„Két pici baba tölti be az életünket”

A pici ülőkéjéből nézi a mesét, kicsit tágabbra nyitja szemét, amikor meglátja a belépő idegeneket. Hanni még bizalmatlanabb, csöppet sem tetszik neki, hogy zavarjuk pódafai otthonukban, s anyucitól várja az ígéretet, hogy »ugye, elmennek«. Már-már attól tartok, hogy eltörik a mécses; próbálom megnyugtatni, hogy a bácsi és a néni mindjárt megy, de ettől sem lesz békésebb. Anyuci ölébe kuporodik, ott érzi biztonságban magát, de a fényképezőgéppel nem akar kibékülni. Aztán egyszer csak megtörik a jég, a mókás mondókák úgy megtetszenek a kicsi lánynak, hogy míg a pici Sárát aludni viszi a mama, Hannival már nagy a barátság, csak úgy ragyog a szeme. Játszik, verset mond, énekel, finom palacsintát süt nekünk, bemutatja, mi mindent tud, milyen ügyes. Olyannyira, hogy elmenőben már azt kell megígérnem, hogy megint eljövök.

Nem lehet rossz néven venni, hogy az Elvirával folytatott beszélgetést meg-meg kell szakítani, elvégre Sára és Hanni a két főszereplő. S nekik is van mondandójuk. Ha eleinte nem nekünk címezik is. „2013-ban költöztünk Dunaszerdahelyről Pódafára – szólal meg Elvira a gyermekbirodalmat idéző családi házban, a nagy piros babzsákba süppedve, ölében Hannival. – A minap beszélgettünk a férjemmel, hogy a legtöbb dolog, ami színes és kellemes a lakásban, egyelőre a gyerekeké. Úgy költöztünk ide, hogy akkor már pocakos voltam még egy pici babával. Most meg két pici baba tölti be a hétköznapokat, a hétvégéket, az életünket.”

Minden megváltozott

Elvira élete a két kis jövevénnyel teljesen megváltozott. Bár rengeteg könyvet fellapozott, elolvasott, a hétköznapok hozták a legtöbb tapasztalatot, információt. „Előre terveztük, hogy gyerekeket akarunk. Régóta vártunk rájuk, de nem minden olyan idillikus, ahogy elképzeltem. Pedig Sára nagyon csendes, jó baba, és Hanni is nyugodt kis csaj; ez óriási ajándék, de így is rettentően sűrűk és strapásak a napok. Egy dolgot még meg se csináltam, s már kezdhetem a másikat.” Az anyuka szerint ugyan egyik lánnyal sincs semmi probléma, de egész más a kettő. „Szinte minden este megállapítjuk a férjemmel, amikor a gyerekek elmennek aludni, s mi egy kicsit kényelembe helyezzük magunkat, hogy különbözik a természetük. Hanni pici babaként is temperamentumosabb volt, hamarabb fölkapja a vizet, fölmérged valamin, Sárikától meg szinte kérdezni kell, hogy mit kér. Amikor négy-öt hónapos volt, nem vettem észre, hogy fölébredt, hiába volt a bébicsősz a szobában, ő csak csendben nézelődött, meg se mukkant.”

Hanni egyelőre inkább az anyja természete – mondja Elvira, aki szakembere az emberi léleknek, pszichológusként észrevesz sok mindent. Például azt, hogy a nagyobbikkal szigorúnak kell lennie, mert már próbálgatja a határokat. Szülőként ugyan még nincs túl nagy összehasonlítási alapja, de az már őt is meglepte, hogy Hanninak kétévesen is bámulatos a memóriája, pontosan megjegyzi, ha hall valamit, következetes. És ügyes – ezt már én teszem hozzá, ahogy „megkóstolom” a finom túrós palacsintát, és ígéretet kapok, hogy papás-répás is lesz. Sőt leveske is. De nemcsak „főzni” tud Hanna, kétévesen nem okoz neki gondot apuci laptopjának, mobiljának kezelése, a számítógépen pedig gond nélkül átkapcsolja a zenét.

Pszichológusként nem könnyebb

Közben Sára is mondja a magáét, fülig nyújtva a szájacskáját bemutatja, hogy alul már van két foga, és azt szereti csikorgatni. Tudtunkra adja, hogy ő is itt van, és már itt az ideje, hogy csucsulni menjen. „Mindkét babám szerencsére jó alvó – nyugtázza Elvira. – Igaz, Sárika nagyon szeret és sokszor szeret szopizni éjjel. Jóllakik, aztán mindjárt visszaalszik. Én így mostanában valamivel kevesebbet alszom, de nem vészes. Hannikánál is volt ilyen időszak, mielőtt abbahagytuk a szopizást, körülbelül éppolyan idős korában, amennyi most a húga. Egyébként a féltékenységgel, amely kistestvéreknél gyakori, eddig nem volt gond, az utóbbi egy-két hétben lett téma, most lett elege Hanninak abból, hogy megoszlik a figyelem. Eddig csak vele foglalkoztam...”

