Nyitott falak

Remek humorérzékkel megáldott, nagyszívű, magas hőfokon égő, szenvedélyes nő. Ám nem az a típus, aki elég vagy eléget – annál sokkal jobban szereti és tiszteli az életet. Mediterrán típus. Még pontosabban: egy olasz vérmérsékletű cseh színésznő.

„A mi hivatásunkban nem elég a tehetség – válaszolja, amikor arról kérdezem, megítélése szerint mennyit örökölt az édesanyja rátermettségéből. – Különben is, mi kell ahhoz, hogy jó színész legyen valakiből? Elsősorban adottság, hogy meg tudjon formálni, át tudjon élni idegen sorsokat, s amit mutat, annak hitelesnek kell lennie. De még ez sem minden. Kell, hogy valami plusz is legyen a színészben, ami különlegessé teszi a nézők szemében. Személyiség kell, hogy legyen. Nők esetében negyvenéves korig, a külső fontos szerepet játszik. Én sem húsz-, sem harminc-, sem negyvenéves koromban nem voltam szép. Még csak érdekes sem. Tudom. Nem is kellett tükörbe néznem. Eliška Balzerová, ő igen. Ő még ma is szép. Nekem vékony az ajkam, alkatilag pedig olyan vagyok, mint egy paplan, amikor kiteszik szellőzni egy szárítókötélre. De negyvenéves koromig egy óriási egyéniség közvetlen közelében éltem. Nagy előny. Persze nem vagyok biztos benne, hogy ha anyám nem színésznő volna, nekem ez a pálya eszembe jutott volna. Én az ő energiájából, az ő optimizmusából merítettem a legtöbbet, s mivel mindenkinek a figyelmét képes magára vonni, még az enyémet is, aki talán a legjobban ismeri, kitanultam mellette egy szakmát. Ki merem mondani: anyámnak hála, sikerült elsajátítanom a színészi hivatás minden csínját-bínját.”

Jan Hřebejk mára kultikussá vált filmjével, a Kuckókkal robbant be a köztudatba, a vattacukor-frizurájú komcsifeleség szerepével. Ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy egy csapásra népszerűvé váljon, s „a Bohdalka lánya” címkétől végérvényesen megszabaduljon.

„Sportos hasonlattal élve azt szoktam mondani, Honza Hřebejk belőtt az első ligába. Onnantól fogva látható lettem, és jött a másik főiskola, a gyakorlat. Addig a színpad volt az otthonom. A filmezést meg kell tanulni. Filip Renčcsel dolgoztam nemrég, nagyon jó rendező ő is. Boldoggá tett, amikor azt mondta: »Téged nagyon szeret a kamera!« Ötvennyolc évesen ezt hallani…! Örömömben majdnem elsírtam magam. Hřebejk a Kuckókra készülve azzal hívott fel: »Nem nagy a szerep, de örülnék, ha te játszanád.« Elolvastam a könyvet, és azt mondtam: Úristen, milyen jó szerep! És három hónappal a bemutató után már úgy gratuláltak neki: »Tetszik a filmje, amelyben a Stašová játszik.« Micsoda bók! És mekkora elismerés ez nekem! Fiatal színésznőknek üzenem: ha szeretik a hivatásukat, és jól akarnak játszani, ne azzal foglalkozzanak, hogy néznek ki, hanem hogy mit akarnak kifejezni. A tartalmat kell átadni, nem a külsőséget. Hogy egy égő csillagszórót dugnak majd a kontyomba, az nem volt a Kuckók forgatókönyvében. Az Bolek Polívka ötlete volt. Féltem, de vállaltam. Azt mondtam: nem érdekel a hajam, ha leég, majd kinő. Pontosan megbeszéltük, hogy mi fog történni, de egyetlen szempillantással sem árulhattam el, hogy tudom, mi zajlik a hátam mögött.”

Filip Renč most hívta ötödször. Először a Rózsaszín regényben dolgozott vele. Most az Önimádó című filmjében kapott főszerepet. Simona Monyovát, az ismert brünni írónőt formálja meg, akivel férje végzett brutális módon.

