Ázsia szívében 1. Selyemúton a világ tetejére

Látni karavánszerájokat, ősi életformákat, megismerni az ujgur népet, akikről eddig csak terrorista támadások révén hallottam. Legszívesebben mindjárt pakoltam volna, de még másfél hónap volt az indulásig.

Elérkezik azonban a nap, amikor leszállunk Biskek (régi nevén Frunze), Kirgizisztán fővárosának repterén. Begaim, a fiatal idegenvezető hölgy és Alexander, a kisbusz sofőrje a szó szoros értelmében tárt karokkal vár. Kedvességük oly elragadó, hogy egyelőre a busz szoros üléseit sem bánjuk, ahová a magasabbak csak féloldalasan tudnak beülni.

Éjjel kettőkor érkezünk meg családias szállásunkra, ahol az erkélyen magányosan iszogató novoszibirszki geológust találunk. Mindenáron meg akarja velünk osztani maradék vodkáját, leülünk hát mellé, s mire elfogy az itóka, már nincs kommunikációs nehézség.

Szobatársammal a délelőtt folyamán felfedezőútra indulunk. Hitetlenkedve nézzük, szállásunk környéke inkább hasonlít nagyobb faluhoz, mint fővároshoz. A kis utcácskákban az újak mellett sok a régi ház, néhány utcarészlet régi orosz filmek tájait idézi. A távolságok is orosz léptékűek. Mondják a helyiek, be tudunk menni gyalog a városközpontba, hiszen csak két és fél kilométer. Szerencsére, oda már Alexander visz. Elképedünk a széles utcák, a betontömbök és emlékművek sokasága láttán – Lenin-szobrok, sarló-kalapácsos forradalmi emlékművek, el nem távolított, az ötéves terv teljesítésére buzdító plakátok – Biskek a szocialista építészet skanzenje. Amíg a hatalmas Lenin-szobor előtt pózolok, odajön egy helyi asszonyság, és amikor megtudja, Szlovákiából jöttem, lelkesen ölelget, hogy zdrásztvuj szúdruzska, és ömlengeni kezd a régi szép időkről, amikor még egy „baráti” tömb kötött össze minket. Egyébként egész Kirgizisztánban el tudtam beszélgetni „szlovákoroszul”, hiszen a kirgiz mellett az orosz a leghasználatosabb nyelv. Alexander, a sofőrünk büszkén mondja, ő bizony egy szót se tud kirgizül.

Az Ala-Taoo téren álló Nemzeti Múzeum előtt sok gyermek fürdik a szökőkút vizében – nem is csoda, hiszen 37 fokot mutat útitársam hőméréshez is értő órája. Mi is menekülünk a perzselő nap elől, mégpedig a múzeum kellemes helyiségeibe, ahol végigkísérhetjük a kirgiz nép egész történelmét. Minden ki van írva kirgizül és oroszul is. Rosszul jár az, aki nem ismeri az azbukát. Nekünk szerencsére Begaim mindent elmagyaráz. Megnézzük még a Manas emlékművet, a nemzeti újjászületés szimbólumát, a „Fehér Házat” és egyéb látnivalókat, este pedig a Selyemút kora óta megmaradt Os bazárban próbáljuk gyakorolni a keleti piacokhoz hozzátartozó alkudozást. Döcögve megy – alig valamit lehet lealkudni a kiírt árból. Hiába, a szovjet kor rányomta bélyegét az adok-veszekre is.

Mennyei hegyek szeme

Biskeket elhagyva Tokmok város mellett megállunk a bonyolult tégladíszítésű Burana-toronynál, amely a földrengésben romba dőlt 11. századi nagyváros, Balasagun egyetlen épen maradt építménye. Ma japán turista nélkül nem lehet látnivalót fotózni, itt sincs ez másként. A fiatalok felugranak a torony tetején a fal szélére, onnét készítik szelfijeiket, csak az én kamerám remeg be az alattuk tátongó mélység láttán. A torony mellett balbalok (kőszobrok) sokasága. Mai tudásunk szerint ezek a temetkezés helyét jelölték, sokszor a foglalkozására utaló tárggyal a kezében ábrázolva az elhunytat.

A Vörös-kanyon valószínűtlen sziklái közti túrázás és hosszú buszozás után végre elénk tárul a Tiensan-hegység hófödte vonulatai közé ékelődött Isszik-kul. Lélegzetünk is eláll a fenséges látványtól. A „Mennyei hegyek” (a Tiensan hun megnevezése) gyűrűjében mélykék szemként, békességben ragyog a tó. Amíg mi némán csodáljuk, vezetőnk elmondja, ez a Titicaca után a világ második legnagyobb magashegyi tava. Az 1606 m tengerszint feletti magasság ellenére még télen se fagy be, só-koncentrációjának és a partján fakadó több forró vizes forrásnak köszönhetően. Legendák sora szól a tó mélyére süllyedt városokról és kincsekről. Alapja mindenképpen van, hiszen bizonyított tény, a mélyben szkíta települések romjai hevernek.

