Bolygó hollandi magyar módra

Ez legkevésbé zavarja. Pedig már neki magának is van egy három és fél éves kisfia, Nikita, s januárban újabb jövevénnyel szaporodik a család. Mindkettőnek az édesapja egy magyar táncos-koreográfus, Cseri Péter. Tőle számos magyar szó ragadt a színésznőre, naponta hallja Nikitát, aki apjával csak magyarul beszél, anyjával pedig szlovákul. Ráadásul Monika bejelentkezett egy négy hónapos tanfolyamra a pozsonyi Magyar Intézetben, de a terhesség miatt megszakította: majd a szülés után folytatja. Sok mindent megért, de a beszéd még nehezére esik, mivel a párjával angolul kommunikál, így a magyart nem gyakorolja. „Arra jöttem rá, hogy a nyelvtan a hollandra hasonlít – mondja, ami egy magyarnak meglehetősen furcsának tűnik, de magyarázatot is fűz hozzá, hogy szerinte az ige itt is, ott is a mondat végére kerül. – Egy kicsit nehéz, mert az embernek nem nagyon van fogódzója, de Peti családjában mindenki magyar, ha elmegyünk hozzájuk Balatonfüredre, próbálom előszedni emlékezetemből az összes szót, amely megragadt, s kézzel-lábbal, német–orosz keverékkel megértetni magam. A férjemhez néha szlovákul szólok, ő megérti, de magyarul válaszol.” Decemberben viszont papírról megtanulta a szlovák szöveget, s ő volt a családi Mikulás.

Monika, aki a Panelházi történetekben húga, Zuzana testvérét játszotta, ráadásul legidősebb nővérük, Iveta nevét kapta, nemrégiben a többnyelvű családokról olvasott egy könyvet, amelyben szó van arról, hogy egyes bevándoroltak három nyelvet használnak, a befogadó országban még egy negyediket. Ők maguk is kerültek hasonló helyzetbe. Hollandiában az egyik családnál tett látogatáskor hollandul folyt a társalgás, egymás között angolul, a családban pedig magyarul és szlovákul. Gondoltak arra is, hogy egyszerűsítik a dolgot, de arra jutottak, semmi kára sem származik a gyermeknek abból, ha mindjárt három nyelvet sajátít el. Meg kell szoknia az átmeneteket, s minél többet gyakorolja, annál ügyesebben használja – Magyarországon a magyart, itt a szlovákot, Amszterdamban a hollandot.

A pszichológusok úgy tartják, hogy következetesnek kell lenni: ha az anya az egyik nyelven szól a gyermekhez, az apa a másikon, ezt nem szabad keverni.

Apja magyarul beszél hozzá. Az a probléma, hogy sokat utazik, most is két hétig elvolt; ilyenkor a szlovák van túlsúlyban, s megesik, hogy az asztalnál ülve csak így reagál. De ez változik. Az említett könyvben az áll, hogy néha elég, ha a gyerek egy hónapig a másik családnál van, elsajátítja a nyelvet. S az is, hogy a kicsik hat hónapos korukig megtanulják a nyelvet, s két hónapon belül akár teljesen elfelejtik. Amikor fél évvel ezelőtt visszajöttünk Hollandiából, óvodát kerestem. Ott azt magyarázták nekem, hogy az a gyerek, aki csak szlovákul tud, nem érti, hogy az asztalt vagy más tárgyat, fogalmat másképp is meg lehet nevezni. Viszont egy kétnyelvű nebuló tudja, hogy így is, úgy is, netán még más módon is válaszolhat. Érdekes, s ezt megfigyeltem nálunk, hogy Nikita ugyan nem érti, mit beszélnek egymás közt a szülők, de érzékeli az intonációt. Még el sem jutok oda, hogy feldühödjek, de a hangsúlyból már kiérezhető, s ő ezt rögtön érzékeli. Megkérdezi, hogy »mamika, miért haragszol?«. Ilyenkor nem szabad őt becsapni azzal, hogy nem igaz, mert félrevezetném.

