Lovasi András: Idáig tudja a történetet

Sokszor és sokan faggatták már őt a zenéről, a Kispál és a Borz zenekar feloszlásáról, majd összeállásáról. Mi most inkább más dolgokról kérdeztük.

Tavaly látott napvilágot az Idáig tudom a történetet című könyved, valamint Lévai Balázs veled készített interjúiból összeállt könyve. Miért gondoltátok, hogy el kell mesélni a történeted?

Balázs volt a motorja ennek, nem véletlenül vele készítettem. Együtt vágunk disznót vagy 5-6 éve, és a töltelék dagasztása, keverése közben csevegünk, hogy jobban teljen az idő. Én mesélek, neki pedig az a hivatása, hogy kérdez, hiszen riporter. Sok minden előjött belőlem, emlékek, zenekari ügyek. Sztorizgattam erről-arról és később felhívott, mi lenne, ha csinálnánk ezekből egy könyvet.

Előtte nem keresett meg senki hasonlóval?

Dehogynem. A Kispál és a Borz megszűnése után ez már a harmadik, vagy negyedik ajánlat volt, és mindenkinek azt mondtam, nem akarok vele foglalkozni. Balázzsal vagyok olyan viszonyban, hogy gondoltam, nem lesz különösebb erőfeszítés megírni. 2013 elején kezdtük, a január, február álmos, depressziós időszak volt. Kötetlen interjú formájában indult, az első verziókat általában ki is dobtuk, mert annyira depressziósak voltunk, hogy ha azt írjuk meg, akkor aki elolvassa, valószínűleg elvágja a saját torkát. Aztán szép lassan márciusra befejeztük az első részt, utána kezdtük el írogatni, úgy egy év munka van benne.

Akadtak köztetek véleménykülönbségek?

Igazából nem, mert volt néhány dolog, amibe mondtam, ne szóljon bele. Ezek főleg a magánéleti ügyek, a családi vonal, akár az én viselt dolgaim, amelyeket nem nagyon taglalunk, a nőügyeimet és egyebeket. Mondtam, ebbe ne is nagyon nyúljon bele, mert ez nekem így jó. Aztán volt néhány olyan dolog, ami nem tetszett, de Balázs meggyőzött, végül benne maradt a könyvben.

De nem csak veled beszélt közben, más forrásokat is keresett…

Leült a szüleimmel, a menedzseremmel, a volt menedzserünkkel, a zenekari tagokkal, és gyűjtött még olyan színesebb történeteket, amiket bele tudott szőni a könyvbe, mintha én mondanám. A cél az volt, hogy szórakoztató legyen, és hogy az én szemszögemből valamilyen módon dokumentálja a kilencvenes éveket. Nem akartam nagyon udvariaskodó könyvet, én egy picit odamondogatósabbat szerettem volna, de ez a Balázs finomítása után még így is okozott kisebb felhördülést zenészberkekben. Viszont nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, ami azt mutatja, hogy jó időben jól megírt könyv. Sok kollégám hívott fel, hogy gratuláljon, vagy azzal jöttek, hogy az nem is úgy volt, de hát mindenki máshogy emlékszik. Rengetegen írták, hogy nagyon jól szórakoznak, jókat nevetnek, és milyen jó, hogy egy csomó minden visszajött nekik, ahogy a könyv elkezdte boncolgatni, milyen is volt nekem, az én szemszögemből a fiatalságom, vagy a kilencvenes évek.

Van olyan történet, ami kimaradt a könyvből, és megbántátok?

Nincs. De ez olyan, mint a Die Hard 5, hogy lesz Idáig tudom a történetet 2. A kiadó biztosan örülne, mert sikeres könyv, ezen azonban egyelőre nem gondolkozunk. Még legalább harminc évet kéne élni hozzá.

Az egyetemen földrajzot tanultál. Hogyan lesz egy ilyenből popzenész?

Amikor Pécsett a tanárképzőbe jelentkeztem, azt gondoltam, ez a legjobb szak, amit abszolválni tudok és valamennyire érdekel is. Ez valószínűleg ilyen megúszós dolog volt, hogy valamit kéne csinálni, azt nem nagyon tudtam, mit is, de gondoltam, az egyetemi évek alatt csak kialakul. Végül zenész lettem, nem tanár.

