Milyen a jó anyós?

Romokban heverő házasságokkal, családon belüli viszályokkal, gyermeknevelési problémákkal kapcsolatban. Apró-cseprő ügyek mázsás súlyúvá növik ki magukat, egyre jobban nehezednek az érintettek vállára, végül már nem látnak kiutat, fényt az alagút végén. Egyesek összeroppannak, másoknál Oňa Gizella próbálja orvosolni a bajt.

Történt ugyanis, hogy a temperamentumos, jó beszélőkével megáldott pozsonyi énekesnőt, akit a Vasárnap olvasói is jól ismernek, hiszen annak idején kitűnő és olcsón elkészíthető recepteket ajánlott lapunk hasábjain, egy napon szereplőválogatásra hívták a Markíza televízióba. „A rendező, akivel már dolgoztam, magánbeszélgetéseink alapján úgy látta, hogy tapasztalt nő vagyok, megvan a korom, vannak gyerekeim, unokáim, szüleim, szóval naponta széles skálájú élethelyzetben mozgok, találkozom a kilencvenéves édesapámmal és a kilencéves unokámmal is. Mindkettőt meg tudom érteni, rá tudok tapintani, hogy az adott pillanatban egyiknek vagy másiknak mire van szüksége. Ez tapasztalat kérdése, de egy picit azé is, hogy egész életemben vonzódtam a lélektani problémák orvoslásához, még akkor is, ha ezt nem tanultam. Egy 65 éves nő élettapasztalata, akinek van veje, menye és öt unokája, volt az, amit kerestek.”

Harminc év körüli tévések faggatták, s az utolsó percig nem sejtette, mit is akarnak tőle. A kérdések alapján azt hitte, hogy egy új sorozathoz keresnek szereplőket. „Mielőtt elengedtek, még azt kérdezték, hogyan lehet otthon tartani egy férjet. Az igazat megvallva, már untam a dolgot, erre elintéztem annyival, hogy jól kell tartani.”

Forgatókönyv nélkül

A végén derült ki, hogy Anyós címmel valóságshow indul, amelyben ő lesz az anyós, s mindjárt be is dobták a mély vízbe. Minden előkészület, forgatókönyv nélkül érkezik azokhoz a családokhoz, amelyek a műsorba jelentkeztek, hogy válságba jutottak, szeretnének változtatni, de maguk képtelenek megoldást találni. A kamera már működik, amint megérkezik valahová, de ő nem tudja, hová, milyen családhoz megy, és az milyen gonddal küzd. Vannak-e gyerekek, lelki problémák, alkoholizmus, netán szegénység-e a baj fő forrása.

Nemhiába esett rá a választás, gyorsan feltalálta magát minden helyzetben. „Méricskéltük egymást, szerencsére a verbális és egyéb megnyilvánulásuk, gesztusaik, a házban elém táruló kép alapján hamar felmértem a helyzetet. S mindjárt ráhangolódtam. Világos volt, hogy ha azt szeretném, hogy megnyíljanak, olyan hangnemet, kommunikációs módot kell találnom, amely nem feszélyezi őket.”

Öt nap – ennyi idő egy-egy helyen, ezalatt kellett a dolgok mélyére hatolnia. Az éjszakát szállodában töltötte – ezt még a forgatás előtt kikötötte –, mert fontosnak tartotta, hogy legalább pár órára különváljanak, hogy rendezze a fejében kavargó gondolatokat, megbeszélje a stáb tagjaival, mi az ő véleményük, s aztán mindent összevetve átgondolja, hogyan folytassa másnap. Néha sikerült, máskor teljesen váratlanul alakultak a dolgok, s alkalmazkodniuk kellett hozzájuk.

Két hét elteltével egy napra visszatért felmérni, mi történt azóta, hogy eltávozott, működik-e az, amit megreparált. Egyeseknél a higiéniai szokásokat kellett megreformálni, másutt nem tudtak bánni a pénzzel, beosztani, gazdálkodni vele, még főzni sem nagyon. Akadt olyan család, ahol a férjnek nem volt munkája, hiába próbálkozott, nem talált, és emiatt szenvedett, egy másik viszont ügyet sem vetett rá.

„Általában sokkal bonyolultabb volt a helyzet, mint vázolták. Két napig azzal voltam elfoglalva, s a harmadikon rádöbbentem, hogy más irányba kell haladnom, mert máshol van a kutya elásva. A műsor bírálói szememre vetették, hogy nem vagyok pszichológus, de erre nem is volt szükség – hangján érződik, hogy azért bántja a kritika. – A ráérzés volt a fontos. Lehet, hogy egy hivatásos pszichológus nem lett volna képes arra, hogy megölelje, megcsókolja, megdicsérje a gyerekeket, pedig erre vágytak. A rövid idő alatt is felismertem, hogy ezek a gyerkőcök tehetségesek, de a szülőknek sejtelmük se volt róla.”

