Állunk rendelkezésére!

Ad Koperta / 42. szám

Kedves Szerkesztőség! Nem vagyok és életemben nem voltam tollat ragadó ember. Most mégis ezt a módszert kell választanom. Felhívom a figyelmüket, hogy a Na, ezt tegyék az újságba! cím alatt valaki az én nevemben, „Szelle Mária, Bős”, írt gyalázó levelet, amit nem hagyhatok szó nélkül. Sajnálatos módon sértő telefonhívásokat kaptam, beszédtéma lettem valaki miatt, és olyan dologban, amit el sem követtem. A levél tartalmával nem értek egyet, sőt mélységesen felháborít, hogy valaki így próbál engem, esetleg a lányomat (aki ugyancsak Szelle Mária) lejáratni. Valószínű, ezeket a sorokat is fogja olvasni a személy, aki azt a levelet írta. Az én véleményem az, hogy mélységesen elítélendő, ha egy országos terjesztésű lapon keresztül primitíven, a saját nevét nem vállalva valaki így sérteget másokat. Mindenki tudja, hogy amiről szól a levél, az a minden évben megrendezésre kerülő Jednota szövetkezeti és Csemadok-nap. Én az a fajta ember vagyok, aki nem az árakat nézem, ha valamire elmegyek, nem azzal töltöm az időmet, hogy mit és mennyiért adnak, hanem szórakozni, kikapcsolódni. Idén is kilátogattam az unokámmal. Ez egy országos szintű rendezvény, amely hosszú múltra nyúlik vissza. Örülök, hogy sok híres együttes, népdalcsoport, néptáncos, tánccsoportok, citerások, nótaénekesek, énekesek, zenekarok öregbítették a hírnevünket, egyszóval hírességek. Hogyha ők nem lennének, akkor már rég nem beszélhetnénk hagyományról, amely a Csallóközt is élteti, kiveszett volna, mint a múlt század elején a népviseletünk. Ők azok az emberek, akik évről évre azon fáradoznak, hogy színvonalas műsorral szórakoztassák a parkba kilátogatókat, nemcsak bősieket. Ez az a fajta népi kultúra, amelyet tényleg szívvel-lélekkel művelnek emberek, és nem pénzért. Ilyen és hasonló rendezvény soha nem a pénzről szól, mert ha arról szólna, akkor nem tudnák megvalósítani. Azt ajánlom a kritizáló és mindenbe belekötő, az én nevemben író embernek, hogy tessék részt venni a vezetőségi munkában, és meglátja, mennyire „dúskál” a Csemadok vagy bármely szervezet, amely kultúrát képvisel az országban. Mert valószínű, hogy mások szemében a szálkát is észrevevőről van szó, de kérem, nézzen bele a saját szemébe, mert ott nem gerenda van már, hanem egész erdő! Más munkájában könnyű hibát keresni, azt mindenki tudja (-hatná), de hogy sok önkéntes önfeláldozás van a Csemadok 60 éve alatt, azt ajánlom a figyelmébe, nem a hibákat. Felszólalásra, megbeszélésre is vannak fórumok, de nem így alattomosan, mint ahogy ő tette a nevemben. Engem büszkeséggel tölt el, hogy Bősön jól működik a Csemadok, ügyes, tettre kész elnöke van, Nagy Anikó, híres néptánccsoportjaink vannak, énekeseink, énekkarunk, akik színvonalas műsorokat adnak. Az ő munkájukat nem irigyelni kell, hanem aktívan bekapcsolódni. Nemcsak azt látni, hogy mulatnak ott, amiért megdolgoztak. Merem állítani, hogy a kereteikhez mérten mindent megtesznek, és ez köszönhető a helyi vállalkozóknak, akik mindig ott állnak anyagi, tárgyi, erkölcsi támogatásukkal. Igenis lehet és kell dicsekedni azzal, ami jól működik.

Üzenem a kritizáló és engem lejáratni szándékozónak, hogy tessék az élet szép oldalát nézni, mert az irigykedés, a rágalmazás, az önsajnálat mélységes magányt, szánalmat von maga után.

Kérem, közöljék a levelem! Tisztelettel:

Az igazi Szelle Mária Bősről

Ad Kik a boldogok?

Talán megválaszolhatatlannak tűnő kérdés, de ha a hit fényében nézzük, Valakire ráérezhetünk. Még 2013. szeptember 20-án volt Vízkeleten egy konferencia, melynek egyik előadója – a felnőttként megtért – dr. Dér Katalin volt. Nagyon szép, tanulságos és főleg hiteles előadást hallottunk tőle, éspedig a nyolc boldogságról.

