Állunk rendelkezésére!

Ad Talán nem is vagyok magyar?

Vasárnap, szeptember 28-án a nagymisén elhangzott prédikáció végén Rudolf atya Mindszenti bíboros úr szavait idézte: „Amíg lesz magyar elsőáldozó, nem kell félteni nemzetünket.”

Megdöbbenve olvastam sorait. Kitől kéri Ön számon identitását? Nem hallott még a Rákóczi Szövetségről? Ha a Vasárnapot olvassa, nem érzi meg azt az elkeseredett harcot a magyar kisiskolákért? Levelében hivatkozik az öregszüleitől tanult közmondásra. A magyarul beszélő ember, az nem ember? Ha az Ön lánya tökéletesen beszéli a magyar nyelvet, az unokája miért egyáltalán nem? A nagyszülő miért csak tolmács az unokája mellett, miért nem beszél vele magyarul, hogy később ne kelljen neki Magyarországon tolmácsra szorulnia? Mindez Kassán történik, ahol a Szent Erzsébet-dómban Rákóczi sírjánál rójuk le kegyeletünket, Rodostói házunk van, Máraival ülhetünk le pár szóra, hallgatjuk a Csermely kórus dalait, és nem utolsósorban izgulok unokám sikeréért a Szép magyar szó vetélkedőn. Nem vagyok irodalmár, sem pedagógus, mégis kapásból jönnek a kassai rendezvények. A Pátria rádió ontja magyar rendezvényeink sorát. Ha ezekből valamelyiken is részt vesz, és mesél (magyarul) róla családja körében, nem lennének ilyen kételyei, amelyekről ír. Erősnek fogja magát érezni, és nem az anyaország segítségére fog várni, és fel sem merülhetnek olyan dolgok, melyek „egy kicsit rosszul esnek”. Tisztelettel:

Vojtek Júlia, Szenc

*

Kedves Bucskó Tihamér! Olvastam a levelét, és nem tagadom, bizony felháborodtam tőle. Semmi nem érint olyan érzékenyen, mint az, ha magyar szülő, nagyszülő nem tanítja meg gyermekét, unokáját magyarul. A legnagyobb merényletnek tartom megmaradásunk ellen. Ne csodálkozzunk azon, hogy Szlovákiában rohamosan fogy a magyar. Számomra szívfacsaró dolog, mikor két anyuka megy előttem az utcán, egymás között magyarul beszélnek, a gyermekükhöz pedig szlovákul szólnak. Kedvem lett volna megkérdezni tőlük, hogy miért. Miért nem becsülik anyanyelvüket, őseik nyelvét? Miért nem adják tovább gyermeküknek? Nagyon szép és okos dolog, ha valaki több nyelven beszél, mert ahogy ön is írta, ahány nyelv, annyi ember. Megkérdezném Öntől, kedves uram, ki tanítsa meg nyelvünket, őseink nyelvét gyermekeinknek, unokáinknak, ha mi, magyar szülők, nagyszülők nem tesszük. Ha minden más nyelvet előnyben részesítünk, és hagyjuk elveszni a magyar szót. Az Ön unokája pár év múlva azt sem fogja tudni, kik voltak az ősei, és milyen nyelven beszéltek. Megkérdeztem én is egy nagymamát, miért nem tanítja meg az unokáját magyarul beszélni. A válasz: A pszichológus tanácsára nem akarják összezavarni a gyermeket. Ma már ez a gyermek rászól a nagymamára, hogy ne beszéljen magyarul. Az Ön unokája szlovák környezetben él, ezzel magyarázza, hogy nem tud magyarul. Ilyenkor az jut az eszembe, hogy ismerek a szülőfalumból egy fiatal lányt, aki Angliába ment férjhez. Csak nyaralni járnak haza. Életüket Angliában angolok között élik. A két kisgyermek gyönyörűen beszél magyarul. Nagyon sok mondókát, gyermekdalt tudnak. Tisztelem és becsülöm ezt a fiatal anyukát, aki nem felejti el, honnan származik, hol vannak a gyökerei. Továbbadja anyanyelvét gyermekeinek. Pedig ezek a gyerekek csak az anyukájuktól hallanak magyar szót. Úgyhogy, kedves uram, mindegy, hogy valaki milyen környezetben él, hozzáállás és akarat kérdése, hogy továbbadom anyanyelvemet, vagy hagyom elveszni.

Ui.: Tegnap este a kisújfalusi református templomba Kárpátaljáról érkeztek vendégek, gyönyörű előadásban volt részünk. Egy hétig lesznek itt, Szlovákiában. Ha eljutnak arrafelé, ahol Ön lakik, Tihamér, nagyon ajánlanám, hallgassa meg őket. Talán tanulhatunk tőlük megőrizni és megtartani magyarságunkat.

