„A világon mindenhol az emberek érdekelnek”

 Lapunk világjáró rovatának állandó szerzője, Bokor Klára olyan idegenvezetőkkel lát világot szívesen, akik maguk is vérbeli utazók, és nem ragaszkodnak mindenáron a kötött programhoz. Ő az ismeretlen tájakra és az ott élő emberekre, nem csak a turistalátványosságokra kíváncsi. Olyan utazó, aki egy kicsit mindig lakójává, nem pedig csak látogatójává válik az idegen földnek, mert érdeklődő szenvedéllyel, kíváncsi szemmel, nyitott lélekkel közelít hozzá.

„Mit nézek meg?”

Klára a szőgyéni és köbölkúti önkormányzati lap szerkesztője, s a köbölkúti iskolában hittanoktató. Sem munkaköréből, sem anyagi lehetőségeiből nem adódott természetesen, hogy bejárja a világot, mégis mindig erre vágyott.

„Fiatalkoromban nem utaztam, éreztem, hogy az NDK-ba, a Szovjetunióba vagy a bolgár tengerpartra szervezett szocialista társasutazások nem nekem valók. Magam akartam eldönteni, mit nézek meg, kivel állok szóba, hol mennyi ideig maradok. A rendszerváltás után Egyiptomba vezetett az első utam, régi álmom volt eljutni a fáraók földjére. Ez még utazási iroda által szervezett körút volt, senkit sem ismertem a résztvevők közül, és mint kiderült, a többieket nem is érdekelte más, csak a tengerpart. Egyedül jelentkeztem a nílusi körútra, a pénzem felét is ellopták, de ez sem tántorított el a további utazásoktól. Évről évre merészebb, kalandosabb célokat szemelek ki. A családom eleinte nagyon féltett, de mára elfogadta, hogy ez lételemem. Egész évben erre takarékoskodok. Fontos szempont, hogy minél olcsóbb legyen az út, és mivel nem vágyom luxusszállodákba, valahogy mindig összekuporgatom a szükséges pénzt. Tavasszal utazom, nem főidényben, és nem a turisták által látogatott helyeket keresem. A világhálón kezdem a szervezést, vannak olyan oldalak, ahol a hasonló kalandvágyó emberek keresnek útitársakat. A legdrágább a repülőjegy, a többi kis bátorsággal, olykor vakmerőséggel helyben is megoldható. Persze rendesen felkészülök az adott országból, mindent elolvasok a történelméről, földrajzáról, politikai berendezkedéséről, amihez csak hozzájutok, mert tudom, hogy ilyen alapozás nélkül szinte semmit sem értenék abból, ami ott fogad. Így is sok meglepetés ér, mert európai ember számára nagyon idegen az a világ, amely engem leginkább vonz.”

„A helyiek élete érdekel”

A polgári forradalmak idejétől eltekintve biztonságos és összkomfortos Egyiptom után Klára rögtön India felé vette az irányt. Ott aztán kalandban és meglepetésben is bőven volt része. „Azt hittem, ott is úgy van, hogy a hagyományokat már csak a turistáknak mutogatják, de nem. Indiában valóban megáll a forgalom, ha tehéncsorda vonul át az úton, a vasútállomás várótermében kecskék ülnek a padokon, az emberek pedig a földön, és tényleg mindenki száriban jár. A szagok és színek olyan kavalkádja fogadja az embert ebben az országban, hogy az ember szinte beleszédül. Engem annyira lenyűgözött, hogy szinte észre sem vettem a rengeteg szemetet és a mindenhonnan rám leselkedő veszélyeket. Beleestem a Gangeszbe, amikor le akartam mosni lábamról a tehéntrágyát, de nem arra gondoltam, milyen fertőzéseket kaphatok, hanem arra, hogy ha akaratlanul is, de megmártóztam a szent folyóban. Szerencsére soha sehol nem volt semmi bajom, a koszt miatt sem; ez talán lelki beállítottság kérdése is. Mindenhová úgy megyek, mindent úgy veszek, kóstolok meg, hogy elfogadom: ez itt ilyen, más, mint nálunk – lehet, hogy nekem furcsa, de ők biztosan tudják, miért pont így teszik vagy ezt eszik. Ezért utazom, arra vagyok a leginkább kíváncsi, máshol hogyan élnek az emberek. Az épületek nem érdekelnek: azokat fényképeken is megnézhetem. A helyi élet sokkal érdekesebb. Főleg azokon a helyeken, ahol az emberek még közelebb vannak a természethez és az ősi istenekhez. Ezekért az élményekért képes vagyok lemondani minden kényelemről. Etiópiában a murszi törzsnél – ők azok, akik korongot viselnek az alsó ajkukban – a helyiekkel együtt laktunk vesszőből font kunyhókban, és fából faragott csónakokkal közlekedtünk a krokodiloktól hemzsegő folyón. Malajziában az őserdőben éjszakáztunk, és a holdfényben sétáló tapírokat néztük. Ezt az ember egy luxusszállodában nem kapja meg.”

„A börtönt is megjártam”

Aki világot akar látni, annak érdemes olyan társakhoz szegődnie, akiknek nemcsak az érdeklődésük hasonló, hanem az igényeik és a lehetőségeik is. Klára szerint nyolc embernél népesebb csoportban még így is nehéz közös nevezőre jutni.

