„Szeretem, ha kívülálló megfigyelő maradhatok”

 Mint mondta, egy jó újságnál minden lapzárta előtt válsághelyzet van, a megoldás pedig napról napra csak a tisztességes, alapos munka lehet.

Kinevezésedet követően minden sajtóorgánum hangsúlyozta, hogy magyar nemzetiségű vagy. Fontos ez?

Ebben az összefüggésben egyáltalán nem fontos. Remélem, ez soha nem fog látszani a lapon, vagy csak annyiban, hogy kisebbségiként érzékenyebb vagyok más kisebbségek problémáira is. Az én magyarságom egyébként magánügy, olyan természetes, mint ahogy ember és nő vagyok. Soha nem éreztem erénynek, csak adottságnak, ezért nincs bizonyítási kényszerem, és nem kell vigyáznom arra sem, hogy ne lógjon ki a lóláb.

Soha nem is kaptad meg szakmai életed során, hogy azért látod így vagy úgy a dolgokat, mert magyar szemüvegen keresztül nézed?

Nem, és ez azért lehet így, mert soha nem is volt ilyen szemüvegem. Mindig nyíltan vállaltam, hogy magyar vagyok, a szlovák kollégák előtt is magyarul veszem fel a telefont, ha anyukám vagy a magyar barátaim hívnak, és szerencsére olyan közegben dolgozom, ahol ezt elfogadják. Az írásaimban és az általam vezetett lapokban azonban soha nem volt érzékelhető ilyesfajta részrehajlás, mert mindig elvek és értékek mentén, nem pedig nemzeti alapon gondolkoztam.

Viszont van ennek az éremnek másik oldala is. Az egyetem óta szinte kizárólag szlovák, amerikai és nemzetközi körökben mozogtál. Mennyire tudja így megőrizni az ember a magyar identitását?

Az alapot a családban és az iskolában kapjuk, és én mindent erre a szilárd alapra építettem. Ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok, és hová tartozom, nem kell napi szinten részt vennem a hazai magyar közéletben, sokszor, sajnos, macska-egér harcokban. A barátaimat sem aszerint választom, hogy magyarok-e, talán az egyetlen területe az életemnek, ahol előnyben van az anyanyelv, az olvasás. A magyar írókat és egyes filozófusokat is csak magyarul olvasom. Azokat a mélyebb rétegeket, ahol már nem elég az értelem, hanem rá kell érezni a lényegre, könnyebben megértem magyarul. Azt hiszem, ez az anyanyelv csodája. 

Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, lakótársak a kollégiumban. Halk szavú, széplelkű, tiszta szívű teremtésnek ismertelek meg, nem a rámenős, karakán újságíró prototípusa vagy. Nem tartottál attól, hogy nem vesznek komolyan?

Azt gondolom, hogy egy vezetőnek nem a hangerejével és az erőszakosságával, hanem a tartásával kell tekintélyt szereznie és meggyőznie a környezetét. Soha nem akartam jelentéktelen csetepatékban elvérezni, a hangom valóban csak akkor emelem fel, amikor nagyon szükséges, de erre aztán emlékeznek is a kollégák. Ki tudok állni a mellett, amit fontosnak tartok, és bár az első körben sokakat megtéveszt, hogy ezt nem kiabálva, az asztalt verve teszem, később rájönnek, hogy ez nem a gyengeség jele.

Inkább azé, hogy nem hagyod magad berángatni a sárba. Egy lap élén azonban bizonyos konfliktusokat fel kell vállalni.

Ezt már a Spectatorban megtanultam. Ilyenkor el kell vonatkoztatni a saját érzéseimtől, hiszen a lap érdekeit védem, és minden szavammal a lapot képviselem. Néha nehéz megállni, hogy ne szóljak vissza, de nem tehetem meg, és nem is akarom megtenni. Ha valaki minősíthetetlen hangnemben beszél velem, kikérem magamnak, s ez általában hatásos. A legfontosabb az, hogy amikor vége egy ilyen beszélgetésnek, ne kelljen szégyellnem magam.

Amerika egyik legjobb egyetemén, a Columbián is tanultál újságírást. Az ottani gyakorlatot, amely főleg a tények alapos tiszteletén, többszöri ellenőrzésén alapszik, mennyire lehet itthon alkalmazni? Gondolok itt leginkább arra, hogy a szerkesztőségekben kevés az ember, szorít az idő, a lapot meg kell tölteni.