„Negyvennégy éves koráig Simona Monyová tizenkét regényt írt. Női olvasói imádták őt. Nem úgy írt, mint Čapek, Molière vagy Shakespeare, de én is szívesen olvastam a műveit. Gyönyörű, fekete hajú nő volt, félt a magánytól, az öregedéstől, férje, a sikertelen operatőr irigyelte a sikereit, szerette is, gyűlölte is őt. Két szép gyerekével boldogan élhetett volna, ha nem találkozik az új férjével. Azért is örülök, hogy eljátszhattam ezt a szerepet, mert nagyon sok nő figyelmét hívhatom fel vele arra, hogy vigyázzanak, mivel az első pofon után gyorsan jön a második, majd a harmadik, s a férfi közben azt az érzést kelti a nőben, hogy ő tehet róla. A végén még elnézést is kér tőle a nő, mert úgy érzi, hogy miatta vetkőzött ki emberi mivoltából. A partnerem, szerepe szerint, püfölt rendesen, de ki kellett bírnom. Volt kaszkadőrünk, aki megmutatta, hogyan essek a falnak, hogyan zuhanjak a földre, mi minden történjen velem, amíg ki nem lehelem a lelkem. Tele volt kék-zöld foltokkal a testem, a hitelesség címén mindent vállaltam.”

Legszigorúbb kritikusa természetesen az édesanyja, aki soha nem egyengette a pályáját, hagyta, hogy a lánya egyedül érjen célba.

„Nem is vártam tőle, hogy segítsen. Engem egyvalami foglalkoztatott. Hogy ne hozzak rá szégyent. Hogy ne mondhassa senki: »Szegény Bohdalka, milyen tehetségtelen a lánya!« Számomra már az is megnyugtató volt, hogyha valaki azzal gratulált: »Ügyes vagy!« Nem akartam anyám kópiája lenni soha. A széplány-szerepeket a főiskolán sem én kaptam. Nekem a csúnyácskák jutottak, de azokkal is boldogan elbíbelődtem. A kisebb feladatoktól sem féltem. Mindegyikben találtam valamit, ami érdekessé tudta tenni a munkát. Hogy élvonalbeli színésznő lehetek, arról nem is álmodtam. Harmincnyolc évesen azt mondtam: az ember azzal legyen elégedett, amit az élet felkínál neki. Nyugodt is voltam. Nem beletörődő, inkább elfogadó. Elhitettem magammal, hogy nekem mellékszerepekben kell jónak lennem. Ezután keresett meg Hřebejk, és ott csoda történt. Ha ez nincs, ma is ott állok, ugyanabban a sorban, mint addig. Nem vagyok jégtörő típus. De azzal, hogy Hřebejk rám világított a reflektorokkal, mások számára is érdekes lettem. Bizalmat szavaztak olyan rendezők, akikkel korábban nem dolgoztam. Filmben egyre szebb lehetőségeket kaptam, csak a színházban nem. El is mentem szabadúszónak. Könyvtárakban kerestem nekem való darabokat.”

Kérdezem tőle, édesapja, aki a természettudományok doktora, mit szólt a Kuckókban nyújtott lenyűgöző alakításához.

„Természetesen büszke rám – kapom azonnal a választ. – Ő már nyolcvanöt éves, és Ostravában él. Nagyon hasonló a természetünk. Minden vasárnap este hatkor hívom őt, és kéthavonta egyszer biztos, hogy ott vagyok nála. Apám csodás ember. Tizenhat találmánya van, földrajzkutató, hobbija a csillagászat. Nagyon szép a kapcsolatunk, ugyanolyan szoros, mint anyámmal. Nem házasodott újra, nincs más gyereke, csak én, mégis teljes az élete. Amikor megszülettem, anyám barátnői közül valaki azt jövendölte: »Ez a lány egyenleteket fog megoldani, de a színpadon!« És igaza lett. Száz megjegyzésem van minden replikához, állványokat építek, de amikor már érző emberként látom magam előtt a figurát, az összeset ledöntöm. Anyám mindig őszinte velem. Nincs kertelés, kíméletlenül elmondja, mit gondol. Fölöslegesen nem dicsér soha. Ha egy rendező azzal akart neki örömet szerezni, hogy ugyanabban a filmben, amelyben ő játszott, velem is számolt, kategorikusan elutasította. »Majd tőlem függetlenül adjanak szerepet neki – mondta. – A lányomat játssza valaki más a filmben.« Ha nem bízott volna bennem, ha nem hitt volna a tehetségemben, biztos, hogy maga mellé vett volna. De a Kuckók után is csak annyit mondott: »Na látod, milyen jó vagy!«

Olaszország kezdettől fogva „az ígéret földjét” jelentette Simona Stašová számára. „Io parlo molto bene italiano” – mondja, de már ezt is olyan hevesen gesztikulálva, mint egy született római nő.

