A Mont Blanc árnyékában 64. Táncláz

Személyzetem tagjai kitettek magukért. Mindkét helyszínen be kellett biztosítaniuk a szervezést és a fogadást, miközben alig egy órájuk maradt arra, hogy a kellékeket átvigyék az egyik helyről a másikra.

Este hat előtt egy kissé izgatott voltam, hány vendég jön el. Elégedetten nyugtáztam, hogy legalább kétszáz személy gyűlt össze, érdeklődve várva az előadást. Három üdvözlőbeszédet még mindenkinek végig kellett hallgatnia: az enyémet, a magyar nagykövetét és a WIPO főigazgatójáét. Láttam, hogy a táncosok picit idegesek az időbeli csúszás miatt. A beszédek negyed hét után kezdődtek csak, maga a fellépés már majdnem háromnegyed hétkor.

A csarnok közepén a kör alakú táncszőnyeg, erre lépkedtek föl a lányok s legények, és kezdték ropni a táncot. A zenészek a szőnyegen kívül helyezkedtek el, valami szoborféleség tövében. A diplomaták körbeállták a csoportot, mint ahogy rendesen egy táncházban szokás. Összesen három vagy négy táncot mutattak be a szivesek, húsz perc után vége lett. Viharos taps és éljenzés, a közönség várta a folytatást, de az nem következett.

Azt hiszem, Dusán az eredetileg betervezett programot két tánccal megkurtította, de ez érthető volt. Már negyed nyolc is elmúlt. Át kellett vonulni a másik színhelyre és felkészülni az egész estét betöltő előadásra. Több nagykövet hozzám fordult, hogy lesz-e még tánc. Mondom, itt már nem lesz, de fél kilenckor kezdődik az esti műsor Grand-Saconnex-ben. (Egyébként az összes európai nagykövet kollégám kapott egy két személyre szóló hivatalos meghívót az esti előadásra is. Feltételeztem, hogy oda kevesen jönnek majd el, ide viszont többen, mert ennyi még belefér egy nagykövet sűrű napi programjába.) A táncosok már csak rövid ideig maradtak, egyikükkel-másikukkal diplomata társaim szóba elegyedtek, megcsodálták a népviseletet, megdicsérték a művészi produkciót. Nekem még maradnom kellett a fogadásra, és csak azt reméltem, hogy kollégáim a másik helyszínen mindent a kezükben tartanak, míg én is odaérek.

Az esti fellépést a városháza is hirdette. Ismerve a genfieket, ebből a forrásból legfeljebb 20 személyre számítottam. A közönség zömét a genfi magyaroknak kellett volna alkotniuk. Nagyon lelkiismeretesen el is jöttek. Kíváncsi voltam, hány szlovák jelenik meg. Az ENSZ-ben dolgozók persze megjelentek mind, Schmögnerová asszonnyal az élükön. A többiek közül Horvát doktor jelenléte nem volt kérdéses, és ott volt az amerikai–szlovák Pribula doktor is. A szlovák közösség kemény magja két felderítőt küldött: Mazák atyát, a szaleziánus papot és a genfi szlovák egyesület vezetőjét, Bohumil Štastnýt (a Šťastný jéghokis fivérek idősebb testvérét, aki közülük egyedüliként nem hokizott). Ezt valahol megtiszteltetésnek vettem: a legmagasabb szinten képviseltette magát a szlovákok szervezete. A visegrádi kollégáim, persze, ott voltak, több alkalmazottjukkal együtt. A terem zsúfolásig megtelt. Tehát a siker első feltétele teljesült.

Megjelent a genfi magyarság egész krémje: Szabóék a Genfi Magyar Könyvtárból, Cseh Zsigmond, a magyar egyesület vezetője angol nejével, Telekiék, akik 56 után Venezuelát és Brazíliát megjárva kötöttek ki Genfben, és ott a magyar cserkészhagyományokat ápolták, Czellárék a három felnőtt gyerekükkel, akik Dubnából Helsinkin keresztül érkeztek Genfbe, hogy Sándor a CERN-ben találja meg kutatói pályájának kiteljesülését, Kiss-Borlase Egon, egy menő vagyonkezelő vállalat tulajdonosa, Andrea, a lánya, aki magyar vasárnapi iskolát vezetett, Nagy István bankár, Magyarország tiszteletbeli konzulja és még sokan mások, akikre mind szeretettel gondolok vissza.  

A műsor két részből állt. A szünet előtt az Ifjú Szivek bemutatta legújabb előadásának, a Magyar tánciskolának java részét. A szünet alatt kisebb fogadásra invitáltam a közönséget az előtérbe. Fél óra elteltével következett az előadás második része, Hégli Dusán „klasszikus” tánckoreográfiáiból való válogatás. Óriási volt a siker. Minden számot lelkesen megtapsolt a közönség. Mazák atya és Štastný nem messze ültek tőlem. Rezzenéstelen arccal figyelték az eseményeket. A szünet utáni műsor közepe táján a Szivek beiktatott két szlovák táncot. A két szlovák atyafi viselkedése ekkor teljesen megváltozott. Hevesen gesztikuláltak, és magyaráztak egymásnak valamit. A végén odajöttek hozzám, megköszönték a meghívást, megdicsérték a műsort. Semmilyen utólagos tüskét, számon kérő cikket, gúnyos kommentárt nem láttam a szlovákok svájci sajtótermékeiben, senki nem vetett a szememre utána semmit (a Szőttes két évvel azelőtti vendégszereplésétől eltérően). A szociális tanulás folyamata úgy látszik, mégis megindult.