Rengetegen nyaralnak a tónál, mi is a part egy kertes bungalókkal teli részére érkezünk. Mivel az árnyak már jócskán megnyúltak, egyenesen a „meleg” habokba rohanunk. Lábam vízbe mártva visszahőkölök, de hogy ne maradjak szégyenben a partról engem figyelő útitársak előtt, csakazértis úszom egyet. Jól tettem, mert bár nagyon hideg, néhol mintha meleg vizű patakok kereszteznék a vizét, ez kellemessé teszi a fürdőzést.

Szkíta sziklarajzok

Az Isszik-kul partján Csolpon-Ata felett található az a kultikus kőmező, ahol rajzokkal teli kövek hevernek szerteszét. Hegyi kecskéket, szarvasokat ábrázolnak, de van olyan is, ahol úgy tűnik, szelídített hóleopárddal vadásznak. Az ott élők azt mondják, kora reggel vagy késő este érdemes ott üldögélni, mert akkor meg lehet érezni valamit a misztikumból. Úgy gondolják, egy hatalmas szabadtéri templom lehetett, ahol a tengrista vallást követő nép égitesteket, főleg a Napot, vagy más isteneket imádott. Ez azért is valószínű, mert a rajzos köveken kívül vannak itt kőkörök és kurgánok, vagyis halotti dombok is. Egy a csoporttól távoli helyen beülök a kőkör közepére, és a tücskök ciripelését hallgatom, de útitársam rövid időn belül indulunk kiáltással kiragad a békés szemlélődésből.

A Szong-köl égi legelőin

Az Isszik-kultól az ország belseje felé vesszük az irányt. Gyönyörű hegyvidék az egész táj – a bársonyzöld hegyek fölé hófödte csúcsok törnek, a távolban jakcsorda legelészik. A kátyús úton hol egy ménes vágtat át, hol egy tevecsorda méltóságteljesen lassú vonulását vagyunk kénytelenek kivárni. Feltűnnek az első pásztorok, akik lovaikon ülve terelik hatalmas nyájaikat.

A hepehupás, köves utakon alig van forgalom, csak a nomádok hozzák-viszik portékáikat rogyig megrakott, kivénhedt Zsigulikon. Gyéren lakott vidék ez, itt-ott kis vályogházakból álló falvacskák keresztezik utunkat, vagy pár karámból álló téli szállások. Ahogy megállunk egy-egy fotószünetre, a közeli jurtákból üdvözlésünkre elénk lovagolnak egy kis beszélgetésre, hiszen a nyári időszakban a havasi legelőkre költözött családoknak nem sok lehetőségük van idegenekkel társalogni.

Vendégségben a kirgizeknél

Vendéglátóink a Szong-köl tó körüli kövér nyári legelőkön pásztorkodnak. A nagycsalád kisereglik a fogadásunkra, majd elszállásolnak. Mikor Alexander, a sofőrünk meglátja a szorosan egymás mellé fektetett pokrócokat és takarókat a jurta füvén, úgy dönt, a buszban alszik. A jurtákban vaskályhák is vannak, és amíg mi a lemenő nap fényében a lovakat fényképezzük, az egyik kamasz fiú tüzet rak. Nyár ide vagy oda, az éjszakai hőmérséklet fagypont körüli is lehet. Ámulva tapasztaljuk, milyen hamar meleg lett az egész sátorban, a tüzelőként használt szárított tehénlepény pedig egyenesen illatos. Kint készül a vacsora – az egyik kislány krumplit pucol, a másik a vízfolyásban a zöldséget mossa, a kisebbik fiú a halakat tisztogatja, míg anyjuk a konyhában szorgoskodik. Meglepődöm, hogy az egész legelő teli havasi gyopárral. Mivel nálunk védett növény, próbálok nem rájuk lépni, de ez lehetetlen, szinte szőnyeget képeznek.

Vacsora előtt kumisszal kínálnak. Az ősmagyarok legendás italát kancatejből erjesztik. A nomádok a legelőre való költözésük után egy hónapig szinte kizárólag ezt fogyasztják – mondják, a ló lelegeli a friss fűvel együtt a gyógynövényeket is, ami megjelenik a tejben, az erjesztés által pedig olyan nagyszerű ital válik belőle, amitől testben és szellemben újjászületik az ember. Érdekes, kissé kesernyés ízű ital.

