Őszúr barátján tűnődik

<p>Valami történhetett vele gyermekkorában, kezdte Őszúr. Valami, ami végighúzódott egész eddigi életén, meghatározva minden napját, pillanatát. Amennyi csend benne volt, annyi emberben nincs. Vagy éppen emberben lehet? Ha csupán a butának tartott tyúkállatokra gondolok &ndash; mennyit beszélnek!</p>

A kakashoz képest is, amely ritkán szól, de akkor nagyot, tette hozzá Őszúr. Még szerencse, hogy így alakult, csak fogta magát és elment, talán vissza se jön. Minek? Ide? Úgy kilencéves lehetett, amikor először hallotta, hogy az anyja azt kiabálta az apjának, elválok. Gyakran veszekedtek a szülei, reggelente a konyhában, amikor ő még ágyban volt, a nyakkendő meg az ing körül folyt a balhé – miért nem vasaltad ki? Nők, szeretők is keveredtek az ordítozásba. Együtt maradtak a szülei, de akkor elsírta magát, szipogott, rugdosta az udvar porát.

Nagyjából az idő tájt érkezett hozzájuk a férjével nagynénje, akkor látta őt először. A gyönyörű nő egy reggel magához hívta a fiút az ágyba, aki már az óvodában megbámulta a csinosabb óvónőket, elsősként kiszemelte az osztály két legszebb lányát. Szinte repült a fiú, s olyan szépet látott, amilyet még soha. A megemelkedett paplan alól formás, hosszú láb villant elő, melyet combtőig takart csak az áttetsző hálóing. Ezt a képet kitörölhetetlenül őrizte emlékezete. Később a nagynénihez mért minden nőt, aki útjába került, de a kevésnél is kevesebb akadt fenn sűrű szövésű esztétikai hálóján, azokat is inkább csak bámulta és kívánta, közeledni nem mert. Félt a visszautasítástól, pedig még csak nem is csúfolták. Mindent megcsinált, úszott, fára mászott, focizott, tucatszám csúzlizta le a verebeket, télen síelt, hokizott. Sőt már a gyermekek körében tapasztalható dominanciaharcban, illetve -rangsorban sem kullogott az utolsó helyen, igaz, a királyi elsőtől, ha úgy tetszik, a bandavezéri poszttól messzire volt, lévén konfliktuskerülő, akitől eleve idegen a fölérendeltségnek, a mások feletti uralkodásnak még csak az eszméje is. Hanem egyszer elmesélte nekem, folytatta Őszúr, és ezzel már a hatvanas évekbe léptünk, hogy amikor az anyjával sikerült átjutniuk Nyíregyházára a rokonokhoz, kilátogattak az ottani sóstói strandra. Addig mindig csak folyóban, holtágakban, kubikgödrökben fürdött a haverjaival, ez most új volt neki, a színes tömeg, a kék színű víz, és a lányok bikiniben, ahogy nevetgéltek, ugráltak, színes műanyag labdák után vetődtek elnyújtott testtel. Magányosnak érezte magát, amilyen magányosnak csak az ismeretlen arcú tömegben lehet az ember. Azért le-lebukott, alámerült ő is, majd vigyázva emelkedett ki a vízből, nehogy véletlenül megüssön valakit. Mégis egyik alkalommal hozzá hasonló korú lány bordáiba könyökölt. Bocsánat, nem akartam, sietett elnézést kérni, mire a lány kapásból lehülyenagyfejűzte. A fiú a váratlan verbális ütéstől, amilyet otthon soha nem kapott, döbbenten állt a kék színű vízben, majd vette cókmókját, és visszaindult a rokonokhoz. Innentől kezdve éveken át, ha olykor megtetszett neki egy lány, inkább lemondott a közeledésről. Egyszer, középiskolás korában, mégis úgy látszott, mesélt tovább Őszúr, hogy a lelkén ütött sóstói sebet meggyógyítja egy hirtelen támadt szerelem, életében az első, de a távolabbi városból nagymamájához látogató diáklányt éppen a legjobb, egyben legeszesebb barátja lecsapta a kezéről, amolyan csak azért is módon, merthogy hamarosan dobta a lányt, és valahol Svédországban telepedett le a legenda szerint. A fiú majdnem belehalt.

Persze kérdés – nyomta meg a kérdés szót Őszúr –, hogy a gyermekkori lelki sérüléseket ki tudjuk-e valaha heverni, nem hagynak-e nyomot magaviseletünkön, tetteinken, illesse bár őket kitüntető szóval mindenkori környezetünk. Esetleg nem dolgoznak-e tovább a tudatalattinkban, nem vezetnek-irányítanak-e anélkül, hogy tudnánk róla. Említettem már, hogy a fiú kiskorától focizott. Nem tartozott a legtehetségesebb játékosok közé, így amikor az Alvégen a két legjobb kamasz focista, a dominancia-rangsor élén álló két kapitány az oldalt várakozó, a jól cselezőtől a csámpásig sorjázó fiúseregből elkezdte egyenként összeválogatni a két csapatot, barátunkat általában ötödiknek-hatodiknak szólították a tízből, tizenkettőből, mikor mennyiből. Ez mindig bántotta. És egyszer lecserélték, egy iskolai tornán, olyan közönség előtt, melynek soraiban lányok is szurkoltak. Ez nagyon fájt neki. Legalább annyira, mint szülei válásának lehetősége, a hülyenagyfejű vagy mint első szerelmének elvesztése. De mindez együtt sem lehet oka – hisz oly régen történt minden –, hogy se szó, se beszéd, elmenjen, itt hagyva családját. Talán felnőttkorában, mostanában történhetett valami. Vagy találkozott valakivel? – tűnődött el öreg barátján Őszúr.

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?