Eladó lett a lány…

Akiét addig nem, vagyis pártában maradt, az már vénlánynak számított. A házasságkötés előtt meg kellett tanulni vezetni a háztartást, de azt is, hogyan kell viselkedni a falu megkövetelte hagyományok szerint.

Nagylány, eladólány

A nagylánysorba lépés fontos esemény volt az illetőnek az életében. A családban betöltött szerepe, valamint a közösségi élete ilyenkor teljesen megváltozott. Eladósorba került, ami azt jelentette, hogy hamarosan férjhez mehet, családot alapíthat, amint az alkalmasnak tartott legény megkéri a kezét.

Az eladólánynak udvarolhattak, udvarlóját odahaza fogadhatta, valamelyik nagylánybanda tagjává válhatott, a nagylányokkal együtt szórakozhatott, eljárhatott a fonójukba, szereplőjévé vált a szokásaiknak, bálba, mulatságokba mehetett, de csak az édesanyja kíséretében. Ha pedig az nem élt, valamelyik idősebb nőrokonnal, aki felügyelte a viselkedését. Bár ilyenkor már nagyobb szabadságot élvezett, mint korábban, a közösség meghatározott erkölcsi szabályai szerint kellett, hogy éljen és viselkedjen. Erkölcsileg fedhetetlennek kellett maradnia, különben egyik legény sem kötötte volna be a fejét.

Nagylányságának néhány éve alatt mindent meg kellett tanulnia a háztartásról. A női munkák rejtelmeibe, a jövendő gazdasszony teendőibe édesanyja vagy nagyanyja vezette be, attól függően, ki vezette a háztartást. Az anya és feleség szerepére édesanyja készítette fel.

Ház körüli munkák

Napi tevékenysége függött a falu szokásaitól és a család vagyoni helyzetétől. A szegényebb sorsúnak többet kellett dolgoznia, mint a gazdagnak, vagyonosabbnak. Annak is több munkája volt, akinek csak kisebb lánytestvérei voltak, vagy egyedüli lány volt a családban. Eladósorban lévő lánytestvérrel megoszthatta a házi teendőket.

Korábban csupán segített az asszonyi munkákban, most, hogy eladósorba lépett, többet egyedül, önállóan kellett elvégeznie, hogy majd menyecskeként, asszonyként megállja a helyét. Főleg azokon a vidékeken ügyeltek rá, hogy minden szükségeset megtanuljon, ahol férjhezmenetele után nem maradt otthon, hanem férje családjához került, s anyósának kellett segítenie a ház körül. Nagy szégyennek számított, és az egész falu megszólta volna őt is, édesanyját is, ha nem tudta volna rendesen elvégezni a női munkákat.

Az eladólány hajnalban a szülőkkel együtt kelt, rendbe tette a házat, beágyazott, kisepert, elrakta a családtagok kinn hagyott ruhadarabjait. A nagylányos háznál mindig rendnek kellett lennie, különben megszólták volna a családot, főleg a lányt. Aki nem tudott rendet tartani, nehezen kapott férjet.

Mosáskor csak segített, de a vasalás teljesen az ő feladata lett. A ház körüli egyéb munkákból is alaposan kivette a részét. Segített a veteményeskert kapálásában és gyomlálásában, a virágoskert gondozása, gyomlálása, öntözése pedig teljesen rá lett bízva. A baromfinevelésbe is besegített. Szemet dobott a tyúkoknak, és reggelente összeszedte a napi friss tojást.

Sütés-főzés

Legfontosabb feladata a sütés-főzés, kenyérdagasztás tökéletes elsajátítása volt. Amíg ezeket a tudnivalókat nem tanulta meg, nem mehetett férjhez. Segített a reggeli, majd pedig az ebéd elkészítésében. Hétköznap, főleg dologidőben, az egyszerűbb ételeket gyakran egyedül, önállóan kellett megfőznie. Segített a befőzésekben, lekvárfőzésben.

Kalácssütéskor csak besegített, bár általában ebben a korban kelt kalácsot, rétest már tudott készíteni. A süteményeket viszont egyedül kellett megsütnie.

A mosogatás, törölgetés, a száraz edények elrakása szintén az ő feladatköréhez tartozott. Neki kellett gondoskodnia a friss ivóvízről: ő járt a kútra kannával, korsóval.

A tejfeldolgozásból szintén kivette a részét. Anyja gyakran rábízta a vajköpülést. Jaj volt annak a lánynak, akinek a kezében nem állt össze a vaj! A hiedelem szerint ugyanis az ilyen valószínűleg elvesztette a szüzességét.

Mezei munkák

Dologidőben a többi felnőttel együtt szénát gyűjtött, aratáskor markot szedett, segített a szőlőben, szüretelt, krumplit ásott. Minden olyan mezőgazdasági munkában, amely asszonyként várt rá, részt vett.