Mikor jött a kis család Pozsonyba?

Tavaly novemberben voltam itt először, akkor kezdtük forgatni Miloslav Luther idén bemutatásra kerülő új filmjét, a Lépés a sötétbe címűt, a szerelmi drámában én vagyok a Marko Igonda alakította partizánparancsnok felesége, Eva. Márciusban jöttem újra, mert a forgatás nyárig tartott, a páromnak akkor Budapesten volt egy munkája, aztán január-februárra egy másik. Ez így nagyon megfelel nekünk. Péter ingázik Pozsony és Budapest között, s ha Amszterdamban, Berlinben vagy Moszkvában van fellépése, Pozsonyból repül. 

Ha jól tudom, Amszterdamban találkoztak először.

Huszonegy évesen mentem oda tanulni, és a színházban futottunk össze, pontosabban a színpadon – munka közben. Aztán alakult a dolog. Most májusban újra kitaláltunk egy duettet, de közbejött a terhesség, s meg kellett szakítani. Péter elsősorban táncos, de koreografál is.

Bolygó hollandiként járja a világot a család. Monikának ez nem újság…

Épp most dobtunk össze egy dokumentumanyagot Mongóliáról. Már régebben forgattuk, de most vetítettük. Jó érzés, ha beszélhetek róla, vannak, akik kíváncsiak erre a helyre, ahová nem túl sokan jutnak el. Harmadéves voltam a színművészeti egyetemen, kollégiumban laktam több társammal együtt, felléptem színházban, és pincérnőként is dolgoztam, túlságosan zsúfolt volt minden; kerestem a térképen olyan helyet, amely néptelen. Így akadtam rá Mongóliára, ahol egy négyzetkilométerre egy ember jut. Amikor útlevelembe beütötték a vízumot, a mamám majd elájult. Volt barátommal vágtunk neki egy hónapra látatlanba, minden szervezés nélkül. Sátorban aludtunk, két kísérő volt velünk, összesen heten voltunk. Kistermetű mongol lovakkal közlekedtünk, helyenként mínusz 28 fok hidegben. Teljesen kitisztul az agy, hosszú időn és sok-sok kilométeren át csak a sztyeppe vörös földjét látja az ember, boldog, ha négy nap után végre megpillant valakit. A jurtában csak az élethez szükséges legalapvetőbb dolgok álltak rendelkezésre, de nem is volt szükség egyébre. Ez a felismerés mindmáig mélyen belém vésődött, nincs szükségem annyi mindenre, tudok szerényebb lenni, lemondani sok mindenről.

Vegetáriánus lévén, nem kis bátorság kellett egy ilyen mongóliai kalandhoz.

Mióta Pétert ismerem, már nem vagyok vegetáriánus. Disznó- és marhahúst ugyan nem eszem, de csirkét és halat igen. A magyar konyha hús nélkül nemigen képzelhető el.

Ki a főszakács?

Péter mamájától megtanultam néhány ételt, de egyébként a magyar és a szlovák konyha nincs olyan messze egymástól, az előbbiben sok a paprika. Nincs olyan gond, mint amit egyszer Észak-Afrikában hallottam: az asszony arra panaszkodott, kénytelen volt megtanulni férje családjának a receptjeit ahhoz, hogy összekerülhessenek. Egyébként én háromfélét is főzök: bioélelmiszerből a kisfiamnak, magamnak gluténmentesen, a férjemnek pedig külön.

Ausztráliában, Afrikában, Brazíliában is járt. Utóbbiban nem is egyszer.

Ez egy holland táncos-performance projekt volt a gyerekeknek: New York, São Paulo és Észak-Brazília, s hat évig tartott. Mielőtt elterveztem, még nem ismertem Pétert, de mire elutaztam, már terhes voltam, s problémák merültek fel; végül kórházba kerültem, két hónapig nyomtam az ágyat. Négy és fél hónap múlva jöhettem haza.