De nem akármivel, mert az az olvasó becsapása. A helyzetre mindig kibeszélhetjük magunkat, de ez inkább belső igényesség kérdése. Külföldön is már csak az erős, nagynevű lapoknál van mód arra, hogy egy-egy témával napokig foglalkozzon a szerző, de ott tényellenőrző csoportok dolgoznak azon, hogy minden részletnek utánanézzenek. Ez a mi körülményeink között elképzelhetetlen, de arra, hogy csak azt közöljük, aminek tüzetesen utánajártunk, nekünk is ügyelnünk kell. Nagyon nagy felelősség leírni valakiről valamit, hiszen ezzel beavatkozunk az életébe. Ezt csak akkor szabad megtennünk, ha cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak. És ez legalább annyira fontos, mint az, hogy mi ne legyünk perelhetők. 

A külföldi nyomtatott sajtó az elemző, tényfeltáró írások felé tart, hiszen a híreket már az interneten olvassák, a rádióban hallgatják az emberek. A Sme is ebbe az irányba indul el?

Ezt szeretnénk, de nem lesz egyszerű, mert a következő olvasói generáció már nagyon felgyorsult életet él. Nem tudjuk, mennyire igényli egyáltalán azt, amit nem kaphat meg az interneten. Azt látom járható útnak, hogy történeteken keresztül magyarázzuk meg a társadalmi jelenségeket. A hírről, hogy a parlament elfogadott egy új jogszabályt, vagy hogy valahol Európában terrortámadás történt, ma már az emberek szinte a történés pillanatában értesülnek. Tőlünk azt fogják megtudni, mindez hogyan érinti őket. Amerikai tanáraim is mindig azt hangsúlyozták, hogy egy újságcikk sosem lehet csak adatok és tények személytelen kihalt tartománya, valódi emberek valódi történeteivel kell benépesíteni. Ezért kell az újságíróknak terepen dolgozniuk, nem csak a telefonon és számítógépen keresztül tartani a kapcsolatot a világgal. 

Éveket töltöttél Amerikában. Mit adott neked ez életszemléletben?

Szélesítette a látókörömet, felszabadította a gondolkodásmódomat. Közép-Európában létezik egyfajta elképzelés vagy tradíció, mely megszabja, hogy adott életkorban és társadalmi helyzetben kinek hogy kell viselkednie, mit kellett volna elérnie az életben. Aki ki akar törni ebből a keretből, az ellenállásba ütközik. Amerikában hatvanévesen is kezdhet valami egészen újba az ember, a környezete támogatni fogja, és nem úgy néznek rá, hogy ezt azért már mégsem illik. Nem kategorizálják egymást az emberek, és nem ítélkeznek mások felett, tisztelik az egyén szabadságát. Ez nem a konvenciók semmibe vételét jelenti, hanem a jogot, hogy a saját életéről mindenki maga döntsön.

Mindig is szabad lelkű voltál, ez nem állhatott tőled távol. Viszont az amerikai »keep smiling, be happy« nem épp a te mentalitásod.

Ha valami hiányzott ott, az az európai mélabú volt, az a kesernyés irónia, amellyel mi látjuk a világot. Sokszor csodálkoztak is az ismerőseim, amikor úgy közelítettem meg a dolgokat, hogy ez nehéz, szinte lehetetlen. Általánosságban felszínesebbek az amerikaiak, mint az európaiak, de azt a néhány rokon lelket mindig mindenhol megtalálja az ember. Többre nem is volt szükségem, mindig szerettem az egyedüllétet. Amerikában is elvonultam, amikor elegem volt a lelkes, világmegváltó hangulatból, és elvoltam magamban, kis rőzsedalokkal a lelkemben.

Olvasod még Adyt? A kollégiumban mindennapi betevőd volt.

Régen nem olvastam, de sok versét máig fejből tudom. Nagyon közel áll hozzám a lelkivilága, a szépirodalomból a mágikus realizmust kedvelem leginkább. Sajnos, nincs annyi időm olvasni, amennyit szeretnék, ezért tudatosan próbálok válogatni, hogy a kortárs irodalomban is legyen áttekintésem. Nagyon szeretem Esterházy Pétert, Gabriel García Márquezt, Salman Rushdie-t, a szerb Milorad Pavićot vagy az olasz Alessandro Bariccót, az olyan regényeket, amelyekben a gondolat és nyelvi megjelenítése legalább olyan fontos, mint a történet.

Naplóírásra jut időd? Emlékszem, naponta lejegyezted, mi történt veled.

Ritkábban, de szoktam. Grafomán vagyok, írásban jobban ki tudom fejezni magam, mint szóban. Sokszor a tárgyalások alatt is különböző motívumokat rajzolgatok, mert ez segít koncentrálni.