Kasnyik Mária, Kürt

Ad Ad Koperta / 34. szám

Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Nagyon meglepett, hogy rövid írásomra vezércikkben reagált. Közmondásokkal és intelmekkel fűszerezett s az utolsó bekezdésben kicsúcsosodott írását többször is elolvastam, s úgy érzem, hogy megértettem. Újra elolvastam Bugyi Máriának a Vasárnap 34. számában megjelent cikkét is. Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Áldáskérés csak a magyar nemzeti himnuszban van. Végezetül: Mi, a Trianon után létrejött új államalakulat területén született és élő magyarok (akárcsak elődeink) jó viszonyra törekszünk a velünk egy hazában élő szlovák nemzettel (s minden határainkon belüli nemzetiséggel, népcsoporttal), de együttélésünk kell, hogy kölcsönös tiszteleten alapuljon. Sajnos hazánkban nagyon kevés olyan „szlovák Bugyi Mária” van, aki a szlovák nemzeti himnusz éneklése közben „áldását” kérné a magyar nemzetre. A mi Bugyi Máriánk (Isten éltesse sokáig) a magyar nemzeti himnusz éneklése közben – példát mutatva a „szlovák Bugyi Máriáknak” – Isten áldását kéri a szlovák népre is.

Budai Ernő, Százd

Falunapok

A kassai hagyományőrző népdalcsoport évek óta falunapokon szórakoztatja a közönséget. A közelmúltban is kapott meghívást kulturális programra az ország legkeletibb csücskében elterülő Nagyszelmencre. Nevezetes falucska ez történelmi okoknál fogva, a háború súlyos vonalzója ugyanis két részre osztotta. Az egyik maradt a volt Csehszlovákia területén, a másikat a volt Szovjetunióhoz csatolták, a mai ukrán területhez. Kis- és Nagyszelmencet zömmel ma is magyar emberek lakják. Sorsuk mindkét oldalon szoros kötelékkel van összekapcsolva. Ez a kötelék mindennél erősebb: a magyarság. Ezért a kötelékért mind a két oldalon küzdeni kell, hogy tovább éljen. Az Őszirózsa minden eszközt megragad arra, hogy e kapcsolatokat ápolja. A csoport vezetője, Veszelovszký Erzsébet, aki egyébként Nagyszelmenc szülötte, felemelő versét szavalta el, a csoport ajkáról a magyar népdalkincs legszebb számai hangzottak el. Az Őszirózsa tagjai szoros barátságot kötöttek a kárpátaljai Téglási Magyar Hagyományőrző Társaság énekcsoportjával. Így a műsor befejezése után sem némultak el a dalos ajkak, hanem közösen ontották magukból a népdalokat. A népdal olyan közös nevező, amely összehozza és összetartja az embereket. Hasonlít az imához: megnyugtatja a lelket és felszabadít. Ezért támogassuk a kulturális rendezvényeket, ne hagyjuk kiveszni a magyar népdalokat. Úgy gondolom, az minden nemzetnek értékes és legszebb kincse. Énekeljünk hát! Gyógyítsuk sebeinket a dalban, amit a szomorú reális élet ejtett rajtunk.

Tóth Éva, Kassa

Szüreti felvonulás

Szeptember 20-án már hatodik alkalommal volt Ipolyhídvégen szüreti felvonulás. A községi hivatal, az önkormányzat és a Csemadok szervezésében. Utóbbi dicséretes módon aktívan vállalta az előkészületek nagy részét. Az esemény szentmisével kezdődött, Gyönyör László helyi lelkiatya elmondta, mekkora szükség van az ilyen ünnepekre, ahol az emberek közelebb kerülhetnek egymáshoz. Mindig is ilyen eseménynek számított a szüret, amikor énektől, kacagástól visszhangzott a szőlőhegy. Szerencsére az időjárás is kedvezett, és kántorunk, Huszár András kíséretével hosszú sorban vonult végig az utcákon kis falunk népviseletbe öltözött apraja-nagyja. Úton-útfélen az ilyenkor elmaradhatatlan nedűvel, burcsákkal, kóstolóval kínáltak. Nagyon sok ötletes, humoros, az alkalomhoz illő bábu került ház elé, útszélre. Nótaszóval, tánccal jókedvűen érkezett meg a menet a helyi szabadtéri színpadhoz, ahol terített asztal és kultúrműsor várt mindenkit. A műsorban többek között az ipolynagyfalusi asszonykórus, az ipolynyéki hagyományőrző csoport, a szécsényi Palóc néptáncegyüttes és a helyi nyugdíjasklub mellett működő nótacsoport szórakoztatta a közönséget. Ezzel egy időben kézimunka-kiállítást tekinthettek meg a helyi ügyes kezű asszonyok munkáiból. A rendezvény táncmulatsággal fejeződött be a késő esti órákban. Köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult a szervezéshez. Külön köszönet a Nemzeti Művelődési Intézet és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásáért. Hálásan köszönjük fényképészünk, Vojtek Vincent munkáját, aki mint már oly sok alkalommal, szép képeivel örökítette meg az eseményt.