A szegényebbek napszámba is eljártak; amit kerestek, magukra költhették. Vettek rajta maguknak keszkenőt, új csizmát, pántlikát, bővítették kelengyéjüket.

Kelengyekészítés

Lánysága évei alatt el kellett készítenie a kelengyéjét is. Ebben édesanyja volt a segítségére. Valaha minden lány tudott fonni, szőni, hímezni. Amíg valaki nem tanult meg szőni, nem mehetett férjhez. Ügyességét, szorgalmát a falu közössége a kelengyéje által tudta felmérni, melyet férjhezmenetelekor közszemlére is tettek. Vidékenként változóan a lány egy bizonyos mennyiségű, az általa megszőtt vászonból készült dunna- és párnahuzatot, lepedőt, abroszt, törülközőt, kosárruhát, zsákot, valamint a ruhatárához tartozó, ugyancsak vászonból varrt pendelyt, ingvállat, kötényt vitt a házasságába.

Szépségideál

A férjhezmenetel szempontjából fontos volt a szépség és az egészség. A szép, takaros lánynak több udvarlója akadt. Előnyben részesült az, aki jól táncolt, víg kedélyű, vidám, nevetős, beszédes volt, és énekelni tudott.

Mindenütt fontosnak tekintették az egyenes testtartást, ügyes mozgást. Általában az számított szépnek, akinek piros volt az arcszíne, kerekded az orcája, vékony a dereka.

Volt, ahol a barna haj, közepes magasság, erős, izmos termet volt a szépségideál. Az Alföldön a sötét hajú, bogárszemű, gömbölyű, alacsonyabb termetű, a palócoknál viszont a kék vagy szürke szemű és gesztenye- (világosbarna) hajú leányt tartották szépnek, aki vékonyabb, magasabb termetű is lehetett.

A szépség mindig összekapcsolódott az egészséggel, a munkára, életre való alkalmassággal. A külső szépség mellett nagyon fontos volt az egészség, erő, izmosság, ügyesség, mozgás, hiszen az asszony erőnlététől függött az egészséges gyermekek világrahozatala, a háztartási és mezőgazdasági munkák elvégzése.

Hogyan viselkedjen?

A közösség íratlan törvényeit, illemszabályait is meg kellett tartania. Ha kilépett az utcára, arcának, kezének, ruhájának tisztának kellett lennie, nem maradhatott rajta gyűrött vagy piszkos kötény. Haját gondosan megfésülte, hogy ne lógjon ki belőle hajtincs. Tartásának szépnek, egyenesnek, járásának ringónak kellett lennie. Nyugodtan kellett járnia, nem szaladhatott az úton, és járás közben nem lóbálhatta a kezét.

Leányillem

Nem volt szabad fütyülnie (mert akkor sír a Szűz Mária), fésületlenül kimennie az utcára (megtépázzák a boszorkányok). Tilos volt egymásra rakva lógatnia a lábát (mert ilyenkor az ördögöt hívja magához). Ha felállt az asztaltól, a széket vissza kellett tolnia az asztal alá (különben elhagyná a szeretője). Nem forrhatott fel a mosogatóvize, nem hagyhatta abba a seprést (mert soha nem megy férjhez). Kimenetelkor nem volt szabad becsapnia az ajtót (mert a mennyország ajtaját csapná be maga előtt).

Kicsi, nagy, legnagyobb…

Kislánynak az iskolába járó, iskoláskorú leánykát nevezték. Falun valaha a gyerekek két–hat osztályt jártak. Kislánynak körülbelül tizenkét-tizenhárom éves koráig tekintették a lányt, vagyis addig, amíg iskolába járt. Élete tanulásból és játékból állt. Segítenie ugyan kellett az édesanyjának, főleg az iskolai szünetekben, de ez inkább játékos formában történt. A pásztorkodás (liba- vagy pulykaőrzés) viszont az ő gondjaira volt bízva. Eljárt édesanyjával a fonóba. Általában a nyolc–tíz évesek már tudtak fonni.

Növendék lánynak azt tekintették, aki az iskolából már kiállt: a tizenhárom-tizennégy éveset. Kikerülve az iskolából családon belüli helyzete teljesen megváltozott. Vigyázott kisebb testvéreire, segített édesanyjának vagy nagymamájának – attól függően, ki vezette a háztartást – a háztartás körüli munkákban: a főzésben, sütésben, kenyérdagasztásban, mosásban. A napi takarítás teljesen az ő feladata lett. A fonáson kívül hímezni tanult édesanyjától, s az a szövés rejtelmeibe is fokozatosan bevezette.

Szórakozni még nem járhatott, bálba, mulatságba nem mehetett.

Nagy- vagy eladólánynak tizennégy-tizenöt éves korától számított. ,