Aztán még visszament – akkor már Nikitával.

Fesztiválra kaptam meghívót. A városban, ahol fel kellett lépnem, sok barátom van, és csak egyórányi repülőútra volt attól a helytől, ahol annak idején kórházban feküdtem; kitaláltam hát egy olyan megoldást, hogy két héttel előbb kelünk útra, mivel Péter is elutazott, a kisfiammal. Egy barátot és barátnőt vittem magammal bébiszitterként, ők gondoskodtak Nikitáról a fesztivál idején, idegenekben nem bízom. Előtte pedig felkerestük azokat a helyeket, ahol korábban jártam, ahol kórházban feküdtem. Ahol még egy sámán is ápolt.

Hisz az ilyesféle dolgokban?

Ez olyan pillanat volt, amikor mindenbe belekapaszkodik az ember. Egyébként Brazília teljesen más világ, ott természetes, hogy hisznek, kézen fogva imádkoznak. Az utazásaimhoz még annyit: nem szeretem a tömeges, turisztikai akciókat, azt, hogy kifeküdjek a strandra. Örülök, hogy a munkám révén utazhatok, megfigyelhetem, hol mi történik.

Nikita már megszokta, hogy gyakran ül repülőre?

Meg, és sok helyen járt – Ausztráliában, Bangkokban, Brazíliában, s ingázik itt, Európában. Minél nagyobb, annál jobban érzékeli a változást, ezért igyekszünk visszafogni azt.

Mit örökölt a szülőktől?

Nehéz megmondani. Úgy tartják, külsőre rám hasonlít, de ez még változni fog. Nagyon mozgékony, de ebben nem látok semmi rendkívülit: a fiúk általában ilyenek. Egyébként kicsi kora óta nem próbáltam leegyszerűsíteni neki a dolgokat, hogy könnyebben megértse őket, ha valami veszélyesebbre vállalkozott, abban is támogattam, de ott voltam mellette, hogy megtanulja.

Mert így tanulta az édesanyjától?

Nem, mert én így tartom helyesnek. S mert tudom, hogy mit nem szerettem; és mindig eszembe jut, hogy mire nem szabad kényszerítenem, mert azt nem szereti. Próbálok kerülő utat találni.

Sok helyütt járt, sok kultúrát ismert meg. Fontos önnek, hogy Nikita mindkét részről ismerje ősei kultúráját?

Fontosnak tartom. Ráadásul arra gondoltam, hogy magyar óvodába adom. Sokaktól hallottam, hogy az egyik szülő magyar, a másik szlovák, kár, hogy a gyereket nem tanították meg a másik nyelvre, vagy a szülő sajnálkozik, hogy erre nem ügyelt eléggé. Nálunk elejétől fogva világos volt, mit akarunk. Nem tudjuk ugyan, meddig leszünk itt, mindkettőnknek megvan a munkája. Óriási előny, hogy Pétert nem zavarja, hogy itt legyen Szlovákiában. Sőt, tetszik neki.

Monika januárban kétszeres mamaszerepet játszik majd. És aztán? Említette, hogy vannak tervei.

Eddig folyton volt tennivalóm, tegnap fejeztem be egy videoprojekt rendezői és forgatókönyves munkáját, a szülés után pontosan még nem ismerem a tervet. A húgommal, Zuzkával is együttműködök, Haaf színházának koreografálok, ha felkér, segítek, legidősebb nővérünk, Ivetka készíti a díszleteket és a jelmezeket.

Örülök, ha van munkám. Ismerek itt számos embert, akikkel el tudnám képzelni az együttműködést, de sokszor ütközöm abba, hogy nincs rá pénz. Van, ami szívügy, ingyen is vállalom – Hollandiában eleinte rengeteget dolgoztam így az egész csoporttal, és eszembe sem jutott, hogy másképp is lehet –, de ha már család van, valamiből élni is kell, fizetni a számlákat. Már nem csak magamért vagyok felelős.