Az, hogy Elvira pszichológus, megkönnyíti a dolgát – gondolná az ember. Pedig szerinte néha éppen fordítva van. „Bizonyos mértékben egyszerűsíti a helyzetet, de néhány szempontból megnehezíti. Tudom, hogy mit kellene meg mit volna jó így meg másképp tenni, még tökéletesebben. Voltak olyan hetek, amikor nagyon kimerültem, mert állandóan elégedetlen voltam magammal. Sárika is egyre nagyobb, neki is vannak igényei, nem mindig egyszerű összeegyeztetni a két babával való foglalatosságot. Minden anyuka mondja, akinek gyors egymásutánban jönnek a gyerekei, hogy ez a normális, mégis feszült vagyok. Bizonyos szempontból ezzel csak nehezítem a helyzetet, de aztán csak megbékülök magammal, mert tudom, hogy azért van így, mert igyekszem a lehető legtöbbet nyújtani anyukaként.”

Elvira most már szakemberként is meggyőződhet róla, hogy az, ami a könyvekben olvasható, nem általánosan használható recept, örök érvényű igazság; a valóság néha egészen más. De attól még nem biztos, hogy rossz. „Nem panaszkodásnak szánom, amit mondok, de hiába vagyok pszichológus, az egyetemen nem készítenek fel mindenre. Pedig önismeret meg stresszoldás – ilyen témákból elég sok volt; de konkrét kérdésekre, hogy az ember ezt vagy azt hogyan oldja meg, tényleg csak a hétköznapok adják meg a választ.”

Apuci felüdül a lányok mellett

Ellátni a gyerekeket, főzni, takarítani – minden anyuka élete ilyen körforgás. Szerencsére Elvirának sokat segítenek a nagymamák, de a legtöbbet a férje. Annak ellenére, hogy rengeteg a munkája – logisztikai menedzserként a közeli Metransban dolgozik –, ötkor otthon szokott lenni. Egyrészt a férje „szeret babázni” – hogy Elvirát idézzem–, másrészt látja, hogy mi mindennel jár a két gyerek. Délután szerencsére sikerül úgy alakítani a dolgokat, hogy ebéd után egyszerre menjen aludni a két kicsi lány. „Ezen a héten ugyan nem volt időm pihenni, dokilátogatás meg hasonló kötelességek vártak rám, de ha zökkenőmentesen telnek a hétköznapok, egy órácskám van arra, hogy könyvet vegyek a kezembe. Alig várom mindennap. Eleinte megfigyeltem, hogy a férjemnek is kell legalább egy félórácska, hogy pihenjen, ha hazajön, de mióta Sára is a világon van, azonnal beszáll. Otthon három hölgy várja, a két pici fülig mosollyal. A lányok imádják az apucit, mondja is, hogy neki nem fáradság, ha Hannika ötször-hatszor arra kéri, hogy táncoljon vele a Kolompos együttes zenéjére, hanem felüdülés. Nekem meg az szokott felüdülés lenni, ha kifuthatok egy órára bevásárolni.”

Elvira és József teljesen véletlenül ismerkedtek meg, egy baráti társaságban Dunaszerdahelyen. „Különösebb sztrorija nincs, megtetszett nekem, s a mai napig emlegeti, hogy én csíptem fel őt” – nevet Elvira. Utólag az is kiderült, hogy hasonlóak az elképzeléseik sok mindenben. „Ez valószínűleg azért is van, mert hasonló a családi hátterünk. Másrészt pedig azt veszem észre, hogy a részletek zömét a férjem rám bízza, talán azért, mert én vagyok az anya, és ráadásul pszichológus is. Általában meghallgatja a véleményemet, nekem meg jó hallani az övét, aztán közösen döntünk minden kisebb-nagyobb kérdésben a gyerkőcök körül. Nincs gond egyeztetni.”

Évek múltán majd emlékeznek ezekre az időkre, ha fellapozzák Hannika szép gyermeknaplóját. Míg Elvira várandós volt Sárikával, volt ideje írogatni. Szeretné, ha Sárikának is lenne hasonló; nemrégiben kapott egyet. „Anyukám nemrég beleolvasott a Hannikáéba, s láttam az arcán a hatást. Remélem, hogy egyszer majd a gyerkőceim is örülnek neki.”