Adyról jutott eszembe, mennyire meghatározó személyiség volt az életedben a gimnáziumi magyartanárod, Fehér László. Kik sorakoztak fel mellé az évek során?

Bencze Lóránt, az egyetemi magyartanárunk, aki bevezetett a pszicholingvisztika rejtelmeibe, és bátorított abban, hogy az újságírás is lehet elmélyült, elemző. Josh Friedmann, aki a Columbián volt a mentorom. Az etiópiai éhínségről írt riportsorozatáért Pulitzer-díjat kapott, és nagyon csodáltam, hogy mindaz, amit a munkája során látott, tapasztalt, nem tette cinikussá. Sig Gissler az évfolyamvezetőm volt a Columbián, a szakma gyakorlati részét tőle tanultam. Nem volt könnyű harminchat évesen elfogadni, hogy javításaival vörös tengerré változtatta a riportjaimat, de megtanított arra, hogy minden írásnak erős logikára kell épülnie, semmi sem lóghat ki belőle, minden részét áthidalásoknak kell összekötniük, de ezek nem lehetnek művileg kreált összefüggések. És feltétlenül ide tartozik a kiadónk vezérigazgatója, Alexej Fulmek. Ő azzal befolyásolt leginkább, hogy nem akart befolyásolni. Mindig a saját felelősségemre és erkölcsi ítéletemre bízta, hogyan döntök, és én épp ezért nem akartam soha csalódást okozni neki. Voltak nagyon nehéz beszélgetéseink is, de egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, amikor hatalmi pozícióból akarta volna rám erőltetni az akaratát. Még krízishelyzetben is meg tudta őrizni a tartását és a nagyvonalúságát, és ez csak az igazán jó vezetők erénye.

A mai szlovákiai újságírás sok tekintetben ellentmond annak, amit a Columbián tanultál. Egyre inkább egyszerűsödik, szinte szájbarágóssá válik, gyakran csupán egymás mellé dobált tények halmaza, minden összefüggés nélkül. Szerinted mi az oka ennek?

Sokan azt hiszik, hogy az olvasónak csak információkra van szüksége, méghozzá minél többre és minél érthetőbb formában. Szerintem a jó újságírásnak nem ez a lényege, hanem az információk értelmezése és történetmesélés. Ez a nehezebb, persze, mert ehhez nem elég a szakmai rutin, érzék, tapasztalat és tehetség is kell hozzá.

Ebből a szemszögből nézve óriási lehetőség, hogy fel kell építened egy új szerkesztőséget. Te most itt kinevelhetsz egy csapatot a saját kritériumaid szerint.

Remélem, lesz rá idő és mód, mert mindez menet közben, amikor naponta lapot kell készíteni, nagyon nehéz. De én is úgy hiszem, hogy a jó szerkesztőség jó műhelyt is jelent, ahol a megszabott mérce formálja az egyéniségeket. 

Alkotó ember számára nagyon fontos a visszajelzés. Számodra ki az a szakmán kívül, akinek a véleményére adsz?

Édesanyám. Ő Losoncon él, de naponta beszélünk, és tudom, hogy ami a hírekből hozzá eljut, az valóban fontos, azzal érdemes foglalkozni. Mindenkinek kellene, hogy legyenek ilyen háttéremberei, akik reálisan látják a világot és benne őt is. Tudják, honnan indult, mivé lett, és nem engedik sem elszállni, sem összeroskadni.

Egy napilap főszerkesztőjének lenni szokványos ügymenetben is napi tizenhat órás munka, de te most tulajdonképpen válságmenedzser vagy. Mikor, mivel töltődsz fel?

Most egy ideig be kell érnem lopott percekkel, amikor magamra zárom az ajtót az irodámban. Nem gondolkozom azon, hogy nincs időm, mert ha elfogadtam ezt a megbízatást, akkor csinálnom kell. Bízom abban, hogy eljön az ideje, amikor újra utazhatok, kedvemre csatangolhatok, vagy csak bezárkózhatok otthon egy jó könyvvel. Soha nem voltam gyakorlatias, gyakran érnek balesetek és kerülök furcsa helyzetekbe, de valahogy mindig kikecmergek belőlük. Talán annak köszönhetően is, hogy nem élem bele magam a jaj, de milyen peches vagyok szerepbe, inkább szórakoztatnak ezek a kalandok. Nincsenek nagy igényeim, nekem már az elég, ha nézhetem a vasútállomáson a beérkező vonatokat, vagy a repterek nyüzsgését. Tudok tömegben is egyedül lenni, sőt, azt élvezem igazán, amikor kívülálló megfigyelő maradhatok.