<p>Pontosan már nem is tudom, decemberben vagy januárban avattak szalagossá harminckettő vagy harminchárom éve az újvári gimnáziumban. Utána vágtatott az idő, hamar eljöttek az érettségi írásbelik, amolyan intermezzó a fényes szalagavató s a rettegett szóbeli között. Úgy emlékszem, többekkel ellentétben, egyáltalán nem éreztem semmit.</p>
Izgalmat, félelmet, szorongást, ilyeneket. Írásban mindig is jobb voltam, mint szóbeszédben: mi témát is adhatnának, hogy ne tudjam valamilyen elfogadható szinten kivágni magam, gondoltam, mikor reggel a többiekkel ott ültem a frissen vasalt fehér blúzomban meg a hosszú, hasított fekete szoknyámban az osztályban, várva, hogy az iskolarádióban beolvassák a nekünk szánt négy témát. Valami borzasztó volt. Azt biztosan tudom, hogy a CSKP KB valamelyik határozata kapcsán kellett elmélkedést írni, hát persze, hogy nem választottam. Aztán volt az elkötelezett szocialista ifjúsággal is valami, mint a jövő letéteményesével (Fico akkor még csak másodikos vagy harmadikos lehetett, és nem ismertem, úgyhogy) – azt sem választottam. Rémlik, valamelyik irodalmi alak vagy alkotó kapcsán is lehetett fejtegetni, de mert még halványan sem emlékszem, ki, mi volt, nagy a valószínűsége, hogy nem a zsánerem, ezért is sem írtam azt. Maradt a futottak mégeknek készített negyedik, kisegítő téma, elbeszélés arról, milyen emlékezetes dolog történt meg velem, amit biztosan nem felejtek. Már akkor is ilyen voltam, elvicceltem, elpoénkodtam az egészet, és mi sem jellemzi jobban a fontosságát, mint hogy az égadta világon semmire, egy betűre nem emlékszem belőle. (Ezt nem vigaszul szánom a most érettségizőknek, inkább okulásul a most érettségiztetőknek!) Hát, nem az lett életem fő műve, azt már akkor éreztem, amikor az osztályból kifele lépkedve új tűsarkú cipőmben, letettem a katedrára a kidolgozott munkát. De pont olyan volt, ahogy gondoltam: mi témát is adhatnának, hogy ne tudjam valamilyen elfogadható szinten kivágni magam?
Egy hét múlva megismétlődött ugyanez, szlovákul. Volt CSKP meg SZISZ meg szovjetbarátság (Istenem, a maiak már azt sem tudják, eszik-e ezeket, vagy isszák; azért jó világ van), és volt valami általános, én biztosan azt választottam, talán olvasmányélmény. Annyival sikeredett rosszabbra a magyarnál, amennyivel a szókincsem volt jobb anyanyelvből. Nem is ez az érdekes, felejthető az egész, mint ahogyan, lám, feledve is lett, hanem hogy onnan kezdve rám tört a rettegés, a kínok kínja. Hogy mihez kezdek majd szóban, egy komisszió előtt, ahol nem tehet az ember úgy, mintha beszélne, mert a szó hangos, és mindnek van valami értelme, még ha sokszor azt hisszük is, hogy nem. És ha kihúzom Jozef Ignác Bajzát, legalább egynek biztos feltűnő lesz, hogy Emil Boleslav Lukáčról beszélek. Már ha kijön egyáltalán valami is a torkomon. Természetesen, mint azt mindenki tudja, aki utána van, nem ördöngösség, nem kínpad. Viszont a mai napig álmodom azzal, hogy bejön a volt osztályfőnököm (magyar–töri), és közli, holnap szlovák érettségi. Én meg – talán mert osztályelnök is voltam, nemcsak igazságbajnok – elszántan tiltakozom, és egyre mondom, hiszen ez évben egyetlen szlovákóránk sem volt, hát miből, hogyan fogunk felelni. Ez nem igazságos, tanár elvtárs, és ennél felébredek. Egészen mostanáig nem értettem, mi a csoda fészkelte magát ennyire a lelkembe, hogy vénségemre is érettségiznem kell szinte hetente, de most már tudom. Nem a múltat, a jövőt álmodtam meg. Azokat a teszteket, amelyeket a mai magyar érettségizők kapnak a nem sokat változott demagóg témák mellé pluszban, én magyar–szlovák szakos diplomával most biztosan nem tudnám megoldani. Úgy szeretném tudni, ki az a magyar, akinek ebben a keze benne van. Úgy szeretnék találkozni vele. És megkérdezni:
Miért?
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Érettségije előtt Dani egy Bea nevű, fecsegő barna csajocska körül forgolódott, s valamelyik VASÁRNAP délután elhozta bemutatni őt.
Grendel Lajos: Négy hét az élet
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.