Orvosolni a bajt

Egyelőre nem tudja, lesz-e folytatás, hogyan döntenek a televízió illetékesei. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy nyugdíjaskora ellenére nincs hiány felkérésekben, s megválaszthatja, mit vállal, és mit nem. Ha nem érezné jól magát ebben a közegben, ha nem tudná, hogy ezek az emberek hasznát látják a vele való találkozásnak, akkor nem volna értelme. „Nekem már az is elég, ha egy nyolctagú családban hárman megfogadják a tanácsomat, s ha nem is rögtön, de egyszer majd eszükbe jut, hogy a gyermeknek azt mondtam: ügyes, szép, tehetséges.”

Sohasem vallott kudarcot. Akkor sem, amikor kezdetben úgy tűnt, hogy egy helyben topognak, mert szavai nem találnak megértő fülekre, az érintettek elbagatellizálták a problémát. A végén valamiben mindenütt előbbre jutottak. Vele együtt öttagú a stáb; ha szakemberek is lettek volna velük, az érintettek feszélyezetten érezték volna magukat. Ez ideig hat családnál járt, általában 30-40 év körüli házaspároknál. Megértette velük, hogy harminc-negyven évvel több tapasztalat van a háta mögött, s elfogadták a tanácsait. Nagyon nehéz feladatot kapott, de az, hogy legalább részben sikerült helyreállítania a megbomlott rendet, óriási elégtétel. „Ma épp a roma családból az anyával beszéltem, s elmondta, hogy a fiúk teljesen megváltoztak. Elég volt egy idegen, aki felnyitotta a szemüket: hogy itt valójában csak annyi kell, hogy az apa, aki megcsalta a feleségét, amikor az a negyedik gyermeküket világra hozta, kimondja azt a szót, hogy bocsánat. Mert a neje 13 év múltán is szereti, s amikor végre leültek megbeszélni a dolgokat, az asszony is ki merte mondani, hogy élete nagy szerelme a férje. Az, ami ott lezajlott, nem volt betanult jelenet, a könnyek valódiak voltak. A kamera mindent felvett, nehogy elszalasszuk azt a mondatot, amelyre építeni tudunk, s a vágóra sziszifuszi munka várt, hogy a rengeteg anyagból összeálljon a műsor.”

Az élményt magában hordozza

Nem egyszerű szabadulnia a látottaktól, hallottaktól. A forgatás alatt éjszakákat virrasztott át, sokáig magában hordozta az átélt problémákat, itthon is csak akkor szabadult tőlük, amikor visszatérve meggyőződött róla, hogy az egész nem volt hiábavaló. „Rájöttem, hogy ezekben a családokban hiányzott az anyós, a nagyszülők. Vagy már nem éltek, vagy nem érdekelte őket, mi történik a fiatalokkal, vagy összevesztek, s nem volt, aki eligazítsa őket, tanácsot adjon.”

A műsorban látott családok gondja-baja mások számára is tanulságul szolgál, mások is okulhatnak belőle, rájöhetnek, hogy az életüket másképp kell elrendezniük. Újra megbizonyosodott arról, mennyire fontos, hogy meghallgassuk egymást. „Néha az én férjemnek is közbe kell szólnia, mert lélegzetet sem veszek, csak mondom a magamét; de mi ketten jól kiegészítjük egymást. Most ő a személyi titkárom, ő intézi az ügyeimet.”

Csaknem négy évtizede él együtt a férjével, s a jó házasság, a jó feleség titkát viccesen már megfogalmazta. Vajon milyen a jó anyós? „A jó házasságban és az anyós-meny vagy anyós-vő viszonyban is a tolerancia a legfontosabb. A menyem rengeteget megtanult az édesanyjától, de persze akadt, amit én másként csináltam volna. Ezt azonban másként mondom meg neki, mint a lányaimnak. A lányaimmal úgy vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon, a menyem esetében taktikusabb voltam. Ami a főzést illeti: nem papoltam, hanem meghívtam őket ebédre, amikor egy bonyolult vagy új ételt főztem, olyat, amelynek az elkészítését nagyon szerettem volna, ha ő is megtanulja. Sokkal hatásosabb, ha előtte főzöm meg. A dolog működött. Az idő múltával pedig el kell ismernem, hogy csodálatosan élnek a fiammal.”

Örök igazság, hogy mindenki maga irányítja a sorsát – mondja zárszóként. Mindannyiunknak vannak jó és rossz napjaink, mindenkinek meg kell küzdenie nehézségekkel, s csak tőlünk függ, előhalásszuk-e az erőtartalékainkat, hogy sikerüljön. Néha talán egy kis segítséggel…