliekkel fordul elő) egyébként kiábrándított azokból a romantikus ideákból, amelyeket gyerekkoromból hoztam magammal. A madarak ellopják egymástól a frissen kifogott halat vagy rákot (sirályok), verekednek, és csipkedik egymást (kacsák, hattyúk), utánozzák és csúfolják egymást (énekes gezerigó), elkergetik egymást a madáretetőtől (verebek), és kapzsik (a kék szajkó egyszerre négy nagy földimogyorót is beletuszkol valahova a csőre mögé). Hiába, a madár is csak ember.