A legtöbb interjúban a zenéről beszélsz, a Kossuth-díjról, a Kispálról, a Kiscsillagról vagy a Fishing on Orfű fesztiválról…

Mert általában erről kérdeznek…

Csakhogy az életrajzodban szerepel a filmográfia címszó is, számos magyar filmben feltűntél ugyanis a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején.

Annak idején a Csinibaba (1997) volt az első, amelyben szerepelt a zenekar, illetve én. Szerintem mindent megpróbáltak zanzásítani benne, ami akkor sikeres volt, és valamilyen módon még érdekes is. A Kispál és a Borzot akkor még sokan nem fedezték fel, de volt már egy viszonylag nagy tábora. Vagy ott voltak a filmben a L’art pour l’art társulat tagjai is. Valószínűleg egy gonosz számítás volt, hogy minél több érdekes figurát vonzzanak be a filmbe, hiszen nagyon alacsony költségvetésű film volt, és szerették volna, hogy sikeres legyen. Sikeres is lett, és maga a filmzene is, 150 ezer lemezt adtak el, majd leállították a gyártását, és azóta sem lehet kapni.

1999-ben az első szereplés a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-filmben

Volt a filmben egy ilyen dalos pacsirta figura, egy modern trubadúr. Miki bácsi mindig mondta: „András, te költő vagy!”, és akkor, mint szerinte modern költőt, odarakott a filmvászonra. De ez nyilván nem filmszerep, nem vagyok színész, és nem is akarok az lenni, meg nem is szeretek filmben játszani, ezek inkább ilyen filmetűdök, a Miki bácsi művei, ahol egyszer csak feltűnik egy figura, énekel, aztán megy tovább a cselekmény, amerre éppen csapódik.

2006-ban Pálos György Sztornójában szerepeltél.

Az alkotók azt találták ki,hogy a főszereplő ne legyen színész, és a rendező lelki szemei előtt én jelentem meg. És egy hónapig forgatnom kellett mindennap, ami eléggé megviselt. Akkor döntöttem el, hogy soha többé filmszerepet.

De azért még megkeresnek?

Minden évben megtalálnak valamivel, mindig nagyon megköszönöm, és nem vállalom. Egyszerűen nem szeretek filmezni. Magát a metódust nem szeretem. Jössz, felöltöztetnek, mondják, hogy mit kell csinálni, felveszik a jelenetet, aztán még egyszer… Fárasztó. Ebből is látszik, hogy nem vagyok színész.

Tudom, hogy nem szívesen beszélsz a családról, de azt azért elárulhatnád, hogy mit szóltak a szüleid, amikor zenélni kezdtél?

Tulajdonképpen azt mondták, hogy „jól van, csináld”. Nem is biztattak, nem is gátoltak. Szerintem, ha versenyszerűen horgászni kezdtem volna, azt sem gátolják. Hagyták, hogy a gyerek arra guruljon, amerre akar, vagy amerre a pálya lejt. Nyilván elhangzottak azok a szokásos sztereotip mondatok, hogy „Meddig akarsz még bohóckodni, kisfiam?”, de ezeket minden zenész megkapja, sokszor pedig nem is az apjától, hanem élete párjától. Mert amikor huszonévesen még mindig csak tíz ember van a színpad előtt, akkor a feleség felteszi az előbbi kérdést, a pasi elgondolkozik magán, és abbahagyja. Vagy elválnak.

A szüleid rajongói a zenédnek?

Nem mondhatnám, talán anyám, aki néha el is jön koncertekre. Apám tavaly volt például a Fishing on Orfű elnevezésű fesztiválunkon. A lányaim gyámolították, elküldte őket borért, meg leült, nézelődött, kérdezte a lányokat, hogy mennyien vannak körülbelül, ez mennyi bevétel lehet. Tehát ő tudományos alapokon nézi a koncerteket, nem emocionálisan. Sosem volt egy rockrajongó, talán azért is kezdtem el zenélni én.

Van két gyönyörű lányod. Ők hogyan viszonyulnak a munkádhoz?

Ők ebben nőttek fel. 1996-ban ott volt nálam a Quimby, miden tinédzser maga alá csinálna örömében, de őket nem különösebben hatja meg ez a dolog, nekik ez volt a természetes.

Visszatérve, hogy keretet kapjon a beszélgetés: elképzelhető, hogy valamikor megjelenik a könyved folytatása, például a Megint idáig tudom a történetet?

Vagy a Még keményebben tudom a történetet… Elképzelhető.