Záhorský Zsuzsanna, Ipolyhídvég

Pénteken 11 órakor

Ahogy minden évben, idén is szeptember utolsó péntekén 11 órakor a komáromi Klapka vigadóban volt a találkozónk, az 53. éves. Most mind a nyolcan ott voltunk, így először (!) teljes volt a létszám, azokat kettejüket kivéve, akik külföldön telepedtek le. Hagyományosan terített asztal várt a vigadó kistermében, ahol hagyományosan a kedves főnök asszony fogadott, hagyományosan minden kifogástalan volt, s természetesen, hagyományosan írtunk a vigadó vendégkönyvébe. Reméljük, jövőre ebben az összeállításban, ebben az időben ismét találkozunk ebben a vigadóban.

Paulovics László, Gúta

1953–1956

A minap fényképeket nézegettem, kezembe került egy 61 évvel ezelőtti tablókép. Azonnal felfrissültek az emlékeim, 1953. szeptember 1-jén nyílt meg újra a Sajógömöri Magyar Tannyelvű Nyolcéves Középiskola 6., 7., 8. osztálya. Én a 6. osztályt kezdtem. Az osztályfőnökünk, aki végigkísért a nyolcadik osztályba, a jó Gömöri Kovács István volt. Az igazgató-tanító a példás, kicsit szigorú Hunyák István, az irodalmat a jólelkű Bódi Bertalan, a számtant Furman Sándor tanár úr oktatta. A tanárok, akikre szívesen emlékezem, Gergely Irén, Bódi Erzsike, Marton Béla és Dávid Rózsika. Igaz, még kezdetleges volt minden, az osztályok padlózata olajjal lekenve, sokszor alig tudtuk megmenteni a cipőnket, szénnel fűtött kályhák a tantermekben. Autóbusz szállította a környék falvaiból a diákokat, Vályvölgyéről, Harkácsról, Rásból, Lökösről és Runyáról. Néha bizony összefagyva, mert az autóbuszok olyanok voltak, hogy menet közben is elfagytak, akkor még nagy hidegek voltak télen. Örömmel emlékszem vissza a boldog három évre. Az A osztálynak 19, a B osztálynak 21 diákja volt. Összesen 40 diák végezte el az iskolát 1956 júniusában. Nagyon sokat kaptunk a gömöri iskolától, akinek lehetősége volt, folytatta a tanulást, akinek nem, munkába áll 16-17 évesen. Büszke vagyok a nagy múltú gömöri középiskolára, mivel a két gyermekem is itt gyarapíthatta tudását. Ma már túl vagyunk a 70 éven, akik még élvezhetjük e földi élet szépségét. Ezért az áldásért a Jóistené a dicsőség. Jó lenne még találkozni az öregdiákokkal, egy kézszorítással üdvözölni egymást. Akiket pedig magához hívott az Úr az örök hajlékba, tanárokat, diákokat, adózzunk emléküknek egy néma percet.

Miklósné Kertész Katalin, Felsővály

Kopjafaavatás Farnadon

„Ha van füled, halld hangtalan beszédem; / Mindegy mi voltam: voltam az ami, / Egy hang voltam az Isten énekében / És kár lett volna el nem hangzani.”

Ez az idézet akár mottója is lehetne annak a gyülekezeti napnak, amit szeptember 13-án tartottunk meg Farnadon. Mi, a farnadi evangélikus gyülekezet tagjai úgy döntöttünk, hogy kopjafát állítunk valamikori kántortanítónk, Grendel György emlékére, aki 32 éven keresztül szolgált gyülekezetünkben. Az akkori egyháztagok szerették és tisztelték őt. Az elképzelésünk hamar valósággá vált, köszönhető ez annak, hogy még nem halt ki a baráti szeretet, elfogadás, és összefogás ereje. A faanyagot a nagyölvedi Csomor László adományozta, a fa megmunkálását a tardoskeddi Buják Vince, a magyar kultúra lovagja, Farnad díszpolgára vállalta magára. Az egyéb munkálatokat gyülekezetünk tagjainak és a polgármesteri hivatalnak köszönhetjük. Az ünnepélyen részt vettek a piliscsabai evangélikusok, testvérgyülekezetünk tagjai. Nagy örömünkre szolgált, hogy meghívásunknak eleget tett Grendel György unokája, Grendel Lajos Kossuth-díjas író is.

Saróka Lívia, Farnad

+ kép kopjafaFarnad.jpg

Kedves Vasárnap!

Szívből köszönöm a Nagy versek CD-t, amit a keresztrejtvényért nyertem. Volt már több nyereményem, de ennek különösen örülök, mert rég megvolt kazettán, és már agyonhallgattam, megromlott a minősége. Nagyon régi előfizetője vagyok a lapnak, és tudom, hogy a Vasárnapban néha vannak könyvfelajánlások. Bátorkodom tehát én is küldeni néhányat, hátha hasznát veszik. Hasznos és fontos munkájukhoz jó egészséget és sok sikert kívánok!

Dittel Márta, Szepsi