Génjeink nagy horgásza

1975-ben humángenetikai specializációt szerzett, majd doktori fokozatot, s haladt felfelé a tudományos ranglétrán, míg idén a molekuláris biológia professzorává nevezték ki. Dolgozott a pozsonyi Egyetemi Kórház genetikai részlegén, jelenleg a Comenius Egyetem Természettudományi Karán a molekuláris biológia professzora, a Szlovák Tudományos Akadémia Molekuláris Fiziológiai és Genetikai Intézetében a genetikai laboratórium vezetője, a Szlovák Orvosgenetikai Társaság elnöke. Valamennyi tudományos és szakmai tisztségének hosszú a sora. 1985-ben alapító tagja volt annak a genetikai kutatócsoportnak, amely az akkori Csehszlovákiában elsőként alkalmazott DNS-elemzést a betegségek genetikai hátterének feltárására. Hazai és külföldi projektekben részt vett a Szlovákiában leggyakoribb monogénesen öröklődő betegségek DNS-analízisében; eddig mintegy 20 súlyos, hazánkban gyakori örökletes betegség elemzését végezték el.  

* Professzor úr, nekünk, laikusoknak elmagyarázná, mi is az a humángenetika?

Legegyszerűbben úgy lehet megfogalmazni, hogy ez a tudományág az emberi öröklődéssel foglalkozik: azokkal a jellegekkel, új betegségekkel mint normális fiziológiai tulajdonságokkal, amelyek hátterében valamilyen módon az emberi gén van. Ez határozza meg, hogy milyen formában nyilvánulnak meg különféle tulajdonságok: például a haj- és szemszín, betegségek, mint a mukoviszcidózis vagy a vérzékenység, hemofília stb. Bő tudományág, sok ágazatra lehetne lebontani, kezdve azokkal, amelyek a nem kóros jelenségekkel foglalkoznak, egészen a patológiáig. A humángenetika eredete lényegében a múlt század kezdetére vezethető vissza, 1902-ben sikerült először kimutatni, hogy az emberi jellegek, betegségek a Mendel-szabályok szerint öröklődnek, ahogy azt Mendel 30-40 évvel azelőtt leírta a növényeknél. Gyakorlatilag ez a humángenetika kezdete, bár sokáig nem tudatosították; csak 1900-ban fedezték őt fel újra. Az elején csak formális, populációs genetika volt, nem ment le a gének szintjére, ezek struktúrája nem is volt ismert. Azt próbálta leírni, hogy az egyes betegségek hogyan öröklődnek a családokon belül. A nagy változás 1953-ban következett be, amikor felfedezték a DNS szerkezetét, hogy ez lényegében kettős spirális. Ekkor indult fejlődésnek a genetika a DNS szintjén, és olyan óriási léptekkel halad előre, hogy szinte követhetetlen: napról napra újabb ismeretekkel gazdagodik.

* Hol tart manapság?

Nehéz egyszerűen és röviden megfogalmazni. A 70–80-as, de főleg a 90-es években főleg arra irányult, hogy azonosítsuk azokat a géneket, amelyek valamilyen súlyos betegségért felelősek. Erre az időre tehető a mukoviszcidózis és vele együtt több száz súlyos betegség génjének azonosítása. A másik nagy mérföldkő az emberi génállomány szekvenálása volt: sikerült elolvasni az összetételét, a sejt DNS-tartalmának építőelemeit, amelyekből 3,2 milliárd van. Tizenöt évig tartott a munka, s az amerikai kormány hárommilliárd dollárt költött a projektre. Ha mi ezeket a számokat halljuk a mostani finanszírozás mellett, csak ámulunk-bámulunk. Gyakorlatilag ez újabb fordulópont volt, amikor a genetika az egygénes szintről – bár itt tovább folyik a kutatás – kezdett áttérni az egész genom elemzésére. Az új irány igyekszik az egész genomot mint egységet elemezni, kapcsolatba hozni az egyes jellegekkel, hajlamokkal, betegségekkel. Jelenleg a fő terület már nem az egygénes rendellenességekre, hanem a civilizációs vagy komplex betegségekre irányul. Ilyen a diabetesz, szív- és érrendszeri betegségek, mentális retardáció, Alzheimer- és Parkinson-kór, amelyek esetében az egygénes keresés nem vezetett eredményre. Nem is vezethetett, mert kialakulásukban gyakorlatilag több száz, de akár több ezer gén is részt vesz. Csak úgy lehet megközelíteni őket, ha az egész genomot elemezzük, s ennek több módszere van. Analizálhatjuk az egyes építőelemek sorrendjét. 2003-ig ez 15 évig tartott; ma megoldható pár hét alatt. Nagyon drága kivizsgálás, de jobb képet kapunk, kitűnik, hogy milyen különbségek vannak két ember genomja között, össze lehet hasonlítani egy egészséges és egy beteg emberét. Hátránya a módszernek, hogy rengeteg információt kapunk, ennyit nagyon nehéz elemezni; gyakorlatilag számítógép nélkül lehetetlen. Ha veszünk két embert, genomjuk között több millió különbséget találunk. A kérdés az, hogy melyek azok, amelyek összefüggnek valamilyen rendellenességgel, növelik, esetleg csökkentik a betegség kockázatát. A technológia megvan a DNS-összetétel elolvasásához, de még nem tudjuk teljes mértékben értelmezni, mert a hozzá szükséges ismeretek hiányoznak. A másik irány, amelyen a molekuláris genetika halad, fölfedni azokat a variánsokat, melyek valamilyen módon befolyásolják a betegségeket.