„Huszonnégy évesen jártam először Olaszországban, s az sem volt más, mint szerelem első látásra. Amint kiszálltam a buszból, mindenkinek che bella! (milyen szép!) lettem. Lehet, hogy nem gondolták komolyan, amit mondtak, de el tudták hitetni velem. Valami azt súgta: előző életemet olaszok közt töltöttem. Imádom a természetüket, az ételeiket, szerelmes vagyok a nyelvükbe, a kultúrájukba, a történelmükbe. Anélkül, hogy hajtottam volna rájuk, már Prágában is mindig olasz fiúkat szerettem. Eusebio Cichotti a harmadik olasz szerelmem volt. Hozzá is mentem feleségül, huszonhat éves a fiunk. Az elején tettem neki egy könnyelmű ígéretet. Hogy Olaszországban fogunk élni. A nyelvet gyorsan megtanultam, az nem okozott gondot. Csak a hivatásomat nem tudtam feladni. Így aztán csak a nyarakat töltöttük együtt, és ha évad közben volt pár napom, akkor repültem hozzá Rómába. Eusebio tudta, hogy rajongok Anna Magnaniért, ismeri ő is a filmjeit, a Róma, nyílt várost és a Mamma Romát. Az olaszoknak, amíg élt, ugyanazt jelentette, mint a cseheknek Jiřina Bohdalová. Arról, hogy létezik egy színdarab Magnani életéről, nagyon kevesen tudtak. Amikor ráakadtam, a boldogságtól repülni tudtam volna. Tizennyolc évesen láttam őt először a moziban, hetvenháromban halt meg, én ötvenötben születtem. Már nem élt, amikor megismertem, hozzám mégis olyan közel került, hogy nemegyszer róla álmodtam. És most van egy önálló előadásom, a Római éjszakák, előtte mindig fohászkodom hozzá, hogy jöjjön le az égből, és legyen velem két órán át, hogy hűen ábrázoljam. És elmondhatom: érzem is mindig, hogy ott van velem a színpadon.”

Eusebio Cichottival nyolcévi együttélés után felbontották a házasságukat, de azt mondja: „Nem a vég a fontos, hanem a folyamat.” Ma is jó viszonyban vannak.

„A kisebbik fiam már egy másik kapcsolatból született. A nagyobbik genetikát tanult a Károly Egyetemen. Nekem furcsa volt, hogy mindig filmeket néz, mára kiderült: rendezni akar. Nagyon hasonlít az apjára, aki természetesen képtelen megbocsátani, hogy elváltam tőle. S bár nem gondoltam volna, hogy Eusebio után még egy nagy szerelem lesz az életemben, lett! A kisebbik fiam apja pedig – amit mindig tudatosan kerültem – cseh férfi. Nyilván neki sem volt könnyű velem, elfogadni és megszokni az én vérmérsékletem, az életritmusomról nem is beszélve… ezért nem is akarok már újabb kapcsolatot. Nem szeretném még egyszer elveszíteni a fejem. Elég volt. Nem kell már újabb szerelem. Védekezem. A hivatásomban teljesen kiélem magam. Shirley Valentine-t játszom most már öt éve, majdnem három órát töltök egyedül a színpadon. Túl vagyok a négyszázadik előadáson. Imádom a szerepet. Ez az egyetlen darab, amelytől nem akarok megválni, ezzel szeretnék felérni a csúcsra.”

Boldog színésznő, kiegyensúlyozott ember – jegyzem meg beszélgetésünk végén. Mire ő, kacagva:

„Nincs ám ez ingyen! Megéltem nagy repüléseket és nagy zuhanásokat. Most már erősen meggondolom, kit engedek közel magamhoz. Kerülöm azokat az embereket, akik sértik a világomat. Nagyon nehezen viselem, ha valaki tolja rám a negatív energiát. Szívesen adok, nem kell, hogy erőnek erejével valamit kiszakítsanak belőlem. Ezért óvom magam egy újabb szerelemtől. Már nem akarok szenvedni.”