A mi kálváriánk: Ártatlan bűnösök

<p>A málenkij robot a második világháború utáni szovjetunióbeli kényszermunka magyarított elnevezése. A Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett.</p>

 A Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek és vittek el magyar civil embereket. Férfiakat 17–45 éves, nőket 18–30 éves korig.

 

Miért?

Én különösen az ÁVH velünk szemben tanúsított magatartását nem fogom soha elfelejteni. Tolsztoj kis elbeszélésének a címével kezdem csupán a még élők, tehát az át- és túlélők, valamint hozzátartozóik, de talán a meghaltak nevében is, miért? Miért és kinek a jóvoltából történt az egész?

A szovjet emberek neheztelése talán még érthető is lett volna, hiszen a megszálló csapatok a Szovjetunió területén óriási pusztítást végeztek, hatalmas károkat okoztak a nemzetgazdaságnak, és mérhetetlenül sok szenvedést a népnek. Nyomukat, amerre elmentek, a lerombolt házak, iskolák, kórházak, ipari és gazdasági létesítmények sokasága jelezte.

Donyeckban, ahol az egyes munkahelyeken közelebbről is megismerkedtünk az ottaniakkal, a nyelvüket is egyre jobban értettük, beleláttunk egymás lelkivilágába, szinte maguk közé tartozónak tekintettek bennünket, befogadtak, nagyon jó, baráti és szinte testvéri kapcsolatok alakultak ki közöttünk.

 

Epilógus

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll.

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Petőfi Sándor: Távolból

Az embereken múlik minden, s ezért olyan lesz a világ is, amilyenné az emberek teszik, hangoztatta annak idején az író Makszim Gorkij. Életem folyamán nagyon sokat tanultam, olvastam, nem keveset tapasztaltam, sokszor a saját bőrömön, de én is, mint sok hozzám hasonló hiszékeny ember, a magam kárán okultam a legkevésbé.

Mielőtt továbbfolytatnám, ne vegye tőlem rossz néven senki azt a körülményt, hogy a visszaemlékezéseimben fellelhető idézetek túlnyomó része az orosz klasszikus irodalomból való. Szeretném, ha azok, akik írásomat a kezükbe veszik, és olvasni is fogják, nem vádolnának ezért hazafiatlansággal. Ma sincs nagyobb boldogság számomra, mint amikor Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev és Gorkij regényeit, elbeszéléseit, valamint Puskin és Lermontov verseit olvashatom eredetiben, hogy többet ne is említsek. Annyi nemeset, szépet és megszívlelendőt, annyi életbölcseletet nehezen talál az ember másutt. Nem állítom ezzel, hogy ilyennel más nemzetek irodalmában nem is találkozni. Nagyon kedvelem a magyar, a szlovák, a német és a francia irodalmat is. Nagy előszeretettel olvastam mindig Jókai, Mikszáth és Móricz Zsigmond műveit. Szinte tanulmányozás tárgyává tettem Madách Az ember tragédiáját. Petőfi, Arany, Vörösmarty és Tompa versei ma is a fülemben csengnek. Nagy érdeklődéssel olvastam Goethe és Schiller verseit, eredetiben is néhányat annak idején. A francia irodalomból különösen Victor Hugo Nyomorultak és A nevető ember című regényeit kedveltem. Nagy kár viszont, hogy az emberek keveset merítenek az ilyen művekből lelkük nemesítésére, nem okulnak belőlük. A bajban, kisebb-nagyobb megpróbáltatásoknak kitéve persze nagyon fogadkoznak, hogy az elkövetkezőkben mindent elkövetnek a szenvedések elkerülése érdekében, hogy megváltoznak, hogy szeretni fogják egymást.

Folytatásként hadd álljon itt egy további tolsztoji megállapítás, ami ugyancsak megszívlelendő: „A hazafiasság mesterségesen felcsigázott érzés, a rossz többségének áldatlan forrása, amely gyötri az emberiséget.” Jómagam az egészséges és józan hazafiasság híve vagyok, aki minden vonatkozásban tiszteletben tartja minden nemzet és népcsoport nyelvét, kultúráját és szokásait. A világban már évszázadok óta annyi sok eszmeáramlat, próféta van, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik köztük. Olyan, természetesen, egy sincs, amelyik mindenkinek megfelelne, hiszen régen tudjuk, kinek a pap, kinek a papné.

