Költő szekértáborokon kívül

– Olyannyira, hogy innen csak egy kis időre mozdultam ki, amikor nősülésem után Nagyfödémesen laktunk pár hétig; persze, a katonaság két évét leszámítva. Szüllő Dezső barátommal, nyugodjon békében, aki a kultúrház igazgatója volt, együtt szerkesztettem 1993-tól 2003-ig a Jókai Szó című, háromhavonta kiadott lapot. Amikor ötvenéves volt Anikó, a polgármesterrel és az iskola igazgatójával felkerestük Pozsonyban, a lakhelyén. Felkértük, hogy írjon nekünk Jókáról, ennek eleget is tett. Ő hamar elkerült Deákiba, aztán az Ipoly mentén, majd Pozsonyban élt, de tudtunk egymásról. Már annak előtte is, amikor Rudolf Chmel és Vojtech Kondrót fordította az Egyszemű éjszaká-s nemzedék költőit, többször megjelentek Galántán, ahol akkor gimnazista voltam.

Te már akkor irkáltál?

Az első versemet valamikor hétéves koromban írtam, majd amikor nyolcadikos voltam, küldtem többet a Tábortűzbe, Tóth Elemér közölt is belőlük néhányat. Aztán jöttek a gimnazista évek Galántán. Itt szerkesztője voltam az Alkotó Ifjúság iskolai lapnak. Ezt Pukkai tanár úr „varrta a nyakamba”. A szerkesztésben nagyon sokat segített a már végzett, de vissza-visszajárogató Tóth Karcsi, vagy Lovász Attila, Néma Laci (akik megmaradtak a szakmánál), de mondjuk, Szarka Tamás, később Talamon Alfonz és Écsi Gyöngyi is. Nyitott, amolyan játékosan felelősségtudó társaság voltunk. Aztán valamikor 1981-ben kiírták a Nő hetilap első pályázatát, amelyen Fonzi különdíjat kapott prózáért, magam pedig a verseimért. Valahogy így kezdődött. De folyamatosan részt vettem szavalóversenyeken, még a gimnázium után is. József Attilát szerettem például, de mindig olyan versét akartam szavalni, amit nem kellett kötelezően tudni (például a Tűz van!-t).

Ugorjunk egy nagyot: hogyan lettél agronómus?

Újhelyjókán éltünk, vagy hatméternyire a Kis-Dunától. Három-négy évesen már ladikáztunk, halásztunk, s ezek az élmények mélyen belém ivódtak. Habár építészetet tanultam, abból is érettségiztem, meg újságírónak, sőt pedagógusnak készültem, mégis a szövetkezetben kötöttem ki, és ott részben tanfolyamokon, részben önképzéssel váltam agronómussá. Nagyon érdekel a történelem, a néprajz. Szerencsém volt, mert Görföl Jenő akkoriban már feldolgozta az ottani dűlőneveket, s az én Fellinger(lő) szokásom az volt, hogy mindig találtam olyat, amit ő nem dolgozott fel. Mert egy dolog a térkép, másik a népi emlékezet, a néphagyomány. Ezt a kettőt ötvöztük. Akkoriban még mindenki tudta, hogy éppen a Peres-zátonyba, a Belső-zátonyba vagy a Kis-Mérgesbe, a Csordanyomba vagy a Kesző-hegyre megyünk dolgozni. Élő, eleven történelem volt ez az idős generáció körében. A velük való beszélgetések elvittek a szájhagyomány, a mesék világ felé.

Ez szolgált táptalajául később néprajzi publikációidnak is?

1997-ben előbb csak 17 jókai mondát dolgoztam fel, később, amikor 2009-ben megjelent a Hajléktalan búzavirág, nem elégedtem meg Jókával, kitágítottam a kört az egész Mátyusföldre. Ha nem vagyok mezőgazdász, ha nem szeretem a földet, a természetet, akkor ezt soha az életben nem írtam volna meg. És nagyon sok gyermekversem is ebből az ihletésből született.

1991-ben jelent meg az első köteted.

Első könyvem, az Áramszünet lényegében már 1986-ban kész volt, de csak 1991-ben jelent meg. Addig fektették, mert nem voltam hajlandó az Iródia-csoportról, nemzedéktársaimról információkat szolgáltatni. Azért van hét-nyolc vers, amit ezek közül tudok vállalni.

Azóta kiadtál vagy tucatnyi könyvet.

Egész pontosan tizennégyet, plusz három műfordításkötetem jelent meg. Az Alázatot lefordították németre, majd szerbre, és most jelent meg angolul, Kanadában. Éppen fordítanak egy válogatást románra, és előreláthatóan ugyanez megjelenik szlovákul is.

2008-tól önállóan gazdálkodsz, és valójában azóta lettél aktív költő is.

Ez az életforma megfelel a versírásnak, hiszen verset nem lehet, csak szabad időben írni. 2004-től, úgymond, főállású költő vagyok, azóta évente sorjáznak a köteteim.

És hát utolértek a díjak is. Az Opus irodalmi lap díját kétszer, a közönségdíjat 2008-tól minden évben elnyerted.

Nagyon sokat segítettek az Opus-díjak, azok tartottak életben az addigi rossz kritikák után. Az Arany Opus-díj jeligés, tehát anonim módon kerül kiosztásra, ezért is számít igazi elismerésnek.

Tavaly te nyerted a Magyar Írószövetség által kiírt Bóbita költőverseny fődíját. Mondhatjuk, hogy ötvenéves korodra révbe értél?