Több mint egy év távlatából nehéz felidézni pontosan akkor elhangzott gondolatait, de a lényegre máig emlékszem. Azzal kezdte, hogy a boldogságnak, mint minden másnak, törvénye van. Mi pedig csak úgy akarunk boldogok lenni, hogy semmit se kelljen tennünk érte. A mai ember szenvedés nélküli boldogságot akar, mert azt hiszi, ha több a vagyona, mint a szomszédjának, és a világ másik végén nyaral, már boldog. Pedig nem az. Csak gazdag. Ha családunkban vagy barátaink közül boldognak akarunk látni valakit, azért tennünk kell, ha mást nem, elkészítjük a kedvenc ételét, elvisszük színházba. Ez pedig tőlünk áldozatot kíván. Érdekes módon működik az ember, ilyenkor az áldozathozó is boldog. A boldogság egy út, folyamat, amit tanulni kell, és ha nem térünk le erről az útról, napról napra tökéletesebbé válunk. Ez nem csak érzelem, hanem állapot is, mert ilyenkor érezzük, hogy körülöttünk olyan szép, kerek a világ.

S hogy kik a lélekben szegények? Azt sokan el tudjuk képzelni, hogy milyen egy szegényesen berendezett szoba. Onnan még valami hiányzik, mert nagyon hideg és barátságtalan. A lélekkel is így van. Vannak olyanok, akiknek a lelke túlzsúfolt. Tele van világi „kincsekkel”, hatalomra való éhséggel, gőggel, önimádattal. Ide már nem fér semmi, itt már „telt ház” van. De aki azt érzi, hogy lelkéből még hiányzik valami ahhoz, hogy boldog legyen, az be tudja fogadni a boldogság forrását, Istent, és rájön, hogy amije van, azt mind Istentől kapta ajándékba. Majd ebből következik a többi boldogság, hogy sírunk, mert rájöttünk, hogy Kinek szenvedjük hiányát. Majd szelídekké válunk.

Nem akarunk senki fölé kerülni, hanem embertársainkat szolgáljuk. Az igazság után vágyakozunk. Irgalmasok leszünk, mert már tudjuk, hogy Isten irgalma nélkül semmit se tehetünk, majd ebből következik, hogy meg tudunk bocsátani az ellenünk vétőknek is, és békességszerzőkké válunk Isten és ember között. Szavunk csak igen-igen, nem-nem lesz, mert ami ezen felül van, az a gonosztól van. S az is írva van, hogy a száj a szív bőségéből beszél. Ha ehhez még mosolyogni is megtanulunk, valóban boldogok leszünk.

Bugyi Mária, Nagymácséd

A gyász és az emlékezés

Ősszel, mikor egyre barátságtalanabbá válik az időjárás, az ember óhatatlanul gondol az elmúlásra, az elkerülhetetlenre, fájó szívvel emlékezik elhunyt szeretteire.

A napos nyári idők után szinte törvényszerű, hogy a természet nyugovóra térjen, hogy tavasszal frissen újjászülessen. Akárcsak az ember: az is megfogan, születik, kiteljesedik, hogy aztán élete alkonyán nyugovóra térjen. Mivel azonban az emberek félnek az ismeretlentől, az elmúlástól, a halált sötét színben tüntetik fel, tabuként kezelik, úgy gondolnak rá, mint büntetésre, amivel még fokozzák a rémületet. Aztán, ha bekövetkezik, az itt maradottak sokszor a temetésen nemhogy nem kapják meg a méltó vigaszt, hanem akadnak, aki még jobban mélyíti fájdalmukat, végül a gyász feldolgozása már csak szakember segítségével sikerülhet. Mivel az ember örömre, boldogságra, harmóniára született, a fájdalmat enyhíteni, nem fokozni kéne. Néhány dolgot búcsúztatáskor érdemes figyelembe venni:

Szeretett személy elvesztésekor sokszor okoljuk a Jóistent, vádoljuk önmagunkat vagy másokat, sőt mi több, a testet, melyből kiköltözött a lélek, élet, energia (nevezze, ki hogyan akarja), mert ezt a testet az elment személlyel azonosítjuk. Olyan ez, mintha levetnénk magunkról a kabátot, és hozzátartozóink azt siratnák. Mivel sokan átélték már a klinikai halál állapotát, halálközeli élményt, erőt meríthetünk az élet folytatásának hitéből. A halál utáni élet folytatását kellene szem előtt tartani temetéseken, és a hozzátartozóknak a lehető legtöbb vigaszt nyújtani. Nem pedig a feltámadásra várni, hiszen a halál pillanatában, különválva a testtől, ez máris megtörténik! A temetéseken felhangzó Adj irgalmat, adj nyugalmat... énekben mondják, hogy „Tegyük hát le szép csöndesen sötét sírnak ölébe...”. Ez a mondat nem a vigaszt szolgálja, hanem még jobban tépi az amúgy is fájó sebet.