 

Kakaja ráznica?

Nem szeretnék itt filozófiai magyarázatokba bonyolódni, de például a Bibliában lefektetett alapelvek is általában szépek, őszinték és követésre méltók, ugyanakkor mi kivetnivaló van A kommunizmus építőjének erkölcsi kódexében? Nagyon hasonlít a keresztényi Tízparancsolathoz, szinte azonos vele. Csak egy baj van mindkettővel: hogy az azokban lefektetett alapelveket, erkölcsi intelmeket az embereknek talán a tíz százaléka sem tartja be. Nagy veszélyt jelent az emberiségre, ha akár az egyik, akár a másik átcsap a végletbe, fanatizmusba.

Nem csak a régebbi korok, századunk is éppen elég példát szolgáltatott mindkettő tragikus következményeire. Ilyenkor elegendő egy megszállott, akit aztán a fanatizált tömeg vakon követ. Ez az az eset, amikor a sok nulla elé egy egyes kerül. Nem véletlenül szokták egymás mellett emlegetni a nácizmust és a bolsevizmust.

Legújabban, az 1989-ben bekövetkezett változások hatására emlegetni kezdték a cárizmus visszaállítását. A cár vajon jobban bánt az egyszerű néppel, az elégedetlenkedőkkel? Az ő idejében a súlyosabb, különösen politikai színezetű bűncselekményekért elítéltek lovas katonák kíséretében gyalog tették meg az utat Szibériába. Sztálin idejében pedig zárt marhavagonokban, mint mi is. Most pedig a nagy kérdés: „kakaja ráznica?”, mi a különbség? Hogy tiszta képet alkossunk mindkettőről, elég elolvasni Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából művét. Ez két véglet, de nemsokára jön majd a harmadik, hiszen a világban mindenütt végzetes indulatok és szenvedélyek tombolnak. A társadalmak és az emberek életéből, ha még nem vesztek is ki teljesen, de erősen kiveszőben vannak az olyan kategóriák, melyek az országok, a népek és az emberek közötti kapcsolatok pilléreinek, megbízható pilléreinek számítottak. Igaz, azelőtt sem volt minden fenékig tejfel, a mára kialakult és egyre tovább hanyatló viszonyokat azonban a régiekkel össze sem lehet hasonlítani. Ide sorolnám elsősorban az őszinteséget, az igazmondást, egymás megbecsülését, a kölcsönös tiszteletadást stb. Létezik-e még őszinte emberi érzéseken alapuló barátság? Az én megtapasztalásom szerint ritkább ma az ilyen, mint a fehér holló. Ami pedig a szeretetet illeti, legfeljebb karácsony táján mímelik még az emberek. Utána pedig folytatódik a gyűlölet, a rosszindulat.

Ma már az ilyesmi is gazdasági meggondolásból történik elsősorban. Az emberek, sőt az egyes országok parlamenti pártjai közötti egyetértés is olyan, mint Krilov A hattyú, a csuka és a rák című orosz meséjében: ha a közös munkát végzők között nincs egyetértés, akkor munkájuknak sem lesz eredménye. A mesében a megrakott szekeret elvontatni szándékozó szereplők közül a hattyú a felhők, a csuka a víz, a rák pedig hátrafelé vette az irányt. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, hogy végződött az egész.

Korunkban szinte ragályossá vált a különválási, elszakadási törekvés. A feledés homályába merülni látszik az „egységben az erő” mondás is. Gyakran még a testvérek sem akarnak együtt élni. Úgy fest, hogy az egyház elképzeléséből sem lesz valami, tehát az „egy akol, egy pásztor” jelszó is csak jelszó marad. Az 1936-ban Budapesten zajló eucharisztikus kongresszus himnuszának a végén is elhangzik az óhaj: „Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet”. Az ilyesmi, legalábbis a mai helyzet szerint ítélve, dőre ábránd marad csupán.

