A mi kálváriánk: Ártatlan bűnösök

A Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek és vittek el magyar civil embereket. Férfiakat 17–45 éves, nőket 18–30 éves korig.

Kulturális élet a táborokban

Az egyes táborok vezetői az ilyen kezdeményezések elé nem gördítettek akadályokat. Voltak táborok, ahol könyvtárak is működtek. Természetesen a nem nagy választékkal, a legtöbb könyv inkább politikai, tehát propaganda jellegű volt. A 280/1-es számú táborban olvastam el például Zalka Máté Doberdó című könyvét, s még egy-két továbbit is. Eleinte csak magyar és német nyelvűeket. Ebben a lágerben magyar cigányzenekar is működött. A műsoros délutánok általában nemzetközi jellegűek voltak, ahol a különböző nemzetiségű hadifoglyok anyanyelvükön tolmácsolták népük művészetét. A magyar cigányzenekar mellett német és román zenészek is adtak ízelítőt, nekem nagyon tetszett, amikor az egyik német gitárkísérettel az ismert La paloma dalt adta elő.

A 280/2-es számú táborban a sok magyar sportember mellett nagyon sok budapesti művész is volt, fellépéseikkel igyekeztek elviselhetőbbé tenni sorsunkat. Itt egy Beck Lajos nevű hadifogoly gitárkísérettel és nagy átérzéssel énekelte az „Asszonykém, adj egy kis kimenőt…” kezdetű dalt.

Nagyon élénk kulturális élet folyt a Szolomenko lakótelepen levő táborunkban. A nemzetiségi összetétel itt nem volt nagyon tarka, a túlnyomó többséget magyarok alkották. Ebben az időben, tehát 1950-ben az egyes táborokban antifasiszta bizottságok is működtek, melyek legfőbb feladata a táborlakók politikai nevelése volt. Havonként egyszer a parancsnokságról érkezett tiszt előadást tartott a hadifoglyoknak. Ezeken általában én szoktam tolmácsolni. Az előadásokat mindig vita követte. A leggyakoribb kérdés természetesen a repatriálásunk, hazaszállításunk volt, amire sohasem kaptunk, de nem is kaphattunk egyértelmű választ. A tiszt megbízása az előadás megtartására szólt, más kérdésekben nem is nyilatkozhatott. Legfeljebb annyit mondott, majd ha jön Moszkvából a parancs.

Ebben a táborban nagyon élénk kulturális élet folyt. Sok volt a művelt ember még az altiszti állományhoz tartozók között is. Egy bizonyos Szekeres István nevű volt csendőrőrmester emlékezetből tudta Kálmán Imre és Lehár Ferenc nagyon sok operettjét. Állandó jelleggel folyt egy faliújság szerkesztése, s a politikai jellegű cikkek mellett nagyon sok ismeretterjesztőt is közölt, elsősorban Magyarországról. Sőt, szép elbeszéléseket is lehetett olvasni a faliújságon. A nótaesteken a legszebb magyar nótákat lehetett hallani. Emellett elhangzottak különböző slágerek és csasztuskák is, de nekem két dal maradt emlékezetes. Egyik az Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországról, visszanéztem félutambul, szememből a könny kicsordult… kezdetű népdal volt, amit egy Bicsak József nevű Erdélyből származó volt magyar csendőr adott elő nagy átérzéssel. A másik a Kávé helyett reggel én kadarkát iszom, érzem attól mindig elszáll a bánatom… kezdetű, amit Heller Pista hadifogoly adott elő nagy átéléssel tangóharmonika-kísérettel. Számomra örökre emlékezetes maradt az 1949-es esztendő utolsó napja, december 31-e a darnyicai lágerban, ahol holland nemzetiségű, a német hadseregben szolgáló hadifoglyok is voltak. Remek vonószenekaruk természetesen más hangszerrel is kibővítve. A hollandok a németekkel karöltve szilvesztert szerveztek, s a zenekar éjféltájban meglátogatta az egyes barakkokat, az ott lakóknak karácsonyi énekeket játszva. Emlékszem, a prímás könnyezett. Majd arra lettünk figyelmesek, hogy Berlin és Budapest után a rádióban Prágát is kapcsolták. Annyi esztendő után szívmelengető volt hallani anyanyelvünkön, majd szlovákul és csehül is a legszebb karácsonyi énekeket.

Folytatás a vasárnap aktuális számában!