Mesebeli Elzász, parlamenti belépővel

Hogy Offenburg, a szálláshelyünk a határ német oldalán volt, kommunikáció szempontjából egyáltalán nem játszott szerepet. Az elzászi nyelv olyan, mint egy jó kis csalamádé, alemann nyelvjárás – mondják –, leginkább a svájci németre hasonlít; de határon innen és túl jól lehetett kommunikálni az angol–német–francia egyveleggel, amelynek birtokában szórakoztató kis epizódokat is megéltünk, s volt, hogy kísérőnk, Klenovics Gábor – Bauer Edit asszisztense – húzott ki a csávából bennünket.

Hol itt a határ?

Ez rejtély maradt számomra, pedig naponta legalább kétszer kellett áthaladni a német–francia határon ottlétünk alatt… A táj is ugyanolyan volt a busz ablakából – talán csak a repce volt kevesebb a francia oldalon –, s az emberek is ugyanúgy beszéltek… „Net ufreje, s’ Laawe esch e Tango – ne izgasd magad, az élet egy tangó!”, mondja egy régi helyi szólás, amit valószínűleg a szorongattatás hozott létre. Ebben a cseppnyi tartományban ugyanis Nagy Károly óta talán tízszer is fordult a kocka, frankok, germánok, német-rómaiak, poroszok, németek, franciák váltották egymást a hatalomban… a 20. században is legalább háromszor emelték át a határt az itt élők feje felett s tiltották be az éppen uralmon nem lévők nyelvét.

Elzász csaknem nyolcvan éve a franciáké. Övék lett a németek büszkesége, sziklára épült várkastélya, Hohkönigsburg/Haut-Koenigsbourg is, ahol seregnyi német turista és több autóbusznyi francia ovis és kisiskolás társaságában mi is felfedező barangolásra indultunk. Történetéről bárki olvashat az interneten, gyönyörű, látványos, pompás, példamutatóan felújított és karbantartott ékessége, kincse a vidéknek. A várudvarban korabeli ruhába öltözött idegenvezetők a gyerekeket maguk köré gyűjtve legendákat mesélnek sárkányokról, hősökről és megmentett királykisasszonyokról, régi mesterségeket mutatnak be, de butikok is akadnak méregdrága sárkányfigurákkal, pajzsokkal, középkort idéző tárgyakkal, ezernyi apró mesealakkal, szövött, faragott, üvegből fújt vagy agyagból formázott csecsebecsével. A kastélyétteremben, melynek falát régi festmények díszítik, és egy része könyvtárként működik, lehet elzászi specialitásokat, így pl. káposztás lángost rendelni sörrel, s a test igényeinek kielégítése után a vendégnek szellemi feltöltődésben is része lehet – könyveket lapozgathat, régiségek között válogathat, s az elfogyasztott étel árának akár a többszörösét is otthagyhatja, ha nem tud ellenállni a rengeteg, kézművesek által készített ajándéktárgynak, parányi, míves dobozkákba rejtett kincsnek, tollszáraknak, házilag kevert színes tintáknak…

Gólyák és terített asztal

Már Koenigsbourgban is feltűnt a gólyák sűrűsége, de Obernai-ben, ebben a várfallal körülvett, ékszerdobozszerű városkában annyira szemet szúrt, hogy illett utánanézni. A gólyák itt nem az égen szárnyalnak, vagy a háztetőkön kelepelnek, hanem fából, műanyagból, szövetből, üvegből, fémből faragva, öntve, hímezve, szabva, kovácsolva, festve stb. kínálják megvételre magukat. Hogy miért szeretik Elzászban a gólyákat? Mert a gólyák is szeretik Elzászt – annyira, hogy telente is itt maradnak. A gólya itt nem a gyermekáldást jelképezi, itt a hűség madara. Gólyás emléktárgy nélkül vétek innen hazamenni!

Obernai-ben amúgy nyugodtan el lehetne tölteni akár egy hetet is, bensőséges, tele ezernyi apró látnivalóval, hangulatos terekkel, ódon épületekkel… Számomra emlékezetessé teszi az is, hogy itt kóstoltam először echte elzászi ételt. A Bauer Edittel közösen elköltött ebéden az előétel quiche lorraine volt, egyfajta húsos pite sajttal, tojásos-tejfölös öntettel; a sült csirke különlegességét a rizlinges szósz adta; a spätzle, amit mellé kínáltak, tulajdonképp a magyar nokedli elzászi változata… a rétes pedig, amely Európa szinte minden országában hagyományos édesség, itt annyiban különbözött a miénktől, hogy a tésztája vastagabb volt, sima almával töltötték, és vaníliaszósszal öntötték nyakon.