„Sok idő megy el már csak az igények tisztázására is; ezért én sokszor nem maradok a csoporttal. Inkább megkérek egy helybelit, hogy mutassa meg az otthonát, mert azt szeretném látni, hogyan élnek. Szinte mindenhol találtam valakit, aki hajlandó volt rá: hazavitt a családjához, velük ettem, mindent lefényképezhettem. Azt gondolom, megtisztelő számukra, hogy egy messziről jött idegen érdeklődik irántuk, és érzik azt is, hogy nem nézem le őket. Sőt csodálom, mennyire át tudják adni magukat a beszélgetéseknek, mennyire elégedettek az életükkel, miközben semmijük sincs, ami könnyebbé tenné. Helyettünk pedig már szinte mindent gépek csinálnak, még sincs időnk egymásra, pedig mi is csak arra vágyunk, amire ők: figyelemre. Utazásaim legnagyobb tanulsága számomra az, hogy mi, emberek egyformák vagyunk, bárhol élünk, és bármilyen istenben hiszünk. Ugyanazok a hitek és remények tartanak életben, ugyanaz fáj vagy tesz boldoggá. A szokásaink és az életmódunk csak egy ruha rajtunk, amelyet a környezet kényszerít ránk, de a lényeg ugyanaz. Bárhol tudtam volna élni, ahol eddig jártam, mert csekély nyelvtudásom ellenére mindenhol szót tudtam érteni a helybeliekkel. Talán ezért nem kerültem soha veszélybe, és nemigen volt részem elutasításban sem. Igaz, Etiópiában, amikor egy helyi fiú felajánlotta, hogy bevisz a börtönbe, és én gondolkodás nélkül rábólintottam, csak útközben jutott eszembe, hogy ha itt eltűnök, soha nem akadnak rám. De nem zártak be, és utólag örülök, hogy azt is láttam, mert nincs az a regény vagy film, amely vissza tudná adni egy afrikai börtön hangulatát.”

„Amit látok, az valódi legyen”

Az elmúlt húsz évben Klára vagy huszonöt országban járt Perutól a Fülöp-szigetekig, Etiópiától a brunei szultánságig, Malajziától Chiléig.

„A Fülöp-szigeteken nagypénteken megnéztem a keresztre feszítést, és még riportot is készítettem az egyik önkéntes felfeszítettel. Azt mondta, másnap már megy munkába, úgy, átlyuggatott kezekkel. Gondolom, annyira átszellemülnek ilyenkor, hogy nem is érzik a fájdalmat. Nagyon barátságos, mindent gyermeki lélekkel felfogó emberek a filippínók, még a miséken is mindent eljátszanak. Szöges ellentéteik az Andokban élő népek, amelyek zárkózottak, bizalmatlanok. Tavaly nyáron jártam Chilében, Peruban, Bolíviában, és valóban az volt az érzésem, hogy nem kedvelik a turistákat. Ez az ellenszenv talán még a konkvisztádorok idejére vezethető vissza. Nem is járnak oda sokan; az egyik isten háta mögötti andoki falucska boltjában a tulajdonos össze sem tudta számolni, mennyit fizetünk, mert annyit még sosem vásároltak nála. Ötezer méter magasságban hóviharba kerültünk, és egy kis faluban kerestünk átmeneti szállást. Minden kapu zárva volt, még a pap is bezárta előttünk az ajtót. Végül befogadtak egy házba, de bent is csupán négy fok volt, épp csak a szél nem fújt. De így is nagy élmény volt, mert ez is hozzátartozik az ottani élethez. A legnagyobb nyitottságot Bruneiben tapasztaltam. A kőolajnak köszönhetően nagyon jól élnek az ottaniak, talán ezért is annyira szívélyesek. Maguktól invitáltak a házukba, amelyet mellesleg minden családnak a szultán vesz meg, mindenfélével kínálgattak, kézről kézre adtak. Erről mind lemaradnék, ha kötött programhoz kellene igazodnom, Nem akarok mindent látni, de amit látok, az valódi legyen, ne a turistáknak szánt színjáték.”

„Ízlett a sült szöcske”

A fejlett infrastruktúrájú Európa Klárát nemigen vonzza. Járt több országban a vén kontinensen is, de igazán csak Skócia vadregényes tájai ragadták meg. „Szerettem volna elmenni Grönlandra, de nem volt elég jelentkező, és elmaradt az út. Így jártam Mongóliával, Irakkal, Ugandával és Ruandával is; úgy látszik, nem sokan vágynak ilyen kalandokra. Én viszont mindenhová azzal a bizalommal megyek, hogy ott is élnek emberek, s ha ők megbirkóznak a veszélyekkel és kényelmetlenségekkel, nekem is sikerülhet. A helyi specialitásokat mindenhol megkóstolom. A sült szöcske például kifejezetten ízlett Mexikóban. Különféle ízesítéssel árulták, olyan volt, mint a chips. Hoztam belőle haza is, megkínáltam a tanítványaimat. Idegenkedtek tőle, mert látszott a szöcskék lába, de amikor megkóstolták, azt mondták, nem is rossz. Mindennel így van az ember; az előítéleteket csak a megismerés győzheti le, ezért jó sokat utazni és tapasztalni. Gyakran mesélek a tanulóknak és természetesen másoknak is az útjaimról. Úgy gondolom, fontos, hogy tudják: máshol mások másként élnek, mint mi, és ez nem rosszabb vagy értéktelenebb. Nem szabad mindig ragaszkodnunk a saját elképzeléseinkhez, szokásainkhoz, mert akkor nem tudjuk befogadni az újat. Én mindig úgy indulok útnak, hogy Istenre bízom magam, és megköszönöm, amit látni enged. Nincsenek kitűzött céljaim, mert tudom, hogy bármit látok, és bárminek a részese leszek, hasznomra válik. Hittanoktatóként ezt az Istenre hagyatkozást próbálom átadni a gyerekeknek is, mert látom, hogy a világban azok a népek boldogabbak, amelyek képesek elfogadni, hogy nem mindig ők irányítják az életüket, és nem feltétlenül anyagi javakban mérik a sikert.”