 

Válaszok nélkül

Az embereket a túlfűtött vallási és nemzeti érzés inkább eltávolítja egymástól, mintsem közelebb hozná. Ráadásul nem kevés téveszme ver gyökeret, melyek az egyes betegségek mellett, amelyek közül a gerincferdülés a legelterjedtebb, a pusztulás, a végleges megsemmisülés felé sodorják az emberiséget. Még megboldogult diákkoromból emlékszem egy francia mondásra: „Soyez toujours discrets et modests”, „Legyetek mindig titoktartók és szerények”. Csak egy kicsit kell körülnéznünk ahhoz, hogy rájöjjünk, mennyien igazodnak ehhez a nemes és megszívlelendő tanácshoz.

Az emberiség nagyobb része valamilyen vallás híve. Én magam is olyan szellemben nevelkedtem, életem folyamán azonban nagyon sok miért?-re nem kaptam kielégítő választ. De a leglesújtóbb mindig az volt számomra, mikor azt kellett látnom, hogy éppen azok szegték meg a törvényeket, a szabályokat, akik hirdették őket, akiknek a megtartásuk felett kellett volna éberen őrködniük. Így volt ez a vallás és tevékeny életem folyamán a kommunista párt vonalán is.

Őszintén megvallva, a sok visszaemlékezés, a kevés szép és sokkal több fájó emlék eléggé fel is zaklatott lelkileg. Munkám összeállítása folyamán epizódok elevenedtek meg éjszakánként álmaimban. Egy időben nagyon gyakran álmodtam legutóbbi kapcsolatom felől is, akivel nagyon sokat beszélgettünk, sétáltunk és szórakoztunk. Gyakran meneteltem fehér hátizsákkal a Kárpátokon túl Galícia hófedte síkságain, hallottam a szél süvítését, láttam a hóvihart, és ismét ittam a befagyott Szan folyó jege alól a magas belső lázat csillapító vízből.

Politikai hitvallásomat illetően, egy egészséges szocialista társadalmat képzeltem el, tehát nem kommunista társadalmat, kizsákmányolók és kizsákmányoltak nélkül, ahol a társadalom tagjai, a polgárok becsületesen elvégzett munkájukból tisztességesen megélhetnek, ahol megoszlik a munka és a haszon, ahol az emberek fejlett öntudattal fognak rendelkezni, s nem fognak jogtalan igényeket támasztani a társadalommal szemben.

Állítom, hogy a jelenleg totalitáriusnak minősített volt szocialista társadalmi rendszer is a társadalom tagjainak, de elsősorban a legfelsőbb szervek vezetőinek az ügyhöz való hozzáállásán dőlt meg, akiknek a legfőbb törekvése nem a társdalom fejlesztése volt, hanem a saját meggazdagodásuk. Nagy hiba volt, hogy egyes vezető emberek, a legfelsőbb posztokon különösen, koporsójuk bezártáig vindikálták maguknak a vezető helyeket, nem akarták észrevenni, hogy helyükön már az egészséges haladás kerékkötői.

A volt Szovjetuniót, az ottani viszonyokat illetően, azok értékelésénél, az ottani helyzet értékelésénél a népet külön kell választani a mindenkori vezetéstől. Ajánlatos megismerni népeinek történelmét a kezdetektől, hogy sok mindent megfelelő megvilágításban lássunk. Így vélekedett erről a dologról az ismert cseh író, Karel Havlíček Borovský, s úgyszólván minden volt hadifogoly és internált.

Teljes befejezésül hadd idézzem egy Lermontov-hős önvallomásának (gyónásának) befejező részét:

„Befejeztem, hidd el szavaim, vagy ne hidd,

Az nekem teljesen mindegy itt.

Csupán egy az, ami elszomorít engem:

Hogy hideg és néma tetemem

Nem fog enyészni szülői földben,

S hogy keserű hányattatásom híre

Nem fog eljutni innen messzire,

S a zordon falak között majd itt fenn

Nem vált ki bánatot szinte senkiben,

Bárhol is majd, szürke nevem említésekor

Nem rezdülnek húrok a szívekben sehol.”

 

Hittem, szerettem, csalódtam!

Fiľakovo-Fülek, 1998. március 22-én

 

Vége

 

 

 

 

Érdekes

Szerény munkámat elsősorban János István idősebb testvérem, édesapám és a régi család többi tagja, valamint a volt sorstársak emlékének ajánlom

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?