Vendéglátóink négy kislánya olyan ügyesen és jókedvűen tálal, hogy irigykedve bámulok, milyen szófogadóak itt a gyerekek. Mikor leszedik az asztalt, jön a meglepi! Felszolgálókból előadóművésszé válnak mind a négyen. A tizenhárom éves nagylány kirgiz népviseletben ügyesen pengeti az ősi hangszert, a komuszt, mellyel az énekét kíséri. A többiek is énekelnek, szavalnak, a legkisebb pedig, mintegy transzban „énekmondja” ősi eposzuk egy fejezetét. Ez az eposz Manasz, a kirgiz törzsek egyesítőjének életét, valamint követői küzdelmét meséli el. A manaszcsik (sámánokhoz hasonló emberek) önkívületi állapotban akár napokig képesek mondani. Rettenetes hosszú.

Élet 1500 évvel ezelőtt

Oszlik a sötétség, és a jurta közepén tátongó kör alakú nyíláson, amelyen keresztül elalváskor még a csillagokat csodáltam, most a nap erőtlen sugara próbál behatolni. Talpra ugrok, a napfelkeltét mindenképpen meg akarom örökíteni. Még vendéglátóink is épp csak ébredeznek, az egyik tizennyolc éves forma fiú most készülődik a tehenek fejéséhez. A borjakat egy kötélre „fűzi”, amit ők egyáltalán nem díjaznak, rúgkapálva próbálnak szabadulni és elérni anyjuk tőgyét. A nagyapa előhozza a nyergeket, és hozzáfog a tisztogatásukhoz. A kislányok még álmosan a jurták közti füvet söprögetik. Új nap kezdődik.

Felkerekedünk, hogy meglátogassunk egy másik családot, akik szintén a tó körül legeltetnek. Csak úgy találomra. Találkozunk két tizenéves fiúval, szamaraikon baktatva éppen a birkákat keresik. Begaim ráveszi őket, térjenek vissza és vezessenek a családjukhoz.

Meglepődnek érkezésünk láttán, de máris szaladnak „asztalt” teríteni – lepénnyel és friss vajjal kínálnak. A jurta, ahol leültetnek, nagyon otthonos, igazat kell adnom vezetőnknek, aki többször hangsúlyozta, ez nem sátor, hanem hordozható hajlék. Kiderül, a két férfi testvér, a két nő közül egyik az idősebb testvér felesége, a másik pedig a húguk. Az egyik gazdának megtetszik a napszemüvegem, mindenáron meg szeretné kapni. Sajnos, nem adhatom, mert csak ez az egy van, de egyik társam neki tud ajándékozni egy nélkülözhetőt. Távozásunkig le se veszi a szeméről. Vég nélkül próbálgatják a kamerázást is, jókat nevetve a felvételeken. Közben elmondják, több mint ötszáz juhuk, öt tehenük, tíz lovuk és két szamaruk van. Már tizenöt éve ugyanide jönnek legeltetni, mert központilag vannak kiosztva a helyek. Május végén érkeznek, és az időjárástól függően maradnak úgy szeptember közepéig. Akkor aztán a birkák többségét eladják, a többi állatot pedig téli szálláson tartják a falujuk közelében. Mivel két iskolaköteles gyerekük is itt él velük, azokban a hónapokban, amikor még tart a tanítás, hetente kétszer jár hozzájuk a tanító. Orvos nincs a közelben: Eddig nem is volt rá szükségünk, mondják nevetve. Ismerik a gyógynövényeket, szednek, ha valami betegség mégis környékezi őket. Kérdéseinkre még elmondják, ők szunnita moszlimok, a nagyobb ünnepeket megülik, de közösségbe nem járnak, mert nincs a közelben, de még a falujukban se mecset.

Miből lesz a kumisz?

Már közel az este, amikor visszatérünk vendéglátóinkhoz. Ez a kancafejés ideje. Bár az ősmagyaroknál az asszonyok dolga volt, itt a két fiatal fiú fog a munkához. Mire elkezdenék, heves vihar kerekedik, és futva menekülünk a jurtába a nyakunkba zúduló jégeső elől. Szerencsére, amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan véget is ért az égi áldás, és folytatódhat a munka. Minden lóhoz külön taktikával közelítenek. Az elsőnek – amely valószínűleg rúgós fajta – már a kezdetekkor felkötik az első lábát, hármon állva békésen tűri a fejést. A másikhoz először odavezetik kiscsikóját, hagyják egy ideig szopni, majd heves rúgkapálása ellenére elcibálják anyja mellől, a fiú pedig óvatosan nekifog a fejésnek. Mikor mind a négy kancával végeztek, eloldozzák az addig kikötözött csikókat, és hevesen gesztikulálva az egész ménest elzavarják a tábor környékéről, hadd keressenek dúsabb legelőt.

A fiú a friss tejjel teli műanyag kannából merít egy bögrével. A kezembe adja. Nem akarom megsérteni, belenyalok. Langyos és édeskés. Háborog a gyomrom, de azért kóstolgatom. Erjesztve a legjobb a lótej.