Az ember tudatos lény, érzelmei vannak, melyek szubjektív, belső érzések, nem köthetők a fizikai testhez – ebből az következik, tudnunk kell, hogy többek vagyunk a testünknél, odaátra a legértékesebbet, az egyéniségünket, emlékeinket, érzéseinket visszük magunkkal. Emlékezéskor is ezt kéne szem előtt tartani, nem pedig az itt hagyott, fizikai testre koncentrálni. Hanem az életre, az emlékekre, a harmóniára, hiszen életre születtünk. És ez a fontos.

Dóka Gábor, Zselíz

Végső búcsú

„Egy volt közös, szent vigaszunk

A lélek él, találkozunk!” (Arany János)

Fájdalmas üzenettel lengette a szél a fekete zászlót Szentpéteren a községi hivatal előtt. Elment egy orvos, itt hagyott bennünket egy kiváló ember. 2014. október 16-án kísértük el utolsó útjára dr. Pecena Györgyöt, aki sok szép írásával örvendeztette meg a Koperta olvasóit. Utolsó kívánságaként egy gyönyörű Petőfi-verssel búcsúzott tőlünk.

Szép napkeletnek...

Szép napkeletnek

Viránya lelkem,

Örök tavasznap mosolyog le rá;

Mit csak a földre

Ejtett az isten,

Megterem rajta minden szép virág.

Csak egy hiányzott,

A hit virága,

A sírontúli életnek hite,

S ez is kikelt már,

Ez is virít már,

És ezt szerelmed ülteté ide.

Miről a büszke,

Az elbizott ész

Egy hangot sem bírt mondani nekem:

Megmagyarázta,

S mi könnyedén, azt

Édes szerelmed, kedves hitvesem!

Nem sötét a sír:

Szemünk vakul el,

Ha rátekintünk, fényességitől,

Mely oly szokatlan

Varázsözönnel

A másvilágból arcainkra dől.

Nem az enyészet

Rideg tanyája

A koporsó; de vidám sajka ez,

Amely velünk e

Szép életből egy

Még szebb élet partjára átevez.

Csak azt az egyet

Szeretném tudni:

Hol, merre terjed ez a másvilág?

És mily alakban

Jutunk majd innen

Ez ismeretlen másvilágba át?

Mint ágrul ágra

A csalogánypár,

Csillagrul csillagra szállunk, te s én?

Vagy mint két hattyu

Ringunk szelíden

Az örökkévalóság tengerén?

A főhajtás valójában az élet rangjának szól. Annak a kifürkészhetetlen titoknak, amit csak ilyen pillanatokban enged látni a sors. Annak a többnek, ami lényeget nem ismer, és örök értéket teremt. Mert a búcsú pillanatában már mindent tudunk, ami igazán fontos.

Tisztelt Doktor Úr, Kedves Gyuri Bátyánk, nyugodj békében!

Pintér Márta, Szentpéter

25 év múlva

Sok magyar szülő dilemmája: magyar vagy szlovák iskolába írassák-e gyermeküket. Sok szülőnek meg nem okoz gondot, olyan iskolába íratják, amilyen az anyanyelvük. A minap egy rég nem látott ismerősömmel találkoztam, aki elmondott egy tanulságos történetet:

25 évvel előtte egyik barátommal arról folytattunk eszmecserét, milyen iskolába írassuk fiainkat. Én elmondtam neki a véleményem. – Nem jól gondolkodtok – mondta ő. – A gyereknek szlovák iskolából a felvételinél, továbbtanulásnál sokkal könnyebb lesz, mintha magyarba járt volna.

Mivel nem tudtam józan belátásra bírni, azt válaszoltam, hogy ti olyan iskolába adjátok a tiéteket, amilyenbe akarjátok, mi meg maradunk a magunkénál. – Majd megtudjátok, kinek van igaza – győzködött volna tovább, de nem hagytam… Aztán elköltöztünk abból a faluból, semmit nem tudtam régvolt barátomról. A szerencse úgy hozta, hogy a múlt héten találkoztunk. Eszembe jutott a 25 évvel ezelőtti téma. Az okos szülőtárs a fiáról valahogy nem akart szót ejteni. Én azonban nem hagytam annyiban, rákérdeztem, melyik egyetemen, főiskolán végzett. Látszott rajta, hogy kellemetlen számára a kérdés, bele is izzadt. – Kéményseprő lett… Az is egy jó szakma… – Majd kis szünet után visszakérdezett: – S a te fiad hol dolgozik?

Elmondtam, hogy Csehországban végezte el az orvosit, s hogy most sebész.

– Sajnos az én fiam – válaszolt szomorúan – nem jól tanult. Bár hallgattam volna rád annak idején!

Dr. Pecena György, Szentpéter