Előszó egy új rovathoz

Édesanyánkat, Dobainé Kiss Ilonát lassan veszítettük el súlyos rákbetegség következtében 2012 februárjában, édesapánkat, Dobai Vilmost váratlanul, hosszantartó cukorbetegség okozta rövid, ám fájdalmas szenvedés után 2012 októberében. Ápolásuk közben túl sok ismeretlen, de azonnal megoldandó problémával kerültünk szembe, amit, ha akkor tudtuk volna, sok mindent másképp csinálunk. Egyikünk ugyan elvégzett egy ápolói kurzust, ami sok fontos, de inkább csak általános tudást adott, a szociális otthonbeli gyakorlat pedig főleg tanulságot. Viszont a kényszer sok jó ötletet szült. Mindketten a józan paraszti eszünket, szívünket használtuk, amellett hogy szakemberektől is utánakérdeztünk dolgoknak, ha csak egy kicsit is lehetséges volt. Aminek lehetett, annak utánajárunk, minden hozzáférhető irodalmat végigolvastunk, megbeszéltünk, s mégis sok mindenben tudatlanok voltunk.

Épp ezért vállaltuk ezt a cikksorozatot, ezért szeretnék megosztani mindazt a tapasztalatot, amit szereztünk, sok hasznos tanácsot, gyakorlati és kreatív tippet, ami szebbé, teljesebbé, s ha lehet, könnyebbé teszi a gondozó családtagok és beteg szeretteik életét, és a haldoklás idejét. Akkor is nagyon hálásak voltunk ezért a fájdalmasan szép időért, amit együtt tölthettünk, s visszatekintve is azt mondjuk, minden ilyen helyzetbe kerülőnek kívánnánk, hogy felismerje, micsoda mély szépség rejtőzik benne.

A betegséggel járó szenvedés, kiszolgáltatottság és a haldoklás valahogy tabutéma. Pedig ez is az élet része, kell és lehet is szépen, érzéssel beszélni róla. Olyan gazdaggá tett bennünket lelkileg ez az időszak, amit szavakkal nehéz kifejezni. Többek között ez ad erőt és bátorságot, hogy nyilatkozzunk róla. Egyúttal reméljük, hogy a Kedves Olvasók szintén felbátorodnak, és saját ötleteiket, tapasztalataikat is elküldik a Vasárnap szerkesztőségébe.

Mielőtt igent mondtunk volna a cikksorozatra, megtanakodtuk, mit szólnának hozzá a szüleink? Mert nem tudunk és nem is akarunk e témáról őket kihagyva, a közös élményeinket mellőzve beszélni. Arra jutottunk, hogy áldásukat adnák rá, bízva, hogy e kitárulkozás ha csak egy embernek is segít betegsége elhordozásában, egy felfekvés kivédésében, vagy a másik iránti szeretet kifejezésében, már megérte. Minket arra tanítottak, arra neveltek, hogy ha egy helyes, nemes dolog érdekében áldozatot is kell hozni, azon nem gondolkoznunk kell (hogy esetleg talán bele is vágnánk), hanem kutya kötelességünk megtenni. S erre szüleink, nagyszüleink életútja példa, a sok családi történet közül pedig álljon itt egy, ami ezt igazolja.

Édesanya a hetvenes években a kisújfalusi kisiskolában tanított, a magyar tévé akkor sugározta délelőttönként Iskolatelevízió című műsorát. Mivel az iskolában akkoriban még nem volt készülék, tanító néniként a sajátunkat használta segédeszközként. Ezért, ha jónak ígérkezett a program, szépen elsétált haza az összevont négy osztállyal. A folyosón lépni nem lehetett a sok cipőtől, a szobában meg tapodtat hely sem maradt a széken, parkettán ülő gyerekek közt. Az első alkalmak egyikén nagypapa a kertből sietve ment a házba, s mikor meglátta a tengernyi lábbelit, meg hogy nem jut el így a toalettig, felkiáltott: „No arany lyányom, itt annyi a cipő, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni! No, nem is baj, nizzík csak azt a dobozt, ha tanúnak belőle, én meg majd kint elvígzem a dógomat.” Édesanya végig hálás volt az anyósának és apósának, hogy nem morogták meg, amiért odahozza azt a sok gyereket, sőt még támogatták is, mert fontosnak tartották, hogy pedagógusként a lehető legtöbb tudást adja tovább.

Dobai Tünde és Esztergályosné Dobai Júlia

Első téma: az inkontinencia…

VASÁRNAP volt, vasárnap volt, amikor elhagytál. / Nekem te nem, de az a nap, VASÁRNAP volt, meghalt már.

Máté Péter: Elmegyek