* A kutatásban nem nagyon lehet előre jósolni. Mégis megkérdezem, milyenek a kilátások.

Azt hiszem, soha nem fogunk oda elérni, hogy elmondhassuk: már mindent tudunk. Általában az a szabály érvényesül, hogy minden új megválaszolt kérdés újabbak sokaságát veti föl. Elérhetünk egy bizonyos szintet, amikor azt mondhatjuk, hogy ismereteinket felhasználhatjuk a gyógyításban, megelőzésre, de az, hogy tovább már ne legyen dolgunk, elérhetetlen. Ez szerencse is, mert ha elérhető lenne, akkor nem lenne mit csinálnunk.

* Mennyire veszi komolyan az orvostudomány a genetika eredményeit?

Vannak területek, ahol genetika nélkül manapság nem lehet létezni. Ezek a monogénes rendellenességek. Már a diagnózis felállítása gyakorlatilag a génelemzésen alapul, mert bár az egygénes betegségek homogének, a klinikai kép bizonyos változatosságot mutat. Vegyük a klinikai szempontból egyszerű mukoviszcidózist, amelyről kiderült, hogy nem is olyan egyszerű: vannak a legsúlyosabb formáktól a kevésbé súlyosakig olyanok, amelyeket nem diagnosztizálnak, mert nem illenek bele a róluk kialakult képbe. Nekünk van laboratóriumunk, ahol az egészségügy számára végzünk elemzéseket. Sokszor a klinikákról kapjuk a mintát azzal a feltételezéssel, hogy nagy valószínűséggel mukoviszcidózisról van szó; viszont a génelemzés mást mutat. Ha ez nem volna, félrekezelnék a beteget, s ennek a betegségnek a kezelése nagyon drága.

* S nyilván nem veszélytelen...

Így van. Viszont vannak olyan esetek, amikor a klinikai kép nem tipikus, de az orvosban felmerül, hogy hátha, és elküldi a mintát, aztán kiderül, hogy neki van igaza, s el kell kezdeni a kezelést. Általában minden kezelésre érvényes, hogy minél hamarabb elkezdik, annál hatásosabb, ha nem tudjuk is kigyógyítani a beteget, a tüneteket jelentősen enyhíthetjük.

* Ráadásul a genetikusok tevékenysége nagymértékben csökkentheti az egészségügy kiadásait.

Ez az, ami számomra érthetetlen, mert az egyetemen az egészségügyi biztosítóknak is nyújtunk szolgáltatásokat, de olyan alacsony a keretünk, hogy néha egy-két hónapot kell várni, s hiába érvelünk a biztosítónak, hogy ha mi idejében felállítjuk a diagnózist, nem egy-két ezer eurót takarít meg, amelyet a DNS-elemzésre kiad, hanem tíz-százezreket, melyeket a gyógyításra költ.

* Pedig gyakran halljuk, hogy a jövő a személyre szabott orvoslásé.

Gyakorlatilag nincs olyan terület az orvoslás terén, ahol a genetikának ne volna mit mondania a gyógyításban vagy a megelőzésben. Kezdve a ragályos betegségektől: az is bizonyított, hogy nem mindenki egyformán érzékeny a fertőzésre, vagy nem mindenkinél egyformán alkalmazható ugyanaz a gyógyszer. Van, akinél egyáltalán nem hat, és van, akit megölhet, mert szervezete nem képes lebontani. Tudjuk például, hogy a vérhígításra használható Warfarin nem mindenkinél használható. Ismert a génváltozás, amelyet elég volna kivizsgálni, mielőtt felírják. Vagy az a hirtelen elhalálozás, amikor műtétkor a beteg nem éli túl az altatást, mert nála is vannak olyan génváltozatok, amelyeknél bizonyos szerek nem használhatók. Az ún. farmakogenetika a emberi genomot vizsgálva próbálja kapcsolatba hozni a gyógyszerekkel, mert nem mindenkinek a szervezete egyformán képes őket lebontani.

* Ha egyértelmű az elemzés eredménye, nincs gond, de a nem teljesen egyértelmű helyzetekben is dönteni kell, s ez nem kis felelősség.