Sziget az Ill ölelésében

Strasbourg, mint a neve is mutatja, utak kereszteződésénél keletkezett, még a kelta időkben, ott, ahol az Ill folyócska a Rajnába ömlik. A történelmi belváros az Illnek és csatornáinak karéjában, valójában egy szigeten található, két kilométer lehet az átmérője, eltévedni sem lehet benne – csak vissza kell fordulni, ha víznek ütközünk. Illetve ha az Illt mégis átléptünk, toronyiránt kell visszaindulni, így eljutunk a város legközepén álló építészeti csodához, a 142 méter magas cirádás katedrálishoz, a strasbourgi Notre Dame-hoz – a középkorig ez volt Európa legmagasabb épülete. Óriási turistalátványosság – az utcákra butikok nyílnak, a járdák telis-tele ajándéktárgyakkal megrakott állványokkal, standokkal. Kínai árust nem, de feketét annál többet látni. És koldusok sincsenek, habár – a kivétel erősíti a szabályt – mégiscsak belebotlottam egyetlen, járdán kucorgó kéregetőbe (aki viszont nem volt se német, se francia).

Kihagyhatatlan a Grande Ile sarka is, ahol az Ill folyó számos kis csatornába fut szét egy nem túl terjedelmes területre – ez a Petit France negyed. Az ember nem tudja, hova nézzen, mit kapjon lencsevégre – a hidakat, a szelíden hömpölygő vizet a vízibuszokkal vagy a víz menti panorámát a hugenották fagerendás házaival… Amerre megyünk, macskaköves sikátorokban vagy villamossínekkel szabdalt főúton, mindenütt zöldellő szigetek, erkélyekről alácsüngő balkonvirágok – Strasbourg igazi zöld város.

Tudósok, művészek sora származik innen. Gutenberg a nyomdászat bölcsőjévé, Goethe a költészet fellegvárává tette, s itt írta egy de Lisle nevű órás azt a katonadalt, amely ma a franciák himnusza, és amelyet mi Marseillaise néven ismerünk. Múzeumai világhírű alkotók, köztük Rubens, Botticelli, Goya, Monet, Picasso vagy Renoir műveinek adnak otthont – Strasbourg a művészetek városa is.

A húsvéti vásár amerikás sátrai, neon- és tuttifruttiszínben világító műanyag óriásplakátjai azonban ráébresztenek arra, hogy a 21. században már egy ilyen, Unesco által védett műkincsvárosban sem minden a művészet körül forog: itt is az üzlet az első.

Hajóval az Európai Parlamentbe

A sétahajózás nemcsak arra volt jó, hogy a város nevezetességeivel ismerkedjünk, vagy hogy a zsilipeken való liftezésnek örüljünk: az Európai Parlament székhelyéhez szállított bennünket a vízibusz. Az épület modern, 220 ezer négyzetméter alapterületű, ellipszis alaprajzú impozáns palota – vasból, üvegből, betonból, toronnyal, boltívvel, belső köztérrel… Útvesztőkkel, mozgólépcsőkkel, felvonókkal, zászlós díszudvarral, égig kúszó trópusi filodendronokkal, sétánynak beillő folyosókkal, galériákkal, tanácstermekkel, irodahelyiségekkel, kiállításoknak és rendezvényeknek helyt adó nyitott csarnokokkal – az egyik ilyenben akkor nyílt meg a szlovákiai Rovás alkotóközösség két művészének, Szabó Ottó festőnek és Kovács Oszkár fotósnak a kiállítása –, plenáris ülésteremmel és persze komplex szolgáltatással, étteremmel, büfékkel, kávézókkal.

A plenáris ülésen az óriási, futurisztikus teremben az ülésvezetőn kívül szinte csak azok a képviselők vettek részt, akik felszólaltak, vagy arra vártak, hogy szót kapjanak, s az időbeosztás szerint jöttek vagy mentek. Színházi távcsőre lett volna szükség ahhoz, hogy a túloldalon ülőket is lássam, tolmácsgéppel a fülemen viszont minden szót értettem. A téma akkor épp a nyugdíjjogosultság volt – sok képviselő emelt hangon kérte ki országa nevében, hogy egy kalap alá vegyék őket más államokkal. Bauer Edit is arra figyelmeztette a plénumot, hogy mennyire különbözőek a viszonyok az egyes országokban – nagy tapsot kapott, az ülésvezető tréfálkozott is rajta. Edit asszony előző nap is felszólalt: a szlovák igazságszolgáltatás Zsák Malina Hedvig ellen folytatott jogtalan és méltatlan bűnvádi eljárására hívta fel a plénum, a bizottság és Európa figyelmét.

Bauer Edit tíz évet töltött Strasbourgban szívós, céltudatos és távolbalátó munkával. Fontos és maradandó eredményeket ért el az emberkereskedelem elleni törvény elfogadtatása, a szervezett bűnözés elleni harc, a konzuláris segítség, a kettős állampolgárok jogainak visszaállítása terén, hogy csak néhányat említsek közülük. Számunkra, szlovákiai magyarok számára pedig az a legfontosabb, hogy a magyar kisebbség EP-képviselői a kisebbségi jogok területén betették a lábukat az ajtórésbe, s az általuk megkezdett úton haladva tovább lehet építkezni, beleszólni sorsunk alakításába.

De vajon lesz-e folytatás? Lesz-e valaki jövőre is a strasbourgi parlamentben, aki a megkezdett munkát folytatni fogja, és a lábát az ajtórésbe teszi? Eldönthetjük, most, 24-én, szombaton!