Nem tudom, mi az, hogy révbe érni, de lehetséges. Későn érő típus vagyok. Pontosabban sok minden félrevitt. Tavalyelőtt ért egy impulzus: édesapám Alzheimer-kórban megbetegedett, s mivel testvéreim távol élnek, én meg a szüleimmel, nagyrészt rám hárul az ápolása. Az ő betegsége egyféle szemlélet- vagy világlátás-változást hozott elő. Így születtek meg a János-versek, melyeket én csak Alzheimer-verseknek hívok. Valós, megélt szituációk kerültek így a verseimbe, az idei ünnepi könyvhétre jelenik meg a János és Juliska című kötet. Erre azt mondom, olyan könyv lesz, amelyet istenigazából tudok vállalni.

Mennyire fontos az állandó jelenlét?

2012-ben megjelent egy antológia a Lilium Aurumnál, amelyből kimaradtak a magyarországi, az erdélyi és a vajdasági lapokban megjelent anyagok. Erre az volt a vélemény, hogy van itt kilenc-tíz szerző, akit a magyarországi lapok közölnek, a többi meg suviksz. Én nem küldöztem magyarországi lapokba addig verseket, internetem is csak három éve van. Azt mondtam, próbáljuk ki. Húsz irodalmi lap fogadta el vagy már közölte a verseimet (Tiszatáj, Bárka, Műút, Magyar Napló, Prae, Új Hajtások stb.), aztán a romániai Korunk, a Látó, de azóta a Kalligramban is jelentek meg verseim. Ez megnyugtató.

Lassan vagy gyorsan írsz?

Négy-öt éve még úgy dolgoztam, hogy megírtam a verset, aztán félretettem vagy két hónapra. Most úgy veszem észre, hogy gyorsabban kell írni, akárcsak huszonéves koromban. Kézzel megírom, sokszor újraolvasom és javítom, aztán eldöntöm, jó-e a vers. Nem hagyok sok időt neki, mert elkezdek filozofálni, ami nem tesz jót. Ez persze nem jelenti azt, hogy nagyon jó verseket írok.

Mi a véleményed a mai magyar irodalomról? Nem minden hátsó szándék nélkül kérdezem, mert a dolgaidban érezni egy indulatot, kitapintható a szándék, miért írsz verset. Sok mai költőnél ezt keresve sem találni.

A legriasztóbb, hogy szekértáborok vannak, s amikor elkezdtem küldözni a verseimet magyarországi irodalmi lapoknak, attól tartottam, hogy az itteni szekértáborok, amelyek összeköttetésben vannak az ottaniakkal, mennyire fogják megengedni, hogy például egy liberális lap lehozzon versemet.

Miért, te minek tartod magad?

Nemzeti elkötelezettségű, de szabadelvű gondolkodónak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nemzeti elkötelezettségű liberális vagyok. Ez viszont csapda, mert mindenki tartozik valahová, vagy konzervatív, vagy liberális. Ha konzervatív társaságban vagyok, borzasztó liberálisnak érzem magamat. Ha olyan liberális körben, ahol gyökértelenséget tapasztalok, nem tudok azonosulni velük. Én már annyiszor nem ültem szekéren, hogy a szekértelenek táborát gyarapítom.

Terveid?

Várom, hogy az utolsó három kötetem válogatásából megjelenő román és szlovák fordítás, aztán a János és Juliska posztmodern eposz megjelenjen. És tudom, hogy jó lenne gyermekverseket csinálni, de azt is tudom, hogy drága a gyermekkönyv, és a kiadók nem bírják eladni.

Gratulálunk neked a Bóbita-fődíjhoz, és további szép verseket kívánunk.

A VASÁRNAP ajánlja

Március még mindig a könyv hónapja, s minél kevésbé vásárol az ember könyvet, annál inkább szükség lesz könyvhónapokra, az olvasás népszerűsítését propagáló programokra. És egyáltalán nem olyan drága a gyermekkönyv, mint az okostelefon, a táblagép és társaik, ugyanakkor mérhetetlenül sokat ad a gyermeki lélek fejlődéséhez, a jó irányú fejlődéshez, az önértékeléshez és önbecsüléshez, ellentétben a bármily fejlett technikai eszközzel, mely leginkább csak elvesz. Kedves Szülő! Ha gondolkodó, kreatív és boldog gyermeket akar, könyvet adjon a kezébe! Remek választás Fellinger Károly legújabb gyermekverskötete. Mészely Ilka illusztrációival csak felerősödik a képi kaland. Költőtársai is jó szívvel ajánlják:

„Fellinger Károly valakiről azt írta, hogy »gyermeki lélekkel megáldott ember«. Rá ez éppoly tökéletesen illik. Daloló versei, verselő dalai ezért olyan önfeledtek, tiszták és pontosak. Mert ő tudja, hogy a gyermekvilág kíméletlen univerzum: őgyermeksége nem akkor figyel, nem ott nevet, nem ott sír, ahol te akarod, hanem amikor belőle kikívánkozik. Csak a rácsodálkozás angyali erejével hatni tudó versek férkőzhetnek kis szívéhez. És Fellinger Károly versei ilyenek.” (Turczi István József Attila-díjas költő)

„Kincses ládikó ez a kötet, amelyet újra és újra ki kell nyitni, mert kalandos utazásra visz. A képzelet szárnyán repülünk becsukott szemmel, még a csillagos ég sem jelenthet határt, a szélbe kapaszkodunk, körberepüljük a Göncölszekeret, elcsavargunk az üstökösökkel, angyalkákkal, parolázunk…” (Z. Németh István Madách-nívódíjas költő)

Fellinger Károly, Csigalépcső, AB-ART 2014