Az ember igyekszik úgy végezni a dolgát, hogy minden lehetséges tévedést kiküszöböljön. Ha vállal egy ilyen munkát, az lebeg előtte, hogy segíteni akar, nem ártani. Hogyha akadnak határesetek, megismételjük a kísérleteket új mintákból, konzultálunk.

* Professzor úr ismeri a saját genetikai kódját?

Nem, mert bár most nagy divat, fölösleges.

* Ez a laikusban némi ellentmondást sejtet, pedig valójában okos döntés.

Mint szakember tudom, hogy a genomomban van rengeteg olyan eltérés, amely valamilyen kombinációban vagy körülmények között problémát okozhat, de mivel jelenleg nincs gondom, és tudom, hogy az ismeretek még nincsenek olyan szinten, amikor minden kiszűrhető, feleslegesnek tartom. Amerikában vannak olyan cégek, ahová elküldhető a minta, s visszajön az eredmény, hogy ennyi és ennyi százalék ennek vagy annak a betegségnek a kockázata. De nem tudunk vele mit kezdeni, csak stresszt okoz. Ráadásul kérdéses, hogy kinek mennyi a magas kockázat.

* Hogyan lesz valakiből genetikus?

Azt tudom, hogy én hogyan lettem. Volt benne valami tudatosság, és a dologban talán egy kis véletlen is. Már a gimnáziumban vonzódtam a biológiához, jelentkeztem az orvosira, de nem akartam soha gyakorló orvos lenni: új dolgok érdekeltek. Közben a harmadik évfolyamban megtudtam, hogy a természettudományi karon van biológia–antropológia szak, oda is felvételiztem, s végül ott kötöttem ki. Ez volt a tudatos. A véletlen, hogy ’73-ban az antropológia tanszékre jelentkeztem továbbtanulásra, s ott találkoztam Ferák docenssel, aki humángenetikával foglalkozott. Így alakult, hogy nem a klasszikus antropológia, hanem a humángenetika felé fordultam. Gyakorlatilag két munkahelyem van: az Akadémián a genetikai laboratórium vezetője vagyok – egyébként itt mi azonosítottuk Csehszlovákiában elsőként gyilkost DNS-minta alapján, s ugyanígy a pozsonyi tömeggyilkos Rigót –, az egyetemen pedig a molekuláris biológia tanszék helyettes vezetője, s azután, hogy Ferák docens nyugdíjba ment, átvettem a tantárgyait.

* Emlékezzünk egy kicsit az ipolyviski gyerekkora.

Tipikus falusi gyerekkor volt. Időm nagy részét a kertünk végén folyó Ipoly partján töltöttem, vagy máshol a természetben, néha a futballpályán. A természettel való kapcsolat ebből az időből ered. Szüleim, akik már nem élnek, a mezőgazdaságban dolgoztak. Két fivérem van, bátyám testnevelő tanár Zselízen, az öcsém ott maradt a faluban. A feleségem is onnan való, gyerekkorunktól ismerjük egymást, együtt jártunk az ipolyviski kisiskolába. Ő közgazdaságtant végzett Pozsonyban, most a Színházművészeti Főiskola kvesztora. Egy fiunk van, tíz éve Londonban él, és pénzügyi menedzser. Épp most voltak itthon a két unokával, az egyik csak öt hónapos, de a másik tud magyarul annak ellenére, hogy a menyem bártfai szlovák.

* Nem nehéz elviselni, hogy távol vannak az unokák?

Nehéz, de igyekszünk olyan gyakran kimenni, ahogy csak tehetjük, meg a modern technika segítségével rendszeresen kapcsolatot tartani, hogy legalább így lássuk őket.

* A tudós embereket úgy képzeljük el, hogy könyveiket bújják, s a világ nem nagyon létezik számukra. A professzor úr is ennyire fanatikus?

Egy bizonyos: a nyolc óra munkaidő nem elég. Általában a munkahelyen elvégzem, ami halaszthatatlan, de az olvasás többnyire otthonra, hétvégére marad. Az igazság az, hogy ha az ember valamit elkezd, az folyton ott motoszkál a fejében, még akkor is, ha tóparton ülök, s a horgot dobom a vízbe. Nagy hobbim a horgászat. Említettem, hogy az Ipoly mellett nőttem fel, ez még abból az időből maradt meg. Itt is lemegyek valamelyik bányatóra, de nagyon szeretek hazajárni Ipolyviskre horgászni: ott vannak barátok, ismerősök, mindig akad valaki, akivel elszórakozhatok, vagy rendet teszek a gondolataimban. Az aranyhalat eddig még nem sikerült megfognom, de nem is ez a lényeg. Vadászként is ha kiülök a lesre, és ott töltök egy-két órát, eszemben sincs, hogy lőjek valamit.